Radics Viktória, Bazsányi Sándor

KÉT BÍRÁLAT
EGY KÖNYVRŐL

Józsa Márta: Amíg a nagymami megkerül
Noran, 2007. 276 oldal, 2499 Ft

I

A SZERZŐ ÉLETE

Ez a könyv semmihez sem hasonlítható. Egyetlen általam ismert könyvhöz sem. Prózának próza, nagy műgonddal megformált, összetett szövegkonstrukció, ám ami a szűkebb műfaji besorolást illeti, nálam csak a nemek szaporodnak: nem szépirodalmi fikció, nem regény és nem is novellafüzér, nem önéletírás, nem vallomásirodalom, nem dokumentumpróza, nem memoár, nem oral history, nem esszé, nem publicisztika… A „női irodalom” bizonytalan fogalma sem segít. Józsa Márta prózája engedetlen és rakoncátlan, kibújik a kategóriákból, dacos is, nem akar fikció lenni, nem akar nőirodalom lenni, memoár lenni sem kíván, nem ízlik neki a vallomás, az emlékezés, az esszéizálás sem, a lirizálás meg kiváltképp nem; nem akar tanúskodni senkinek semmiről, hanem az akar lenni, ami: Józsa Márta prózája.
No de nem intim szálon, tehát nem úgy, ahogy az én naplóm az én naplóm és az én életem az én életem, hanem formaalkotón, precíz és jó mondatokat, meggyőző és testre szabott formá(ka)t alkotva, a saját prózalétét nyelvileg, stilisztikailag, gondolatilag és érzelmileg is – ontológiailag – megalapozva, kiépítve. Önmagát mindenestül, maximálisan reflektáltan vállalva és „prózába szedve”, ami nem könnyű feladat sem nyelvileg, sem pszichológiailag, irodalmilag pedig kockázatos vállalkozás. Az elbeszélés akadozik, spontaneitása gátolt, és túlságosan sok kérdés tolakszik elő. „Hányszor lehet büntetlenül kilépni egy szövegből?” – kérdezi a szerző, a saját kérdésességére kérdéssel reflektálva.
Elég fárasztó munka, és ez a könyv is fárasztó kissé – nem fogsz mellette elandalodni, olvasó, nem fogsz látni-hallani egyetlen szépen végigmesélt történetet, egyetlen melodikus érzelmi futamot sem, disszonanciát viszont sokat, és akadékoskodásokat, reflexióvillongást keresztbe-kasul. Mert ennek a prózának ilyen az egyénisége, és semmire sem akar hasonlítani: magát írja, teremti olyan nagyfokú nyelvi tudatossággal, hogy a „teremtés” mitikus vagy a „vajúdás” drámai zöngéi helyett a szemiózis zörejeit hallani.
Nem öncélúan zajlik viszont a prózaalkotás folyamata. Ez a kissé nehezen olvasható, önmegtartóztató természetű, túlreflektált próza azért van, hogy fölsegítse, megmozgassa és életben tartsa a szerző integritását. Szellemi, mentális épségét. A szerző természetesen különbözik a magánszemélytől, hiszen amikor írunk, másmilyenek, sőt mások vagyunk – én nem tudom, mely énrészeink vagy mely énünk, netán ideálénünk funkcionál ilyenkor, de a szerző még bonyolultabb, komplexebb, meredekebb és eredendőbb, mint a magánszemély, és még inkább, gyökeresebben a világban, sőt – arbor adversa – a világűrben, illetve az intelligíbilis szférában él. A szerző, a kreatív lény ebben a műben a múltból indukálja önmagát, rajzolja körül töredezett vonalakkal saját határait (ami itt annál bonyolultabb, mivel határon élő, erdélyi magyar személyről van szó, szocioborderline-ról, mondhatni), pontosabban gondolja körül, lévén hogy a szemlélet Józsa Mártánál egyúttal gondolati aktus.
Nincs naiv, primer szemlélet, a reflexió mindenbe beleszól – beleront, belejavít, értelmez és magyaráz. A szocioborderline világban, magyarán a peremlétben, a kisebbségi létben – hát még ha az a Ceausescu-rezsim jármát is nyögte! – nincsenek olyan naiv és szép egyértelműségek, amelyekről ennek a létnek a bárdjai dallanak, s amelyeket árulnak. („A skanzen-magyarok végső soron attól lesznek azzá, hogy a rájuk való csodálkozás a megélhetésük.”) A tapasztalatban magában tokozódik be a rejtőző más, az elfojtott Unheimlichkeit vagy micsoda; a viszály. Ezért Józsa Márta elbeszélés közben tapasztalatot fejt, saját szavával: „élménykritikát” művel. Borzongató talányosságokat (más szóval: traumákat) fogalmaz, külső és belső (társadalmi és individuális) ellentmondásokra lesz figyelmes, a „sérült” leírandóba belehúz még egy vonást, ambivalencia-hangsúlyt, odatesz még egy kacskaringót – ezért ez felettébb kacifántos próza, mely nem ad módot a belefeledkezésre és az önfeledésre. Egyszóval a feledésre. Noha még ebben sem egyértelmű, és azt is tudja, hogy feledni bizony kell. Föltétele ez a szeretetnek.
