Darabos Enikő

REFLEXÍV DELÍRIUM
TESTKÖZELBŐL

Spiegelmann Laura: édeskevés
Magvető, 2008. 160 oldal, 2290 Ft

Nagyon jól megcsinált könyv a Spiegelmann Lauráé. Mély pszichológiai érzékkel váltogatja a brutalitást a merengéssel, az erőszakot a langy, érzelmi futamokkal, a remegő hús obszcenitását a sebzett lélek stigmáival. Ezzel a ritmikával a könyv szépen kisúlyozza a dolgot: be is vinni az olvasót a málnásba, mégse túlontúl felsérteni az olvasó erkölcsi-esztétikai érzékét. A szövegek úgy következnek egymás után, hogy pontosan az utolsó pillanatban mindig kibillentik az olvasót abbéli meggyőződéséből, hogy amit olvas, az egy szenvelgő lány siráma a „Sötét Nagyúrral” (54.) való kalandjairól, melyek mélységes tragikumát az én elvesztésére tett reménytelen kísérletek (szex, vodka, penge) csak még tovább árnyalják. Mondom, ebből a meggyőződéséből billenti ki állandóan az olvasót a kötet strukturális működése. Ha nem így lenne, az olvasónak mintegy előírná a részvét etikai parancsát – szégyellnem kéne magamat, ha nem éreznék megrendülést egy ilyen életvitel láttán, egyszerűen az emberi jóérzés azt diktálja, hogy empatikusan szoruljon össze a szívem ekkora önsorsrontás láttán.
Csakhogy a kötet szerkezete egészen kifinomult esztétikai tudatossággal jelzi, tudja, hogy mit csinál, tekintettel van rám, semmiképp nem szeretné, ha példásan belém nevelt humanizmusomat erőmön felül tenné próbára akár az istentől és embertől elhagyott hús rángásainak minuciózus leírásával, akár az érzelmi elsivatagosodás nihilista emberképének megalkotásával. Mikor már azt hinném, emberi jelenlétnek nyoma sem maradt ezen a (szöveg)tájon, például az első fejezet után, azonnal kapok egy frissítő érzelmi koktélt, amivel kihúzom a következő véres-szaros jelenetet. Majd egy szaftos pinaboncolás után újra egy kis lélekbomba és így tovább. De ki is rajzolódhat egy fejlődési ív, mondjuk az, hogy Hajnóczyól Petrin, a Portisheaden és Nick Cave-en át hogyan jutunk el Pilinszkyig, jelentsenek ezek a nevek most, mondjuk, poétikai létértelmezést, amelynek kezdő mondata a regény utolsó mellékmondata: „talán van még bennem élet” (157.).
Mondom, a kötet ügyesen játszik a lélek humanizmusba pácolt húrjain, és ez a prózatechnikai know-how meg is gátol abban, hogy referenciálisan olvassam, azaz egy érzelmi idióta önvallomásának fogjam fel a szöveget. Ez utóbbi esetben ugyanis egy minden arányérzéktől mentes, súlyosan bomlott személyiséggel lenne dolgom, aki képtelen felmérni az érzelmek súlyát, nem tud elszámolni hiányukkal, és a nyelvbe mint az én legvégső artikulációs lehetőségébe kapaszkodik, inkább kevesebb, mint több sikerrel. De mivel az édeskevés-ben egy kompakt, kisúlyozott művel találkozom, egyrészt megszabadulok a részvét etikai terhétől, másrészt nem kell belemennem az önéletrajzi paktum olyan zsákutcáiba, amiből a szerzői név tükörszerkezetétől lenyűgözött olvasóközönség (Garaczi vs. Spiegelmann) nem tud kivergődni.
