Ijjas Tamás

MAGHÁZ

Amit az időről tudok, az körülbelül
ennyi. Műanyag hordót görgetsz
a kertben, gyűjtöd az esővizet
szobanövényeidnek, sietsz, mert
mindjárt szakad. A kerítés mögül
bámullak, talán a rácsok miatt,
de idősebbnek tűnsz, pedig ugyanabban
a percben születtünk, a különbség
köztünk legfeljebb hét szívdobbanásnyi.

Ha elfelezzük az időt, majd újra félbevágjuk,
az első negyed végén te táncolsz a zuhéban,
én félek, nem vagy cukorból, nevetsz,
sós vagy, és lenyalogatod a könnyeimet.
A harmadik negyed elején, 17 évesen,
úgy lestem át hozzátok, mint most, Sanyit
megpofoztad, s kirántotta kezét a szoknyád
alól. Mossa meg, követelted, de
gondosan, mint egy gyümölcsöt, amivel
megkínál. A negyedik negyed most
kezdődik, ahogy az első csepp eléri
a tarkóm, rohansz befele, hogy nem
vagy cukorból, a torkomban bennragad.

Ha csak félbeszeljük, akkor a legszebb
a magház, de mintha sértetlen lenne az
alma, úgy csókolódzunk 15 évesen.
Egymástól tanuljuk, aztán félbehagyjuk
a leckét, még megjegyzed, hogy
málnaszörpöt ittam, és hogy finom
volt azt is kipipálod, a többi feladathoz
beír a tanár úr egy hiányjelet.

Évismétlőkként újra megpróbáljuk, de
mikor összetapadnánk, fejemre
koppint a fa, és felnyihog a két 16
éves hülyegyerek. Neked adjam
a tiltott gyümölcsöt? Csak ha megmosod
alaposan. Én jártam hittanra, te nem,
nyugodt lehettem, hogy az alma
a Jóisten ujjbegye. Mióta
anyád fekvőbeteg lett, a bátyád
azt a fát is kivágta. Te addig is
csak virágot neveltél. Ez nárcisz,
ez krókusz, ez tulipán, a markodban
a hagymákat így memorizálod.

Nem vagyok cukorból, maradok
még egy kicsit, lyukakat furkálok
az ujjammal a földbe, mintha lenne
bármim is, ami majd az esőzések
után kihajt. Mégsem keserű a szájíz,
s lám a bolygó gyümölcshúsa is
megkásásodott, talán valaki
gondosan lemos a héjáról mindent,
s becsukott szemmel beleharap.