Az olvasónak végig az az érzése, hogy a szerzőnek (s neki is) valami nagyon nehéz feladattal kell megbirkóznia, miközben önmagáról ír (s miközben az olvasó önkéntelenül önmagára is szemet vet). Mintha semmi sem lenne ábrázolható, egyszerűen, magyarázat nélkül leírható, az észnek folyton résen kell lennie, és interveniálni. Nem azért, mintha ez „gondolati próza” akarna lenni, elmélkedés; nem, a szerző tényleg a saját életével foglalkozik csupán, és nem filozófiát ír, nem kíván magasröptű lenni. Csupán fel akarja fogni, hogy mi történt vele (amiként ezt az olvasó is szeretné), és ehhez a narratív, az esztétikai, a szenzuális szemlélet egyáltalán nem elegendő. A látszat Józsa Mártánál megállás nélkül csal, és az ész folyton edz, edződik, hogy kifogjon rajta. Elég jó formában van itt ez az ész, már-már sportot űz a reflexióból, és virgonckodik. Rosszalkodik. Bonyodalmakat okoz. Az elbeszélés ugyanis szerinte megismerés, amit nem lehet leegyszerűsíteni. Az ily módon, mormogva narráló ész az elhúzódó leírásokat és a lirizálást, a meghatódást, az álmodozást, a nosztalgiázást például egyáltalán nem tűri; közbelép, elejét veszi, nyelvét ölti. Ilyenkor agyafúrt mondatok és paradoxonok, abszurdumok, nyelvjátékok születnek. És olyan remek kis gondolatfutamok, mint például: „Mire készülünk mi. Miről szól, amit élünk. Hogy bölcsen élhessük meg, amit nem is akarunk, hát ez a tényállás.”
A szó szoros értelmében nyelvöltögető, nyelvtörő eszecske ez – mint jeleztem, nagybetűs, tiszta Elme nem jelenik meg itt a horizonton –, mely (vagy aki?) addig-addig tekergeti, csavarintgatja, hajlítgatja a dolgokat, mígnem szerencsésen megakadályozza a tragédia születését a sorstörténet/történelem szelleméből – amire pedig minden esély megvolt, megvan. Az élet, mely itt szóban forog, tragikus események, mozzanatok, körülmények, fájdalmak bőségével teljes, az észjárás viszont, mely az elmúlt életet a szóban forgatja, ellenáll ennek a tragikus tendenciának, és menti a menthetőt, életre törő momentumokat keres, az élhetőt ugrasztja ki a bokorból, az abszurditások vidám tudományát műveli inkább, semmint sírna. (Íme még egy frappáns, kiugró – felvidító – mondat: „Ilyen kis dolgokat, ilyen el nem múló fájdalmacskákat mesélünk, és ezekből kerekedik az idő, mint az erdő.”)
Ehhez (az erdőhöz, életünk delén) érzelmileg is meg kellett találni a megfelelő attitűdöt. Nem száraz, nem férfiasan zordon ez az ész, hanem egy kislányé, egy nagylányé, egy nőé; valakik lányáé s valakik anyjáé. Annyira „nőies” (mi is lenne ez?), amennyire. A borderline-szindróma (nem pszichopatológiai, hanem szociológiai és szociálpszichológiai értelemben használom ezt a fogalmat), vagyis a kikezdett-megbontott s ezzel a repedéssel együtt integer identitás, a sosem teljes önazonosság, a bensővé tett Unheimlichkeit ezen a nemi síkon is megjelenik: „Valamennyire nő vagyok, valamennyire nem. Lakik bennem egy nő, aki nem az. Lakik bennem egy nő, és én nem vagyok az.” A redukciót Józsa Márta nőkérdésben sem fogadja el, és nem egyszerűsíti le nővé magát.
Épp az a tétje ennek a prózának, hogy sikerüljön kiebrudalni a redukciókat, sztereotípiákat, előítéleteket, általánosításokat. (A gyűlölséget, a hamis szeretetet.) Sikerüljön ezáltal eldobni azokat a „sorskönyveket”, „scripteket” (Eric Berne), amelyeket a gyerekre, a személyre rá akarnak tukmálni a szülei, rá akar erőszakolni a társadalom, a kisebbségi és a többségi lét, kommunizmus és kapitalizmus. Megszabadulni a fatális beidegződésektől, a kártékonnyá vált családi, állami és ideológiai, irodalmi és művészeti örökségtől. „Egyszer, ha ezt mind, mind megírtam, olyan könyvet fogok írni, amelyből megtudjátok, hogyan kell szabadnak lenni. Annyit máris elárulok: úgy, hogy először megírom ezt.” Ez a könyv ily módon szenvedélyes írás: „megírnom muszáj, másként nem tehetek”. A traumatizáltság ellenében beszél, a zártságába torzult (kisebbségi) világ s a benne kikelt rettegések, ijedségek, rémületek és (irodalmi) hamisítások ellenében.