Nem kell tehát naplóként olvasnom, és az írás mint öngyógyító terápia elve is legfeljebb olyan szempontból számít, hogy mit kezd ezzel a beszélő én. És lehet, hogy ilyen megközelítésben a könyv központi utasítása abban
a metatextuális kiszólásban van, miszerint „mire a végére jutok, kiderül, hogy az egész mindössze egyetlen szál, az érdekes legfeljebb annyi, ahogyan föl vagy tekerve” (55.). A föltekeredésre figyelő olvasás kikapcsolja a föltekerő kéz referenciális mozzanatát,1 de nem is akarom ezt tovább ragozni. A továbbiakban sokkal inkább az érdekel, milyen testfelfogás körvonalazódik a kötetben, hogyan válik a saját test az én ellenségévé, és miért, hogy alkoholizmusával az énnek állandóan meg kell szüntetnie a kapcsolatot teste és tudata (erkölcsi reflexiója) között? A legnagyobb és azt hiszem, megválaszolhatatlan kérdés pedig az, hogy jóllehet az énelbeszélő a felvilágosodás bajnokához illő, pompás reflexiós készséggel van megáldva, sőt, mondhatnám, maga reflexió deliráló kéjnője,2 miért panaszkodik állandóan a testnek való kiszolgáltatottságáról, illetve miért tűnik mesterségesen gerjesztettnek a tudat megalázott helyzete?

Ott van mindjárt a regény felütése: „Amikor magamhoz térek, egy fasz van a számban…” A sodró erejű mondat hatása alatt az olvasónak esélye sincs azt gondolni, hogy esetleg a szerelmi elragadtatottság eksztázisából visszatérő beszélővel van dolga, ugyanis ami ezek után következik, minden kétséget kizáróan jelzi, hogy ez a nő bizony részegségében ráaludt a szájában levő faszra. Vagy részeg delíriumba esett. Vagy elájult. Mindenesetre a megszólalás pillanatát megelőzően nem volt öntudatánál, vagyis képtelen volt kapcsolatot létrehozni teste és tudata között. Miután azonban öntudatra ébredt, az elbeszélő – egészen sajátos elbeszélői pozícióból – azonnal felméri helyzetét, pontos helyzetleírást ad, portrét rajzol az illető férfiról („szép férfi”, „gyönyörű fasz”), beszámol erős hányingerérzéséről, majd ennek konkrét kibontakozásáról. Ezt követően a férfi szidalmazni kezdi, és itt fordulópontot vélek a szövegben felfedezni. Eddig ugyanis a nő amolyan nagyvonalú ignoranciával tekintett saját helyzetére, és egy ínyenc hedonizmusával mérte fel az ízeket és a szagokat. A férfi szavai és rúgásai hatására azonban maga is leértékeli önmagát: „te hülye picsa, mondom magam elé […] te ostoba kurva, mondom magam elé” (9.). Nem magának mondja, hanem maga elé.
A jelenetből arra lehetne gondolni, hogy
a testének mondja, hiszen láthatóan a test az, ami belerondít ebbe a sajátos forgatókönyv szerint alakuló szexuális aktusba, vagyis nem ő undorodik a férfitesttől, hanem a teste az, ami átveszi az irányítást, mikor lehányja a gyönyörűnek, ízesnek, „megkapónak” és „nagyszerűnek” (9.) minősített férfit. Fellázadt testét becsmérli tehát vulgárisan, mikor a férfi üvöltve ütni kezdi. Így alakul ki közöttük mégis valamilyen egyetértés, és szinte ugyanazzal a szenvedéllyel esik neki a férfi „szép arcának” (10.), amivel önmagát szidalmazza. A másik teste ebben a brutális verekedésben így válik a vérző női test tükörképévé: saját testét marja szét, mikor a „szép férfi” testét tépi. Ezek után befordul újabb delíriumába, melynek mazochista beütéseit mintegy kiegészíti az a szadisztikus gyűlölet, ami a megadóan tűrő feleség figuráját megalkottatja vele.
Ezekből is látszik, azt hiszem, hogy olyan énelbeszélővel van dolgunk, aki kitűnően ért érzelmi-indulati energiáinak kanalizálásához (a következő szövegrész úgy kezdődik, hogy „én szeretem az embereket…”), viszont mielőtt bárki azt hinné róla, hogy a különböző szexuális leírások, pózok, nedvek és szerepjátékok leírásában örömét lelő testimádóval van dolga, ki kell ábrándítanom. Szerintem ugyanis az édeskevés a test példátlan intenzitású megvetésének, a testtől való rettegésnek a könyve. Az elbeszélő egyik jól táplált traumája, hogy minden tekintetben ki van szolgáltatva testének, ezért ha csak lehet, igyekszik leválasztani tudatát róla, alkoholizmusával épp a test és a reflexió közötti viszony lebontásában érdekelt.
