BANKÓ LÁNYA
Kihirdeté Béla király,
hogy akinek van keze-lába,
ifjú, siessen fel Budára.
Szóval szólott Bankó leánya:
– Adj, apám, adj vitéz-ruhát,
fiad nincs, próbálnám Budát. –
– No menj. – Porzott a szuvas ászok:
vén Bankó vígan vihorászott.
Gyűlt fent, gyűlt a sok dalia.
– Király, ez a Bankó fia. –
S az úr a hadból kiszemelve,
súlyos szemét reávetette.
– Be ifiú vagy! Lány-pofájú,
s járásod férfi-mód vagyon.
Ha netalántán… ha vajon…
Szép vagy, képre, formára szép…
No majd kitudjuk móddal, okkal.
Végigvizslatta, s nagy marokkal
mérlelte válla perecét.
– Arany-ezüst rokkát a rétre!
Más oldalt puzdrát és nyilat!
Lássuk, mit választ. Lessetek. –
S a lány sebten ijjat ragad,
s hogy lenne háta félkörívnyi,
két ujjal bizton kifeszíti.
– Célba lőjünk. – Ezüst sereggel,
nyilaktól cikázik a reggel.
Bankó lányáé célba érve,
rezeg, rezeg a tolla vége.
– Kőhajítás. – Két singnyivel
a lány köve elébb ivel.
– Pályafutás. – A tér fele:
s már hagyja őket elfele.
– Felséges úr! Elég a próba,
súnynak az udvar urai,
léhog a harcedzett nemesség,
nem lány ez, tisztesség ne essék,
uram-király, de kurafi. –
– No, lakomázzunk. – Lakomáznak.
Némán ül az asszonyi állat.
Csemcsegnek, csuklanak a borra,
s hogy pilláját immár az úr is
nagy, vérhálós szemére vonta,
a vászonszemély emelé
a serleget s ekép kiálta:
– Egészségünkre, s a királyra! –
Kiitta, s a földre vetette,
tompán dobbant a szőnyegen.
S át lábon, csápon és kezen
kigázolt a palota-kertbe.
*
Magasan állott kint a hold.
Belévésve fekete párkány,
s körötte óriási ív,
a halvány, fátylas holdszivárvány.
Messziről rókaugatás.
Az ég alján egy csillagocska
úgy lüktet, mint a béka torka.
S a hegy bársony-hajlatú ormán
ahogy a három bükkfa áll,
mint az a néhány, hosszu szál
a hegyi-ló bársonyos orrán.
Hogy hajladozott ott a pázsit!
Szúróan, harmatos-puhán,
akárcsak szöllő taposáskor
a talp alatt bogyó, kocsány,
faodvakban buzog a forrás,
ott gyökerét a tölgy kihúzza,
s nagy, lomha kígyó-lábakon
hullámzik az úttalan útra,
ott torkig ér a keserű
füvek érdes lehellete,
hogy tántorog, ki arra jár,
s színültig eltelik vele,
lerogy, két karja szétterül,
fölötte csapzott ág-bogak,
s a hegy talpától égig érve
az óriási szél suhog.
*
– Fürödni menjünk! – Így az úr.
S máris a kupola alatt
bukdosnak a fiú-halak.
A nagyúr meg a pamlagon,
lehúnyva alvatlan szemét,
játszatta izmait vakon.
– A Bankó kölyke hol vagyon? –
A nőszemély jön. Öltözötten.
Fekete toll, fekete ködmen,
a fürdő-szagú, lanyha pára
rávetődik a homlokára,
sarkantyús csizmája alatt
csúszik a szétfrecskelt latyak,
jön és merev térddel megáll.
– Uram! Apámon a tatár. –
Kapdosnak. – Fuss! – A gálya kész. –
– No most fiam, no most vitéz!
S a lány, hogy a palló behúzva,
s a kormányos rádőlt a rúdra,
kiállt a hajó hegyibe.
Kamuka dolmányán a pityke
pattant, almáit kivetette
és fennszóval szólt: – Nézz ide!
Király! Terem-e kertjeidben
effajta alma, mint ez itten,
ilyen gyümölcsöt ád-e fa?
Reá hiába áhitoztál,
beléharapni mégse tudtál,
nem is harapsz soha!
Rajta legények! A lapátra! –
Előreszökken, fut a gálya,
minden borda beleremeg,
a nád, a gyékény felhuhognak,
s az agyagpartok Duna-hosszat:
Bankó lánya nevetett.