Józsa Márta nem vette át a magyar irodalomban kifinomított érzelmi attitűdöket, az erőteljes tragizáló, pesszimista, nosztalgikus, melankolikus hajlamot. Amit a provincializmus még el is ront. Sem a szentimentális, otthonias, sem a romantikusan érzelmes és dramatikus tónusból-stílusból nem kér, és az esztétizálást sem tűri; a „nagy metaforákat”, nagy szavakat nem használja, vagy a bolondját járatja velük. (Például: „Egyik hazám a másikba pofozott.”) A modernitásnak (a „kételyek korának”, ahogy Danilo Kiš mondta volt) az ironikus szemléletét és eszköztárát viszont maradéktalanul a magáévá tette, és kitenyésztette a legsajátabb iróniáját, mely nyelvében is él1 (Esterházy Péter hatása érezhető), és az az egyik (nőies) jellegzetessége, hogy nem bánt. Embert nem bánt. Mit mondjak: még egy Ceausescuba sem rúg bele! Sem a butákba, sem a szerencsétlenekbe, sem a besúgókba, sem az árulókba… Azért nem, mert nem. Csak. Végre valami, amit nem szükséges magyarázni.
És azt a kislányt? Ez a mű egy kislány körül forog ugyanis, aki a szerző volt. Illetve: „az ilyen gyerekség megmarad” – a „korai tapasztalás” (a kiši „korai bánat”) szervesül, s ebből az anyagból kell aztán felépíteni, ironizál az írónő, erős várunkat. Traumatikus alapon! Ráadásul a betegség adekvát állapotként állt fönn: „Olyan volt a betegség, mint ott élni, abban az országban, azok között a románok között…” Emlékszünk, az „önsorsrontás” volt a megfelelő, a jó. A deviancia látszott hiteles életnek. A bukás lehetőségnek. Miközben a rendszer az örökmozgó benyomását keltve, erőteljesen és erőszakosan működött, őrölt, nekünk, a funkciótlanoknak, kifordult a belünk.
„Nézem azt a kislányt…” – így kezdődik az első rész mindegyik fejezete, és ebben az aktusban mágia is van, fejbenézés, szerelem támasztása és föltámasztás, mai nyelven szólva önsajnálat helyett az immunitás felerősítése és a nevelődéssel összeakaszkodó tanulási folyamat koncentrálása. Az írónő úgy kerüli a pszichologizálást, mint ördög a tömjénfüstöt – egzisztenciálanalízist végez inkább helyzetábrázolások és -elemzések (szituációgyakorlatok) során át, ami itt túlélésvizsgálatot jelent, de a szónak nem – ezúttal sem – a szokványos értelmében, itt is van egy csavar: „néha az élet több, mint amennyit az agyunk elbír. Ez a körülmény szokott bonyodalmat okozni életünkben”. Az „élettúltengés”, „élettúlzás”2 metaforikus fogalma a szegénység, szegényesség, fenyegetettség, megfosztottság körülményei közepette értendő, és hasonlóképp ambivalens és abszurd, vegyes minőségű, mint a könyvben járó-kelő többi fogalom. Például a „kultúra”, a „románok”, a „börtön”, az „oroszok”, a „mi, magyarok” stb. stb. Ez a mű telis-teli van ilyen megváltoztatott értékű, megpörgetett fogalmakkal, szóval nyelvzavarral, hogy ne mondjam, elmezavarral, és a szerző ezt a bizonyos komplex zavarodottságot ábrázolja értőn és elemzőn. Nevelődési regénynek azért kusza és kósza a Józsa Mártáé, mert a túltengő és leteperő, többrétegű és többvonatkozású zavarba3 tekint bele, tekintené át és fésülné ki türelmesen. Annak a kislánynak a haját.
