Robert Frost

 

VÍZÉRT MEGYÜNK

Szóltunk: „Kannát, vödröt elő!”
Kutunk a háznál elapadt.
Ki tudja, tán még megvan a
Forrás, hátul, a kert alatt…

S mentünk – nem kellett engedély
E szép (bár hűvös) alkonyon.
Ősz volt – miénk a kert, mező,
S a forrást övező pagony.

Repesve nyargaltunk a fák
Felé, a kelő hold iránt,
S kacagtunk, nem bánva a tar
Ágakon gubbasztó hiányt.

Ám ekkor – hopplá! –, mint akit
Erdei manó gáncsol el,
Ugrottunk fűbe, fa mögé,
Hisz lám, a hold minket figyel!

Pisszegtünk, föl se nézve még,
S egymást böködtük: „Csönd legyen!”
Csönd lett, s a csöndből kibomolt
A víz hangja a köveken.

Égből hullt dallam volt, titok:
Száz gyöngycsepp, ahogy szétgurul
A kis tó színén, majd ezüst
Pengévé dermed s elsimul.

 

Szabó Szilárd fordítása