A szüzesség elvesztése fejezetben, amelyből megtudhatjuk, hogyan viszi el ez a tizennyolc éves lány a testét Szegedre, hogy előre kitervelt módon egykori tornatanárával elveszítse a szüzességét, a téli időszámítás fejezetből tehát megtudhatjuk, hogy „ha nem volna puncim, talán boldogabb volnék, ha nem gondolkodnék most ezen, akkor nem ingadoznék állandóan a halvány érzelem-emlék és az akkori ostobaságom miatti köny-
nyek keskeny határán” (68.). (Kiem. tőlem: D. E.) A női nemi szerv megtagadása mint a boldogságfeltétel, elég hangsúlyosan jelzi a fent említett problémát. (A szentimentalizmusról és reflexív fonákjáról, a cinizmusról majd később.) Ugyanerre utal az, amikor a nyugalom című fejezetben azt olvashatjuk, hogy „mintha csak egy hiátus lenne a lábam köze, csak egy folytonossági hiány a pinám, az a rés nem tartozik hozzám, hát csak járulékos elem” (101.). (Kiem. tőlem: D. E.) Vagy ott van a Candida-fejezet, melyből megtudhatjuk, mekkora szenvedést okozott a kényszerű testtudatos élet, amikor egy nemi úton szerzett betegség miatt le kellett mondania arról, hogy az alkoholizmusnak nevezett bevált módszerrel leválaszthassa testéről a tudatát. Mikor azonban lejárt az absztinencia, „újra elszabadult a combjaim között rejtegetett örvény, egy kitörni készülő vulkán volt, amely a maga fizikai valójában elfelejtette már a terrort, amit csak az én emlékezetem őrzött meg” (116.). (Kiem. tőlem: D. E.) Mintha az képezné itt az énelbeszélő neheztelésének tárgyát, hogy a test, ez a természeti katasztrófa, amelyet itt egy titkos metonímia, a női nemi szerv reprezentál, „a maga fizikai valójában” bír a felejtés képességével, eleve bele van kódolva anyagiságába, amiért bezzeg a tudatnak, az énnek alkoholizmusával keményen meg kell dolgoznia.
Az idézett szöveghelyek és kiemelések mind azt sugallják, hogy a test valami énen kívüli erő, ami a saját törvényeinek megfelelően működik, uralhatatlan, nincs emlékezete, valami olyan átkozott elemi erő, hiátus, fekete lyuk, ami követeléseivel veszélyezteti az ént, különösen pedig annak érzelmi és értelmi működését. Aki aztán „jobb híján a húsba menekül, a hús fasiszta gyönyörébe” (114.). (Kiem. tőlem: D. E.) És nem hinném, hogy ez a szókapcsolat egy élvhajhász, gyönyörimádó nőt jelölhetne, hiszen akárhogy is igyekszem, képtelen vagyok a fasiszta szó pozitív konnotációit elősorolni, arról nem is beszélve, hogy benne nem is a lélekkel mégiscsak valamilyen viszonyban álló test, hanem a hús rettegett anyagisága kerül előtérbe.
Épp azért tartom amolyan álkérdésnek azt, hogy „ki vagyok és mi vagyok, nimfomán, hülye picsa, vagy egy szenvedélyes, szertehulló lány” (58.). Nyilván, hogy az utóbbi, aki rettegve szemléli amúgy minden ízében lírai szertehullását, és egyedüli ellenségeként – vérbeli karteziánusként – saját testét nevezi meg. A két létlehetőség ebben az olvasatban elválaszthatatlanul összetartozik (az egyik nincs a másik nélkül), miközben épp ennek a két alakmásnak a külön tartását (azaz az egyensúlyt) hivatott végrehajtani az a beláthatatlan mennyiségű vodka, amit a szövegbeli én magába önt. Merthogy a nimfomán, hülye picsa kizárólag a szenvedélyes, szertehulló lány felől lehet az, ami – a pinának kiszolgáltatott, egyedüli értékétől, a reflexivitástól megfosztott énmaradvány. Az egyensúly szót pedig abban az értelemben használtam, hogy csak e megvetett, csökött énrész felől lehet értékes a másik, a szenvedélyes, szertehulló lány, akinek reflexivitása éles fényben mutatja meg a hús alávalóságát.