A rendszer, persze. Amikor, mint a második rész egyik fejezetcíme mondja, Ceausescu jön, és felsorakoznak a pionírok. (L. „A pionír alulról.”) Amikor a rendőrök… (L. „A rendőr okos, a nő kíváncsi.”) A rendszerben való életről, élni akarásról és élni nem bírásról, a rendszer erőszakáról és az emberi szervi ellenállásról ebből a könyvből ideológiamentes és a túltengő analízis ellenére is szenzuálisan szemléletes képet nyerünk – ezért is jó próza ez. Azért fontos a kedves olvasónak ilyen képet nyernie, főként, ha huszadik századi4 ő is, mert mindez hozzánk tartozik. Van egy kedvenc futamom a könyvben, amit most nem találok (a kritikus gyakran mást húz alá, mert ami valóban lenyűgözi, az gyakran aláhúzhatatlan), mely arról szól, hogy ami hozzánk tartozik – például az óvodáskori kakis bugyink –, azt, úgy olvastam én, azt tessék magunkra venni, hordozni, vállalni (a felelősséget is). A múltunk formált bennünket ilyenné, amilyenek vagyunk (no meg az irodalom), és nem tudjuk sem megérteni, sem megértetni magunkat (következésképp megszeretni és megszerettetni sem), ha erre nincs elegendő figyelmünk, és nincs bennünk elég tapintat hozzá. Mihozzánk.
Meg a családi rendszer, persze. Alkoholista, agyonvert apa, hányt-vetett és el-eltünedező anya, önmagát polgárinak tekinteni kívánó, elpárolgott nagyanya. Háborúk és rokonok. Kísérteties családregény, amit mintha az a csintalan kislány fecnikre vagdosott volna. A felnőtt nő, akárha saját kislány mivoltának az anyja volna, rendet rak utána, miközben a nagyanyára emlékezik, aki elmeséli és megidézi a „ránk váró múltat”, az asszonysorsot. A szerző úgy építi ki a maga integritását, hogy ezt sem fogadja el, miként semmilyen segédegyenest sem. Legalábbis nem szó nélkül. Még a Nagy Segítséget sem: „Én csak akkor vagyok író, amikor te már alszol”, suttogja az Úrnak. Egyvalami azonban lenyűgözi és fogva tartja: nem más, mint a valóság. „Kilépek néha egy-egy pillanatra a valóságból, nem megy: húz, visszafelé, mintha mondaná, hogy ő mégis élhető.” Szép mondatok! „Elemem
a szép szöveg”, vallja a szerző, mely egyúttal jó szöveg is nála, okos szöveg is, pontosságra törekvő,5 és szerintem azt a bizonyos „élhetőt” kutatja. Teszi ezt ésszel és tapintattal, tehetséggel, autonóman.
A „szerző halála”-elmélkedések, ah, megbotlanak e kis könyvben, mely az élet élhető módját6 keresi, és a szerzőt formálja – múltját, jelenét, jövőjét –, a szerzőét, ki a valóságból vétetett. Gyakran a sarokban állt. Mi, huszadik századiak, valamennyien meg vagyunk büntetve. „Mit kell tenni, ha az ember szenved és áll. Jó, hogy megtanultam. Így formálódik az ember, meg az ember jellemfélesége.” És a szöveg karaktere, fűzhetném hozzá. Ezt próbáltam ebben a kritikában felvázolni.
Adós vagyok még a cím értelmezésével. Én A gyufaárus kislány meséjére asszociálok. Kislányoknak való mese, melynek végén a szegény gyufaárus kisleány látomásában megjelenik a rég meghalt nagyanyó, „az egyetlen, aki jó volt hozzá”, s átvezeti őt „egy boldogabb újesztendőbe”, írja ironikusan Andersen.7 A szerző nagyanyjának különös, tényleg elmondhatatlan halála, melyet a szerző mégis főmotívumnak tett meg – hullócsillagnak,8 mondaná Andersen, mely „ragyogó csíkot hasított az égen” –, s valahogy, töredezetten bár, mégis elmesélt, teret nyit a képzeletnek. Morbid képzeletnek, mesésnek. Jobb, hogy ez a halál nyitva maradt, vagy ellenkezőleg? Hátborzongató? Nem paradoxon ez: nyitott halál? Az ilyenekben élt s él a szerző, Józsa Márta, aki megformálta az életét, és várjuk, megedződött olvasók, hogy, ugyanilyen kreatívan, átvezessen minket a következő stációba, mely, megígérte, a szabadságról fog szólni.

Radics Viktória

II

DE AZ AKCIDENCIÁK MI HELYETT?

