Halász Margit

AZ UTOLSÓ HAJDÚ

Tar Sándor emlékének

A teraszon ült, fülelt, és attól félt, hogy megint előjön a baja. De hát miért jönne elő? Szedi a gyógyszert rendesen, megmondta a főorvos kerek-perec, ha nem hagy ki egyet sem, akkor teljes életet élhet. Teljes élet, nézett Jóska a poros borostyánlevelek közül előröppenő méhecskére. A bolond kis jószág szabályos ellipszispályára állt, és úgy kerülgette Jóska fejét, mint a Föld a Napot. Még azt a szemtelenséget is megengedte magának, hogy amikor a füléhez ért, felbőgette a motort. Igen, valamikor ő is motorral járta a megyét, ment, ahova hívták, szinte repült. Nem törődött ő akkor se élettel, se halállal, se másvilággal. Nem félt ő akkor senkitől és semmitől. De most, most más a helyzet, gondolta, és a levegőbe csapott párat, hogy elijessze a hívatlan vendéget, de annak csak nem akaródzott letérni kozmikus pályájáról. Szinte vonzotta Jóska őszülő, kopaszodó halántéka. Jóska a méhecske által engedélyezett röpke pillanatokban tisztán és félreérthetetlenül hallhatta azt a fojtott, komótos zúgást, amely a ház nyitott ajtaján át gomolygott a teraszra. Ezért a dallamért mindent megtett volna, illetve hát sok mindent meg is tett. Lemondott a motorról, pedig hej, de szerette. Aztán kölcsönt vett fel, egy használt kombit vásárolt, és azzal járta a fémkereskedéseket és bontókat. Merthogy ott tudta legolcsóbban beszerezni az alkatrészeket. Volt úgy, hogy az éjszakai portás egy láda sörért reggelig is hagyta bóklászni. Hát ezért kellett a kombi, meg a biztonságért, mert az utakon is megváltozott a helyzet, a nagyobb járműnek nagyobb lett a tisztelete, a kicsi, az olcsó meg örüljön, ha megtűrik, ha nem szorítják le az árokba a tarack meg a muhar közé, ahova való.
Ahogy ült a teraszon és fülelt, eszébe villant egy régestelen régi eset. Nem is tudja, hogyan nézhette el, de elnézte, és amikor a mosógép dobjához hozzáért a háziasszony keze, majdnem agyonütötte az áram. Majdnem. Na, hát ő tanult ebből, azóta csak biztosra megy, kerül, amibe kerül, ő végigvárja a programot, s csak amikor holtbiztos lesz a dolgában, csak akkor emeli a kalapját, addig se pénz, se más, maximum egy kávé, de az is hab nélkül. Látta ő, amikor először járt Bécsben, látta, hogy dolgoznak ott a melósok. Megfigyelte ő aprólékosan. Fel volt bontva az út, mégis haladt a forgalom,
a járműves éppúgy, mint a gyalogos. Meg aztán senki sem téblábolt ott, mindenki tudta a dolgát. És amikor befejezett valamit, ellenőrizte, nem úgy, mint itthon, hogy ha lejár a munkaidő, a festő még az elkezdett csíkot sem húzza végig. Bécsben tanult ő szakmaetikát a buszon ülve a Mariahilferen, nem a debreceni szakmunkásképzőben. És különben is. Olyan lett a világ, hogy jobb észnél lenni itt is. Nem úgy van most, mint régen, amikor valahogy nem nehezedett pluszban az emberre, hogy következménye is lehet a dolgainak, amiket csinál vagy amiket nem csinál meg. Naná, hogy kikészül az ember egy mentre. Mondjuk, ő jó szakember volt régen is, marha jól dolgozott, de hát olyan gyarló az ember. Ő is elfelejtett azért ezt-azt. De erről már volt szó, nem jó azt ismételgetni, jobb arra fátylat borítani. Most meg elég egy rossz mozdulat, egy felelőtlen csavarintás, és ripsz-ropsz, mehet az ember a munkanélküli-irodára, és mire észbe kap, már jól át is képezték. Mondjuk, olyan valami lesz, amit pláne nagyon utál, és persze akkor, hogy is lehet azt kibírni ép ésszel meg alkohol nélkül. Őneki nem kell se alkohol, se dohány, csak szerelhessen, csak szerelhesse a Hajdút. És különben is, ő nem akar más szakmát, ezt szereti, de tényleg, ha törik, ha szakad, akár az élete árán is kitart, mint az utolsó hajdúk, akik nyeregtelen lovon eltökélten, szívből jövő professzióval űzték a szakmát. Most olvasott róluk reggel, a faluújság jegyzetében, és egy pillanatra átérezte az egészet, hogy tényleg, de tényleg semminek sincs értelme másképp. Ebben a pillanatban kénytelen volt felkapni egy teraszon száradó konyharuhát, mert a méhecske, most már minden kétséget kizáróan feltette magában, hogy csak azért is megcsípi a fejét. Egy darázs mentette meg a helyzetet. Valahonnan fentről, a hullámpala tető alól zuhanórepülésben érkezett, s úgy kotorta magával a semmi kis méhet, mint feltámadó őszi szél az ágak közé szorult csontszáraz falevelet.