Ha most nagyot akarnék mondani, kifejthetném, hogy a regény szügyig benne áll a test alávalóságát és ördögi erejét rettegő keresztény-humanista ideológiában, főként, hogy a sátánt a szöveg be is emeli a „Sötét Nagyúr” (54.), a „denem… Tudomki” (54.), illetve a „Tudjukki” (107.) figurájába,3 aki állandó fenyegetést jelent az integritásáért küzdő én számára. Azt is mondhatnám, hogy az Isten leheletében élő apáca nem írhatott volna következetesebben testellenes könyvet az édeskevés-nél. Mert nyilván, hogy csak egy Isten nélküli világban (és hosszas eszmefuttatások bizonygatják a könyvben Isten nemlétét) uralkodhat el ennyire a test pusztító ereje, és egészen érthető, hogy egy ilyen világból csak az öngyilkosság lehet az egyetlen kivezető út, ami megszabadít az érzékiség kárhozatától, és megmentheti a lelket az ennek elviselésére kitalált aszketikus gyakorlattól, az alkoholizmustól.
„Szép” összegzése ennek a gondolatnak az, ahogyan az öngyilkosságra készülő nő megszabadul a hetekkel azelőtt szerzett stigmájától. Az undor poétikáját egészen magas szinten valósítja meg a kép, amelyben az énelbeszélő egyrészt a krisztusi szenvedéstörténetre való utalás, másrészt a bűnös test megbélyegzettségének jeleként megszabadul a jobb kezén levő sebektől: „a víz most lassan leoldotta a begyulladt, többször felszakadt és elfertőződött sebekről a varasodást, csak a sárga és zöldes gócok néznek rám a vöröslő hús mellől, bal kezembe veszem a zsilettpengét, s azzal nyitom föl kissé ügyetlenül a gennyzsákokat, szinte áhítattal figyelem a visszataszító folyadékot, ahogy végigcsordul a tenyeremen, majd csuklómon, ahol megáll a sárga folyam, ott vágok bele a vénámba először…” (147.) (Kiem. tőlem: D. E.)
Összességében véve az egész bizony mélyen szentimentális.4 Bár egy fokkal azért elviselhetőbb, mint Hajnóczynál, ahol jobbára egyenesben kapjuk a narrátor mérhetetlen szenvelgését és ars poeticává (se) oldott önsajnálatát. Az édeskevés-ben azonban legalább van egy nagyon erős (ön)reflexív igyekezet. De miről is beszélek tulajdonképpen?

Adott egy 1976-os születésű nő, aki tizennyolc évesen (azaz 1994-ben) lefekszik egykori tornatanárával, majd „kimostam magamból a szűzhártyámat, másfél mázsa volt”. (76.) Ezek után sokáig nem enged magához férfit, aztán annál inkább. Később találkozik a Nagy Ő-vel, akiről kiderül, hogy egy szemenszedett életművész, és akitől a sertésvesepörkölt elkészítésének módján, valamint magvas bölcsességeken kívül még a Candida Albicans nevű gombát is felszedte. A férfi szakít, a nő szenved, mindenkivel kefél, hogy felejtsen, háromhetes ivászati „szupermaratonba” kezd, ami öngyilkossági kísérlettel végződik. Egészen véletlenül azonban nagyjából tizenhárom óra múlva megtalálja a főbérlője, aki nem győzött tovább telefonálgatni az elmaradt bérért, és úgy dönt, hogy felkeresi bérlőjét a lakásán. Ezek után pedig, tessék, máris ott fekszik a toxikológián, „terméketlen, kiszáradt, huszonkilenc éves test” (138.). Az orvosi és pszichiátriai kezelés után, az utolsó fejezetben pedig nemcsak belátja, hogy „soha többé nem akarok ilyen lenni” (155.), hanem a különböző énváltozatok tükörbeli összehasonlító elemzése során eljut odáig, hogy „nem tudom, néha úgy érzem, talán van még bennem élet” (157.). Visszatérve az elemzésem elején említett gombolyagmetaforához, „kiderül, hogy az egész mindössze egyetlen szál, az érdekes legfeljebb annyi, ahogyan föl vagy tekerve” (55.). Hát igen, idáig ügyes kis tanmese lehetne drogfüggőknek, elvonókúrán levő alkoholistáknak és betegesen nimfomán nőknek. Ez a történetszál tényleg nem egy nagy vaszisztdasz.
