Robert Frost

A SZELLEMJÁRTA HÁZ

Ez az üres ház az otthonom.
Régen leomlott, csupa rom;
Déltájban a beszakadt alap
Mélyén motoz a nyári nap,
S vadszeder kéklik a pincefalon.

Legelőjén a burjánt venyigés
Karók őrzik s a bedőlt kerités;
A gyümölcsfát új csalit, buja bog
Fonta körül – harkály kopog,
S a benőtt ösvény forrást idéz.

Fáj itt élni, hol senki más,
Hol hűlt helyével a messzi ház
S a néptelen országút kiterül
– Porában már varangy sem ül.
Jön az éj; hulló denevér cikáz,

Cirreg a kecskefejő madár,
Elreked s tollát fenve vár,
Hogy előhozakodhat-e titkaival –
Hallom, hogy rebben: fölrivall,
Majd rejtekéből ideszáll.

Egy árva csillag ég odafent.
De honnan e vak és furcsa csend,
Hisz már gyülekeznek a társaim…?
Amott a fűzfa ágain
A berótt, mohos kő átdereng.

Lassú fajta ez, bár serény:
Itt szomoru lányt ölel egy legény,
Köröttük csupa néma árny
– És mégis, a dalhoz gyönyörü tárgy
Tűnt szemben az eleven tünemény.

 

Szabó Szilárd fordítása