Nehéz hozzáférni Józsa Márta első könyvéhez. Nehéz túllépni azon, ami látható, és belépni abba, ami olvasható. (De, fűzöm hozzá azonnal, érdemes.) Hiszen tegyük fel, hogy akad olyan olvasó, aki kissé idegenkedve fogadja a feltehetően marketing megfontolások alapján jócskán negédesre kiokoskodott sorozatcímet: „beszéld el…” És hozzá még elolvassa a belső fülön található kedélyeskedő önleírást is: „Szemüveget viselek, mely mögül egy csintalan gyermek kacsingat derűsen [vö. a csatolt fotóval] a véres romokra [ti. gyermekkorának romániai valóságára]. Ebből adódóan a világra többnyire jókedvűen nézek, és az – többnyire – viszonozza.” Noha ama „világból” érkező olvasó nem elsősorban, illetve nem csakis és azonnal jókedvet várna egy könyvtől; ami persze nem jelenti azt, hogy ne volna kíváncsi a jókedv eredetére, alkati és stiláris beágyazottságára. Mégis mindez, így, rögtön, ilyen töménységgel: soknak tűnik. Legalábbis nekem – a címmel és a borítón látható gyerekfestménnyel együtt – tűnik soknak. Erőt kell vennem magamon; amihez a kolozsvári születésű, jó ideje Budapesten élő Józsa Márta egykori földijét, Szilágyi Domokost hívom segítségül: „Én játszom ugyan, / de ti vegyetek komolyan.” Fordítok hát egy nagyot, és így a hátsó fülön már a könyvből magából olvashatok részletet: „Nézem azt a kislányt, nem ilyen kislánynak készült pedig, vállalható gyerekkort és felnőttkort ugyancsak vállalhatót szántak neki. Nem azért lett gonosz, mert csúnyának született…” Na, ez már ígéretesebb, így már lehet kedvvel nekiindulni az olvasásnak.
A Ceausescu-diktatúra Romániájában, azon belül elsősorban Kolozsvárott játszódó könyv két nagyobb fejezetből áll. Az első részben rövidecske szövegeket olvashatunk, amelyeket mindig egy kurzivált gondolat vezet be, ugyanazzal a kezdőfordulattal: „Nézem azt a kislányt…” A felnőtt nő nézi (és nem elbeszéli a sorozatcím szentimentálisan humanisztikus imperatívuszával) az egykori kislány életét, aki ráadásul többszörösen is kiszolgáltatott helyzetben van (és bizony tényleg kár volna ezt még egyfajta „beszéld el…” típusú narratív felügyelettel tetézni): gyermek, lány, kisebbségi, aki ráadásul diktatúrában él. A hatvanas és hetvenes évek Romániáját, Erdélyét plasztikusan megjelenítő szövegbetétek egységes textúrájú sorozata után a második részben hosszabb, elegyes műfajú s így kissé széttartó, véletlenszerűbben összefogódzó írások következnek, tárca-, esszé- és novellaféleségek, amelyek egyikére-másikára az első rész alkalmi lábjegyzetei utalnak; így például az első részben alkalmanként fel-felbukkanó pártvezérre vonatkozó lábjegyzet a második rész egyik fejezetében önálló teret kap: Ceausescu jön (mármint helikopterrel, novemberi hidegben, a vékony pioníringben a szabad ég alatt alakzatban rá várakozó iskolásokhoz).
Józsa Márta kötete tehát részleteiben és egészében is anyagszerű, élményszerű, minden porcikájában a közelmúlt történelmi valóságára vonatkozó tárgyi tudásról, annak távlatos, értelmezett és rendszerezett elsajátításáról árulkodik. Ugyanakkor – a lefegyverző valóságábrázolás és -értelmezés ellenére vagy mellett – ócskán bonyolított, rafinált és elidegenítő effektusokkal terhelt munkát kapunk kézhez. És így, második blikkre félrevezetőnek bizonyulhat a zavarba ejtő kötetküllemhez csak látszólag igazodó kötetcím: Amíg a nagymami megkerül. (A nagymama egyébként az átalakított Kolozsvár betonrengetegében téved el, és tűnik el – a fikció szerint örökre.) Józsa Márta első könyve valójában sokkal közelebb áll az Ottlik-féle „elbeszélés nehézségei”-hez, vagy még inkább az Esterházy(–Handke)-féle „pontosság” beteljesíthetetlen vágyához és ígéretéhez, mint a sorozatcím felületes pragmatizmusához. És ha a közelmúlt rokon témájú könyveit böngésszük, könnyen kezünkbe kerülhet a marosvásárhelyi születésű Dragomán György legutóbbi műve. De míg ő A fehér király-ban magával ragadó epikus formára lelt, addig Józsa Márta szándékoltan lazítja fel, illetve tördeli össze a prózaformát, és nem csupán a két főfejezetre és számos alfejezetre osztott nagyszerkezet, de még a mondatok szintjén is. Ami kényes ügy. Szerzői és olvasói arányérzéket egyaránt próbára tevő döntés.