Mi tagadás, tetszett Jóskának a terasz. Jó, mondjuk, ő máshogy oldotta volna meg a bejáratot, mert az se jobbkezes, se balkezes embernek nem állhatott a kezére, akkor meg minek, kinek készült. Ezen a megoldhatatlannak tűnő problémán elmélkedett éppen, amikor megtörtént az, ami rémálmában se jöjjön elő senki emberfiának, hogy amitől fél, az ott kopogjon az ajtaján, és ha nem engedi be szépszerivel, ajtóstul rontson a házba. Jóska arra még emlékezett, hogy elmegy az utcán egy teherautó, és a sofőr ordítva odaköszön valakinek, de azt már nem hallotta, fogadják-e a köszönést. Igen, igen, Czukor József ötvenhét éves mosógépszerelő mester fejét a válla közé ejtette, és szégyen, nem szégyen, álomba szenderedett. Kár lenne most azzal húzni a drága időt, hogy milyen szerepe volt ebben a döngicsélő méhecskének, és mennyit nyomott a latban Jóska sajnálatos, szerzett betegsége. Elég csak annyit, hogy nem volt ártatlan a méhecske. Egyenest azzal a hátsó szándékkal pécézte ki Jóskát, hogy minimum homlokon csípi, de az sem kizárható, hogy ha minden jól megy, el is altatja. Nos, az első galád terve nem jött össze, a második meg, a másodikra most már örök homály vetül.
És Jóska elkezdte teleálmodni a szomorú szájú kis teraszt mindenféle földi örömmel. Először is a régi MZ motorja rikító narancssárgájával kipingálta a savanyúszürke, kopott falakat, a kövesút melletti virágok pasztell-lilájával mintát hengerelt rájuk. A feketekávé bársony barnájával újrapácolta a korlátot, az ablakkeret lepattogzott festékének is jól jött volna egy újramázolás, de Jóska fehéret sohasem álmodott, mert ki nem állhatta a fehéret, a tejszínhabra se bírt ránézni. Aztán a hangok következtek, mert az álombéli teraszt halotti csend burkolta körül. És hát Jóska hozzá volt szokva a zenéhez, a felpattanó réshangokhoz, mert az ő mosógépei úgy mostak, hogy közben énekeltek, mint hajdanán a patakban mosó asszonyok. Női hangon énekeltek a mosógépei, az érzelmek teljes skálájával, a sírós, rekedtes sirámoktól, a kőkemény menüettdallamokon át egészen a kacér, fülledt erotikájú dalokig. És az illatok! Hú, azok voltak csak ám! Jóska szerette a vas illatát, a fémét. A szerszámosládájába rejtezett illatok meg pláne meglepték. Valahogy elhozta bennük a fürdőszobák szagát, amelyből a több évtizednyi szakmai tapasztalattal a háta megett egyetlen szippantásra meg tudta állapítani, hogy boldogok-e az ott élők, vagy csak úgy véletlenül és akaratlanul vannak összenőve, mint az utak szélén a magból kelt egynyári növények. Igen, igen, futkosott Jóska szemhéja alatt az emlékezet lábatlan bogara, igen, az ő mosógépeinek illata volt, mit illata, szaga, beteg, áporodott, rozsdás szaga. Mert őt csak az öreg, beteg gépekhez hívták, hiszen hova is hívnának egy régimódi Hajdú-mosógépszerelőt, naná, hogy nem a milliomosnegyedbe a bíborvörös gőzmosógépekhez. És mire lement a program, csodák csodája, eltűnt a szag. Lett helyette acélkék, friss, ropogós illat. Hát csoda, ha remegett a várakozás izgalmától? Mert minden más az életben nagyjából kiszámítható. De az, hogy végigmegy-e a szerelés után az első program! Hát az már döfi, az már egy magasabb szféra adta öröm. Mit érdekelte őt, hogy kinevetik, ni, a bolond szerelő, ni, ott ücsörög a teraszon vagy a kertben, jobban tenné, ha menne a dolgára, nem hátráltatná itt az embert. Hát csak nézzék inkább bolondnak, de akkor sem áll be az örömtelenek csapatába cserekapusnak. Ő inkább egyedül játszik, egyérintőzik, vagy hogy a bajba mondják a szomszéd gyerekek. Más íze lett egyszerre a víznek, amikor telefont kapott, hogy menjen, de azonnal, és bármit kérhet, csak a régi Hajdút hozza helyre. Mert vannak ugye ezek a modern vackok, egy fabatkát sem érnek, meg már ugye ezekbe eleve globálisan beépítik, hogy félévente romoljanak el. Hogy nem szakad az ég az ilyen emberre nyomban, aki ilyeneket tervel, hogy eltiporja, még mielőtt… Zene volt az efféle panasz Jóska fülének, s néhány öhüm kinyögése után már indult is az ország bármely szegletébe. Volt úgy, hogy nem is keresett rajta, de hát nem tudott nem menni, neki egész egyszerűen mennie kellett, ha egy Hajdúról volt szó.