De hogy kapcsolódik ide a szentimentalizmus és a reflexió/cinizmus kérdésköre? Nagyjából úgy, hogy az énelbeszélő számára az írás bevallottan küszködés az „olyan túlságosan mély sebek(kel), amelyek hatalmukba kerítenek” (92.), ám ezt a szentimentalista ars poeticát olyan reflexió fűszerezi, miszerint „munkám csak lopott ékszer, rejtegetett titkom a rettegett középszer”5 (33.). Innen kezdve viszont önértékelése mindvégig a „női csacsogás” (56.), a „pózoló cinizmus” (uo.), a „halál balfasz angyalának” (155.) szentimentalista szenvelgése között ingadozik.
Ízlését nem vitatom – mondanám Petrivel, miként ő teszi a harcosok klubja fejezetben (19.), ahol egészen sejthetően beszáll az alkoholista írók klubjába, mikor felszed és egy eget rengető szexuális együttlét után („mindent tudunk egymásról” [23.]) lapátra is tesz egy H. P. nevű, „egyre fásultabb, örökké pénztelen, nem túl népszerű, fiatal, alkoholista írót” (17.), akiben az ember hajlamos Hajnóczy Pétert látni, és aki ily módon egy prózapoétika beemeléseként és elvetéseként értelmeződik. Azért is hajlok arra, hogy ez a fejezet poétikai döntés jele, mivel egyrészt H. P. az egyetlen férfi, akivel kapcsolatban elhangzik ez a „mindent tudunk egymásról” mint a jó szex egyik alapkritériuma, másrészt pedig valóban úgy látom, az édeskevés reflexivitásával jócskán maga mögött hagyja azokat az alkoholizálást megéneklő irodalmi műveket, melyek jobbára kimerülnek a „kicsit csúszok, csúszkálok” (31.) káoszpoétikájának megalkotásában.
Csakhogy. Még amennyiben tudom is úgy olvasni a könyvet, mint az alkoholista káoszpoétika rehabilitációját, e gesztus megbicsaklásaként értékelem a túlzott reflexivitást. És mindez mégiscsak émelyítővé válik, csakúgy, mint az énelbeszélő túlhajtott cinizmusa, ami nem egyéb reflektált szentimentalizmusnál. Ráadásul attól, hogy unos-untalan kilóg az elbeszélő szájából a reflexió kapanyele, az egész nem egyéb, mint a szellem/a tudat narcisztikus magakelletése, ahol az alkoholizmus a tudat tűzpróbájaként erősíti, amit el nem pusztított.

.


Jegyzetek

1 Ezt a szempontot oltja ki az is, hogy a szövegek eredetileg blogbejegyzésként „jelentek meg”, ahol a nick, az álnév eleve elmossa a szerzői identitás irodalmunkban amúgy felértékelt elvét. Egy pillanatra mégis ennél a kérdésnél maradva legfeljebb azon lehet elgondolkodni, hogy miért maradt el pl. a könyvtől a mangalány képe? Miért ez a művészieskedő borító? Hogyan és miért változtatja meg Spiegelmann Laura virtuális (internetes) identitását a könyv kiadása?
2 Hogy is nevezhetném másképp azt, aki még álmában is olyan kimerítő reflektivitással képes megélni egy cunnilingvációt, mint az a 110. oldalon olvasható?
3 Aki még akkor is ördögi, ha mondjuk Tolkien Szauronja felől közelítünk hozzá. Csakhogy ebben az esetben (még) azzal (is) kell számolnunk, hogy Spiegelmann női Frodójának saját, bűbájos-iszonyatos nemi szervét – „gyűrűjét” – kell elégetnie Mordor tüzében. Tovább most nem merészkednék ebben az intertextuális labirintusban.
4 És ezt csak elfedni kívánja az a lista, amelyet a 151.-től a 153. oldalig tartó felsorolásban a narrátor elővezet, bár maga is hozzáteszi, hogy „még hosszan sorolhatnám, mi minden képes érzelgőssé tenni valamennyire”.
5 Ami egyébként egészen kísértetiesen Kiss Judit Ágnes-es.