Talán a témaválasztás, a vállalkozás alaptermészetéből fakad könyvünk kevert beszédmódja. Hogy benne gyermeki álnaivitás és túlzásokra hajló felnőttkori okosság vegyül időnként zavaró szövegkeverccsé, még ha csupán egy stílusrétegét tekintve tudálékos terminus jóvoltából is: „Kicsiknek a kisebb testvéreimet nevezték a felnőttek konszenzuálisan.” (Kiemelés: B. S.) (9.) Olykor meg a nyelvi játékosság, viccelődés tűnik fölösnek, még akkor is, ha zárójelben: „…a mentők visznek a János-kórházba, összevarják a fejem meg a térdem (de nem egymással)…” Pláne, ha zárójel nélkül: „…pillanatragasztóval akartam megragasztani [egy szemüveget], és rajta maradt a pillanat. Ja, nem, a ragasztó.” (49.) Fülsértő lehet továbbá a 143. oldal túlságosan direkt esterházyzmusa, az „édesapám” elhunytára vonatkozó enumeratív szinonimasor. Persze sokszor meg tényleg helye van a szertelen szöveggerjedésnek, annak, hogy a mondat grammatikai és retorikai nyalánkságokkal hizlalja önmagát. Mondjuk ott, ahol a mondat a zárójelen belül a diktatúra működésmódját, illetve az alávetettek létmódját járja körül, ragozza, nyomatékosítja: „Úgy tudom, az a hamutartó Ervin bácsitól származott, aki azt követően került (nem került, igazából helyezték, vagyis rakták, tették, pakolták, száműzték, ha úgy tetszik) egy öntőműhelybe…” (88.) Az akartan modoros vagy tudálékos hangfekvés végső soron érthető és elfogadható (már ha megoldott a stiláris helyi értéke). A beszélőnek ugyanis nincs közvetlen hozzáférhetősége saját gyerekkorához, hiszen az ábrázolt történet valóságában már jó előre és végleg elvették tőle az önfeledtség nyelvét, megfosztották a nyelvi-érzületi önfeledtség zsigeri otthonosságától. A valamikori gyermek jócskán művi diktatúrakörülmények között volt kénytelen nevelkedni, létezni, élni. Az emlékező prózahelyzet tehát éppúgy nem lehet magától értetődő, mint ahogyan a gyerekkor sem volt a természetes otthonosság tere és ideje. És akit kislányként szinte mindig a hatalmat képviselő „bácsik” vettek körül (a tanárok, igazgatók, hatósági közegek mellett ilyen „bácsi” a pionírokat helikopterrel meglátogató Ceausescu is), az talán prózaíróként sem tud szépen gombolyított mondatokkal macskakölyök módjára önfeledten gurigázni. Legfeljebb ilyesféle ironikusan álnaiv hangfekvésben: „Összegezve: kiskoromban én egy nagy piros úszógumis, értetlen, elveszett, megkerült, felpofozott magyar kislány voltam nagy pucájú román bácsik között, az ő tengerük partján.” (106.)
A gyerek- és ifjúkor erősen veszélyeztetett, sőt zárójelbe tett, sőt eltörölt idilljének grammatikai megfelelője a személytelen többes számból következő passzív igealak: „Szocializált voltam, mertek és igyekeztek engem szocializálni, mármint.” (136.) Kislánynak lenni, elnyomottnak lenni, kisebbségi idegennek lenni – olyan zsigeri determinizmusok ezek, amelyek a személy identitásának minden rétegében működnek. Viszonylag egyszerűbb módon a közösségi vagy nemzeti hovatartozás szintjén: „Budapestről nézve székelyek vagyunk, Csíkszeredáról nézve kolozsváriak, se hús, se hal, ahogy az igazi székelyek mostanság mondják: sápadtarcú.” (164.) Ámde akkor válik igazán bonyolulttá a dolog, amikor a „se hús, se hal” identitás prózapárhuzamáról, szépirodalmi megfelelőjéről, Józsa Márta szépírói vállalkozásának távlatairól van szó. Mondjuk arról, vajon miként beszélhet érvénnyel a felnőtt prózaíró a kiskorú szereplő által képviselt valamikori önmagáról, valamikori önmagának valamikori érzéseiről. Láthatjuk: csakis modorosan. Azaz körüljárva, körülbeszélve és végül – átmeneti érvénnyel – kimondva azt (a fájdalmat), amit azért illik kimondani, mert valahogyan ki kell mondani: „…nem fájdalom ez, amit én érzek, vagyis logikusan nekem tehát nem fáj, hogy édesapámat brutálisan agyonverték. Ez egy igaz mondat. Biztosan más neve lehet ennek az érzésnek, amit agyonvert édesapám lánya érez.” (144.) A halott kislánya emlékezetéről verselő Arany János „Nagyon fáj! nem megy!” lapszéli sóhaja és József Attila „Nagyon fáj!” (és megy!) üvöltésverse felől számunkra sajátos íze és távlata lehet Wittgenstein nyelvkritikai kérdésének: „Hogyan is akarhatok a nyelvvel a fájdalom kinyilvánítása és a fájdalom közé becsúszni?” A privát érzelmeknek ugyanis nincs nyelve. A nyelv kollektív. Még akkor is, ha a kollektíva szinte mindig torz módon, esetünkben túlzóan torz módon, a romániai diktatúra közegében adott. Ha nincs már érvényes kollektív beágyazottsága a szépirodalmi nyelvnek, ha nincs már érvényes eszmefedezete a szavaknak (ha nincs már szabadság és szerelem, haza és haladás…). Ha a kollektív nyelv érvénytelensége éppen hogy a privát nyelv érvénytelenségét, az érvénytelenség érvényét, a nyelvnélküliséget és így végső soron a nyelvteremtés lehetőségét jelenti (ahogyan arról Kertész Imre beszél). Ugyanakkor Józsa Márta privát indítéka (írni mindarról, amiről nehéz írni) csakis az egyes olvasókból álló kollektívában, az egyes olvasói élményekből fakadó kollektív érzület, tetszés felől igazolódhat. És talán – úgy vélem – igazolódik is.
