Robert Frost

MIÉRT KELL LELKET KÉPZELNI
A VIDÉKI TÁJBA?

Éjjel ment el a tető, a négy fal
S a tétovázó alkonyi fény.
Mint bibeszál, ha lehulltak a szirmok,
A kémény áll csak a ház helyén.

Ment volna a pajta is, de a szélvész
Elverte a lángot az út fölül.
Maradt hát, és a tanya nevét
Immár ő viseli egyedül.

Nem tárul a kövesút felé
Nyaranta szárnyas ajtaja;
Nem vonszol villás kazlakat
A pallón dobogó nyolc pata.

A tört ablakok hűlt helyét
Rívó madárhad verdesi:
Oly rég lakják a megszokottat,
Hogy sóhajuk egész emberi.

De lám, értük nyit az orgona,
S az üszkös szilfa zöld maradt;
A száraz ivókút s a keritésdrót
Várja, hogy odaszálljanak.

Igen, ők boldogok itt. Csak az ember
Képzeli, ha lakót vált a ház,
Hogy a lélek illan el s a vörösbegy
Édes dala is merő zokogás.

 

Szabó Szilárd fordítása