Beck Tamás

JELEN

Még nem múlt és már nem jövő: valami
megfoghatatlan és kiterjedés nélküli
dolog a jelen, ahogy a szárazföld és
a tenger között sem létezik senkiföldje,

csak partra vetett haltetemek, gazdátlan
lábnyomok az iszapban – a hullámverés
egy örökös háború ide-oda mozgó
frontvonala –, ücsörgő szerelmespárok

apály idején, akik a naplementét
csodálják – az ég lángra kapott zsírpapírként
lassan pernyévé feketedik –, s a használaton

kívüli világítótorony, amely már
sohasem jelzi – lüktető foggyökérben
a fájdalom –, jövő a múlttal hol érintkezik.