Robert Frost
A VÖLGYBEN
Ott nőttem fel, hol a lápvilág
Ködében ezernyi nesz lakik.
Tudtam, hogy éjjel, a nádason át,
Sápadt szűzlányok karja vág
Utat a fénylő ablakig.
S a mocsár tavasszal megbomolt:
Száz sziromarc meredt felém,
És mind a száznak hangja volt.
Hang hang után a szobámba hatolt,
És megült mind a maga helyén,
De rám szabadították a ködöt;
Tudták ők jól, mi gomolyog
A köznapi locska beszéd mögött,
Mely a magányba visszalökött:
Belesápadtak a csillagok,
S elment, harmattal terhesen,
Az utolsó hang is, el a tavasz –
A mocsárba tért, megbújt odalenn,
Hol magzat készül, mag terem,
Hol magzat és mag ugyanaz.
Innen van minden, amit tudok:
Ha értem a rigó dalát
És érzem a rózsaillatot.
Ó, nem hiába éltem ott,
S füleltem annyi éjen át!
Szabó Szilárd fordítása