A terasz nemcsak a mindenféle földi örömtől lett érzékien ragadós, hanem a málnaszörpös szódavíztől is, amelyet Jóska kapott, és amelyik egy hirtelen fuvallattól félredőlt és szétömlött a pévécé asztalterítőn. Legyek jöttek, belenyalintottak, párzottak egy jót Jóska fényes tarkóján, és tovarepültek. Illetve tovarepültek volna, ha nem kapták volna el Jóskától azt a kórt, amelyet a kutyára sem kívánna a jóakaratú ember, nemhogy egy szerelemittas légyre. Itt az ideje elárulni, hogy ettől a kórtól szegény Jóska régebben nem is tudott dolgozni, két teljes évet hagyott ki, kapta a segélyt, aztán a rokkantságit, ördögi kör volt az, a pokol fertelmes kínjaival. Na nem, nem fájt neki semmije, de próbáljon csak meg valaki úgy élni akár egyetlen napig is, ahogy őrá majd két évig rá lett osztva. Felülről. Vagy alulról, mit számít az, nincs abba beleszólása emberi halandónak. Hogy bármely pillanatban elalhat, és amikor felébred, utána még jó félórán át az álmában él, kérdezget, okvetetlenkedik, nevetségessé válik. Volt úgy, hogy a motoron aludt el, az árokban ébredt, még szerencse, hogy nem ment gyorsan, és valahogy olyan észt adott neki az Isten, hogy álmában is tudjon kormányozni. Vagy vegyük a tiszaújvárosi esetet, amikor szerelés közben fejjel a mosógép dobjában elszenderedett, a háziak meg azt se tudták ijedtükben, mit tegyenek, kihívták a katasztrófavédelmet. Még jó, hogy nem indult el véletlenül a program, mert akkor annyi lett volna szegény Jóskának. És persze annyi is lett, csak éppen másképp. Elfelejtették annak rendje és módja szerint, kiírták a szakmából, de aztán egy füttyös májusi napon kezdte kapni a telefonokat, amelyek furcsa módon egybeestek a felépülésével. Azért meg kell hagyni, vannak az életnek nagy mellényű, kegyes pillanatai is. Olykor. Ha nem is sokszor, de vannak. Lassan másfél éve már egészséges, teljes életet élő ember, ahogy a főorvos fogalmazta. Hej, azt a másfél évet nem adná a többi ötvenvalahányért, gondolta volna Jóska, ha ébren lett volna, de hát aludt, mélyen, embertelenül mélyen.
És a teraszra elkezdtek gyűlni a legyek és a méhek. A méhek a kiömlött málnaszörpre jöttek, a legyek Jóskára. Zúgtak, búgtak, összesúgtak felette, és együtt, összeállva belekezdtek egy gigantikus énekbe. Női hang volt ez, az érzelmek teljes skálájával, a sírós, rekedtes sirámoktól, a kőkemény menüettdallamokon át, egészen a kacér, fülledt erotikájú dalokig. Úgy az énekük közepe táján járt le a program. A csapzott kis mosógép háromszor megrázintotta magát, és mélységesen elhallgatott. Mehet, kimosott, énekelte ki a házból egy csengő női hang, de Jóska nem válaszolt. Azt álmodta éppen, hogy valahol nagyon magasan, a Tejúttól kicsit balra egy sikátor végén Hajdú mosógépet szerel.