Még ha nem is feltétlenül ebben a könyvben. Viszont ennek a könyvnek az ígéretében mindenképp. A létező formában, az Amíg a nagymami megkerül című könyvben rejlő ígéret egy ízben tételesen kimondatik: „De állj, ez már a szabadságról szól, még ott nem tartunk. Egyszer, ha ezt mind, mind megírtam, olyan könyvet fogok írni, amelyből megtudjátok, hogyan kell szabadnak lenni. Annyit máris elárulok: úgy, hogy először megírom ezt. Mert ne felejtsük: ez, ami itt van, még csak egy könyv. Először egy könyv, a szabadság felé vezető úton.” (175.) A „szabadnak lenni” igénye és lehetősége a szépirodalomban talán elsősorban azt jelenti, hogy a szerző az írás során megszabadulhat a legprivátabb érzéseitől, érzületi nyűgözöttségétől, saját életétől, azazhogy képes arra távlatosan rápillantani, azt átfogalmazni valamely közösségi formába, tehát esztétikai értelemben (látszólag) mégiscsak megoldani azt, amit egzisztenciálisan (valójában) lehetetlen megoldani. Józsa Márta első műve tehát „még csak egy könyv” az írói pálya, az írói „szabadság felé vezető úton”. Mondhatni az irodalom elemi foka, a szerzőnk alkatától nem idegen, ráadásul általa idézett Esterházy Péter emlékezetes könyvcímével szólva: „bevezetés a szépirodalomba”. Kérdés, mi lesz majd nála az irodalom haladó foka, miféle műfaji következményeket hoz ama bizonyos „szabadság felé vezető út”. Regényt talán? Talán. Önéletrajzi elemekből építkező, ámde ízig-vérig belső logikájú, egyszerre fiktív és korfestő regényt talán? Talán. Most még egyelőre meg kell elégednünk az átmeneti forma részletszépségeivel, amelyek viszont számosak.
Azt viszont semmiképpen sem hallgatnám el, hogy érzésem szerint ama bizonyos szabadságelvű irodalom megszületésének elengedhetetlen előfeltétele, hogy szerzőnk bizonyos mértékig megszabaduljon saját modorától, vagy legalábbis megzabolázza azt. Mondjuk úgy, hogy a bonyolított, elidegenített forma ne pusztán a joggal rendhagyó, mert megzökkent vallomásosság igényeit szolgálja – mint például az alábbi jelenetben, ahol a fogorvos felmutatja a kislánynak a nagy fájdalmat okozó picinyke fogat: „A kis semmiség, épp olyan, mint a semmi, mint egy egyszerű ség. A semmi Ség-én ül szívem. Kis teste hangtalan. Vacog. Dobog. Dobogj, míg vagy…” (180.) „Most ismét magyarázok” (210.) – magyarázza egy helyütt Józsa Márta a romániai és magyarországi időeltolódás praktikus és mentális következményeit, mindazt, ami abból az egyszerű földrajzi tényből fakad, hogy „Bukarestben akkor van dél, amikor Budapesten egy óra. Ez egy különbség”. (218.) Könyvünk éppen ezeknek a különbségeknek a mélyszerkezetére kínál rálátást, esetenként csupán láttatva, esetenként viszont magyarázva. Mint ahogyan a 216. oldal egyik gigantomán jellegű mondatát is ekként kommentálja: „Hülye mondat, de belesűrítettem valahogy.” (Mármint mindazt a többlettudást, amit számára az időeltolódás jelent.) És talán éppen ez a bizonyos „valahogyság” kellene, hogy eltűnjön vagy legalábbis kisimuljon. Hogy aztán megszülessen az imént emlegetett lehetséges próza. Hogy a magyarázás kényszere helyett teret kapjon az elbeszélés öröme, még akkor is, ha nem lehet teljességgel megszabadulni az „elbeszélés nehézségei”-től, ha csakis ezekre a nehézségekre lehet érvényesen építkezni. Persze az irodalom első fokán még helye van az alábbihoz hasonló modoros definícióknak: „Kelet-finnek lenni tehát – akár tetszik, akár nem, annyi lesz: történelmi áldozatból fakadó genetikai ártalmak szövevénye.” (233.) És amikor szerzőnk az államhatalmi városrendező brutalitás következtében Kolozsvárt elözönlő patkányok kapcsán megállapítja, hogy az „egér elveszítette referenciális tartományát” (268.), akkor ezt a recenzens leginkább efféle sommás meglátással tudná honorálni: Józsa Márta nyelvkereső világismerete és élettapasztalata esetenként bizony a jócskán grammatizált, terminologikus szintaxis abroncsába szorul, már-már „elveszíti referenciális tartományát”. Noha a kényszeresen zaklatott nyelv állandóan arra a „referenciális tartományra” utal, amelynek nem kis részben zaklatottságát köszönheti. Az ábrázolt romániai valóságra. A művi nyelvhasználat tulajdonképpen a művi valóság hű szövegtükre.
