BÚCSÚ CZÍMER JÓZSEFTŐL
1913–2008

Fájdalmas és megrendítő feladat, hogy elbúcsúztassam őt kollégáim nevében is, én, aki mint egykori tanítványa, öt évvel ezelőtt, 90. születésnapján mély szeretettel és elismeréssel köszönthettem, és nemrég, a 95.-en telefonon gratulálhattam neki. Akkor még jelen időben méltathattam, most már múlt időben kell arról beszélnem, milyen jelentős mesterét és alakítóját veszítette el a magyar színház. Elsősorban dramaturg volt, az a különös mesterség volt az övé, amelyet az ő példáján tanulhattunk meg mindnyájan, milyen mélységben alakíthatja egy ilyen kiváló szakember a színpadi értékek létrejöttét, sőt egy színház arculatát. Egyenrangú szellemi társa volt rendezőknek, igazgatóknak, színészeknek, íróknak és fordítóknak. Vezető dramaturgként a Vígszínház neki is köszönheti, hogy az ötvenes évek végén, a hatvanas évtizedben először kapta kézhez a nyugati színházak új, jelentős alkotásait. Kimagasló nyelvtudásával, abszolút színpadismeretével, fordítóként vagy dramaturgként, sorban az ő segítségével készültek el a magyar szövegek. Klasszikus és modern dialógusok, helyzetek, figurák elemzésével rendezők és színészek sorát segítette, hogy megértsék legrejtettebb lényegét is a színpadi történéseknek.
A 70-es években, Pécsre szerződve, az ő nevéhez fűződött a színház egyik jelentős korszaka, egy bátor, szellemi műhely kialakulása, amelyet Nógrádi Róbert igazgatóval együtt teremtettek meg. Sorra kerültek színre Illyés Gyula, Hernádi Gyula, Páskándi Géza ősbemutatói, és Weöres Sándor ma már klasszikus színművét, A kétfejű fenevad-at is az ő inspirációjára tűzték volna műsorra, de betiltotta a cenzúra, és még a folyóiratközlést is leállították.
A mindennapi színházi munkától visszavonulva, de már előtte is, elméleti írások sora született a keze alatt, és szakma- és kortörténeti visszaemlékezései fontos adalékai lesznek a magyar színháztörténetnek.
Czímer József ahhoz a nagy generációhoz tartozott, amely még egységben látta a világot, neki még anyanyelve volt a görög-latin és európai kultúra, a polgári értékek ismerete és tisztelete, az összefüggések felismerése korokon, időkön és tereken át. Mi már örülhetünk, ha részleteiben, töredékeiben, de valahogy közvetíteni tudjuk ennek a nagy klasszikus hagyománynak halkuló üzeneteit. S talán még halvány emlékeink vannak arról az enciklopédikus tudásról, amely az ő és nemzedékének sajátja volt. Sorra veszítjük el őket, s hiányuk pótolhatatlan a lelkünkben, a munkánkban, az életünkben.

Radnóti Zsuzsa

* * *

Engedjék meg, hogy személyes emlékkel kezdjem. Harminc-egynéhány éve lehetett, hogy egy hirtelen ötletnek engedve, szinte minden szempontból tudatlanul, utolsó pillanatos jegyvásárlóként beültem a Pesti Színház nézőterére, az Egy őrült naplója előadásához. Aznap este sok minden egy életre eldőlt bennem, s rövid időn belül azt is megtudtam, hogy mindezt – akkor még ismeretlenül – végső soron Czímer Józsefnek köszönhetem. Számomra így lett ő az első Mester. De mindebben természetesen nem az én esetem érdekes, hanem Czímer József nagysága.
Biztosra veszem, hogy e szókapcsolat ellen rögtön tiltakozna, s ezúttal sem a kötelezőnek számító álszerénységből. Pedig erről van szó, a nagyságról. Nem a nagyot akarók, a messiástudatúak, a zsenik nagyságáról, hanem az embernek az élettel szembeni nagyságáról. A valódi szerénységről, a megszerzett és halálig fejlesztett tudásról, az illúzióktól, ködös indulatoktól, tisztázatlan érdekektől mentes gondolkodásról, a cselekvés derűs és nemes egyszerűségéről. Amelyben minden hivalkodástól, cicomától, gőztől megtisztítva illeszkednek egymáshoz elvek, értékek, érzékek. Amikor az élet egyszerre higgadt és szenvedélyes, komoly játéka folyik, amelynek Czímer József az egyik nagy mestere.
Nem csupán arról van itt szó, hogy az Egy őrült naplója a modern magyar színház egyik legnagyobb sikerének bizonyult, persze, ez sem csekélység. De ennél sokkal fontosabb, hogy ebben a sikertörténetben (a művésztársak természetesen múlhatatlan érdemei mellett) tisztán látszik a szellem emberének – a szellem jó és elszántan jót akaró emberének gondolatmenete, cselekedeteinek sora, ehhez való tehetsége. A kor kötöttségeinek és a kötöttségek nagyvonalú, alkotó meghaladásának lenyomata. Az ötlettől a fordításon, az átdolgozáson, a dramaturgi tanácsokon, a történteket rögzítő nagyszabású esszén, a sikeren át mindaddig, amit ez a nagy hatású mű és előadása még ma is jelent.
Gondolják meg, mennyi magán- és közjóra utal az a konstelláció, amikor azt mondjuk valakire, tudja a dolgát, és teszi a dolgát. Jóska bácsi sokszor elmondta, leírta, soha nem akart dramaturg lenni. De azt is mindig hallottuk tőle, amit pár éve így fogalmazott: „Én nem tudtam, minek jöttem a világra, de az az egy megérett bennem, hogy engem akárhová vet a sors, amit végeznem kell, azt a legjobb képességem és lelkiismeretem szerint fogom elvégezni.” Életműve így lett a világháború utáni magyar színháztörténet egyik legjelentősebb dramaturgi-színházelméleti-színháztörténeti alkotása.
Végtelennek tűnő műveltség, tájékozottság, bámulatos nyelvtudás, finom humor, könnyed elegancia, lefegyverző közvetlenség és meggyőző erő – ezek írásainak legfontosabb jellemzői, de beszélni is ugyanígy beszélt, és munkája minden ízét ez jellemezte. Akkor is, amikor megszerezte, lefordította és műsorra tűzette Anouilh vagy Tennessee Williams vagy Albert Camus vagy James Joyce drámáit, akkor is, amikor hőn szeretett magyar szerzőivel dolgozott, akkor is, amikor egy szó drámai erejéről beszélt, vagy megfejthetetlen s egyúttal tévedhetetlennek bizonyuló érzékkel egy elfeledett magyar klasszikus dráma megrendezését ajánlotta egy pályakezdő rendezőnek. Vagy amikor elemzett, tanácsot adott, anekdotát mesélt.
Sokszor hallottam tőle egy szófordulatot, különösen olyankor, amikor valami különösen bonyolult, többrétű drámaisággal, tehát sorsszerű iróniával telt színpadi szituáció igazi, alkotó kibontásáról beszélt, s ilyenkor azt mondta: így lesz pokolian mulatságos. Kicsit megnyomta a pokolian szó első szótagját, el is mosolyodott hozzá. És ebben soha nem volt semmi pokoli, a szó köznapi értelmében, semmi luciferi, semmi mutatványos. Csak a tiszta tudás, úgy tiszta, ahogyan Arany írta a Toldi-ban, tehát a tiszta tudás, hogy hogyan, miképp lesz egy csomó kisebb-nagyobb alkotórész összhatásából igazi, fájdalmasan vagy kacagtatóan szép, életteli, drámai pillanat – a művészet pillanata, a színházi alkotás pillanata.
Kedves Jóska bácsi! Nem tudom, merre jársz, lebegsz-e, olvasol-e, figyelsz-e valahol. Akár így, akár úgy, az ég legyen veled. Valamennyi tanítványod nevében mondom: köszönöm.

Morcsányi Géza


(Elhangzottak Czímer József ravatalánál, a Farkasréti temetőben 2009. január 20-án.)