De nézzünk a patkányvészről egy pontosabb „referenciális” magyarázatot: „Nem okszerű összefüggés, hogy a Hóstátot [Felsővárost] azért bontották le, hogy ne magyar paradicsomot vegyünk a piacon, de tény, hogy akkor jelentek meg a patkányok, és ebben már volt okszerűség. / Úgy értem: akkor árasztották el a várost tömegesen a patkányok, és mentsen Isten bennünket attól, hogy ez jelkép legyen, legyen inkább már akkor akcidencia.” (271.) A romániai diktatúrában felnevelkedett Józsa Márta „szabadság felé vezető” prózája ellenáll az eleve adott „jelképeknek”, generális összefüggéseknek és ideologikus ízű vezéreszméknek (ebből a zsigeri ellenérzésből fakad könyvünk gya-
kori hipertrofikus modorossága). Szerzőnk a figyelmét inkább az egyedi „akcidenciákra”, elsősorban önmagára, önmaga történetére és
e történet megannyi apró részletére irányítja. És hogy a saját (igaz) „akcidenciákból” milyen új (nem hamis) „jelképek”, szépirodalmi művek születhetnek? Az ígéret könyve már olvasható. Most csak várnunk kell annak beváltására. Tandori Dezső klasszikus koanját ideferdítve:

Akcidenciák a jelképek helyett.
De az akcidenciák mi helyett?

Bazsányi Sándor

 


Jegyzetek

1 „…aprólékosan komponált mondatok teremtik a haza képét, s mindig felmerül a nyelvileg vagy legalábbis nyelvtanilag helytelenséggel fenyegető haza veszélye. Mondatokban él a haza, úgy, ahogy, szegényes igeidőkkel, tétova módokkal, bizonytalan határozókkal. Ilyen a mi nyelvünk, jövő ideje sincs rendesen neki. […] Itt várlak, haza, ebben a magyar nyelvben.” (172.)
2 „Én például úgy szoktam észrevenni az élettúltengést, szóval azt az állapotot, amikor már nyilvánvalóan kevés vagyok a saját életem elviseléséhez, hogy elkezdem összevissza ütni a betűket a klaviatúrán, és a legnagyobb erőfeszítésembe kerül helyes sorrendbe állítani a fonémákat.
A morfémákról eleve lemondtam, hogy a szintagmákról szó se essék.” (52.)
3 „A jelentés egyébként is mindig valami hátsó ajtón érkezett és mindig kísérte valami másodlagos – különösen az új jelentések gyakran voltak ijesztőek, mint a nyelv.” (11.)
4 „…huszadik századiul éltünk. Élünk. […] Milyen álságos múlt századnak nevezni azt, amelyben élünk és amelyben élve maradtunk (én is, aki írom, s te is, aki olvasod): a huszadikat. Mintha nem tudnánk, hogy ez még az, csak éppen a csalók kezére játszódott ez a micsoda, ez a század- és ezredváltás. Akik nem akarják tudni, hogy. Hogy milyen is volt, milyen. Még a huszadik században vagyunk, mert ott vannak el nem végzett dolgaink.” (211.)
5 „Ezért írom az eltűnt időt. Többnyire nagyon rövid, némelykor azonban nagyon hosszú, grammatikailag míves, eszmeiségükben pedig árnyalt mondatokban gondolkodom. Van mindez azért, mert mondatok embere vagyok: elemem a szép szöveg.” (170.)
6 „A szöveg sokszor nem az értelmét, hanem a módját keresi a dolgoknak. Vannak tehát szövegek, amelyek nem vesznek el, hanem az ismert értelem fölött ülnek tort. Az a dolguk.” (247.)
7 „A nagyanyó sohasem volt ilyen szép, ilyen erős. Karjára emelte a kislányt, s felemelkedett vele; magasra, igen magasra, ahol nincs hideg, éhség, félelem, ahol csak fényesség van és öröm. Ott álltak az Isten színe előtt.” (Rab Zsuzsa fordítása.)
8 „A történet néha elemelődik a részletektől, néhol meg valahogy visszahull magától.” (196.)