Tatár György

ÁTVÁLTOZÁSOK
Mitográfiai esszé

1

Amikor Orpheusz hajdanában megismerte Eurüdikét, semmi jel nem mutatott arra, hogy nimfával állna szemben. A nimfák sokan vannak, és nem különösebben eredeti lények. Isteni mivoltuk mindig számosságukban nyilvánul. Idővel lefoszlik róluk nimfatermészetük, s hajszolt családanyákként megtelnek csalódottsággal és kétségbeeséssel. De létezésük továbbra is számosságban telik, ha többé nem is a mitológia erdei tisztásain. Eurüdiké azonban nem volt átlagnimfa. Ő egészen különleges, mert magányos nimfa volt. Nem labdázott a többiekkel, táncolni és dalolni pedig kifejezetten nem szeretett. Tisztelet a kivételnek, a többi najád határozottan idegenkedett is tőle. Ahogyan az idővel magányossága elmélyült és rögződött, úgy növekedett idegenkedése is az őt körülvevő többi mitológiai lénytől, egyáltalán, az egész mitológiától. Megfoghatatlan eredetisége és halandósága is ebben a tulajdonságban volt elrejtve. Ez teljesen ellentétes a mítosz lényeinek szokásos természetével: az átlagnimfának, ha véletlenül szenvedés érné is, még keservei és panaszai is nyilvánosak, melyeket más, napsütötte mítoszok visszhangoznak. De mint mondtam, Eurüdiké különleges sorsú, magányos nimfa volt.
Szinte bizonyosra vehetjük, hogy Orpheuszban is valami mítoszidegenség nyűgözhette le eleinte. A mitikus világ lényeitől egészen eltérően, Eurüdiké kristálytisztán értette Orpheusz énekét, sőt – magától Orpheusztól is eltérően – megsejtette e művészetnek a mitikus égbolton túli forrásait is. Úgy érezte, hogy a dalnok elfecsérli művészetét, amikor abban tetszeleg, hogy az erdő vadjai a lábához gyűlnek, madárrajok telepednek körülötte a fák koronájára, halak szökellnek elő a kékellő mélységből, hogy tisztábban hallják, vagy amikor támadói kőzáporát költészetének erejével állítja meg a levegőben.
A najádokban eleve van valami mélyen infantilis, akárcsak a költőkben. Életüket a szüntelen játszadozás, a tánc és az ének s nem utolsósorban az erdők csendjét felverő, csilingelő kacagás tölti ki. Természetes közegük éppen nem egy Orpheusz, hanem a hozzájuk hasonlóan falkaéletet élő szilénoszok, szatüroszok és pánok. Eurüdikének azonban már a nevetésében is volt valami antinimfás. Felszínes szemlélő persze az ő nevetését sem tudta volna megkülönböztetni a források csörgedezésétől, akár a többi nimfáét. De ha igazi vidámság lepte meg, ebbe a finom csilingelésbe valami reszelő hang vegyült, mintha a forrás mélye kavicsokat rázna egymáson. Ilyen hangot egyedül a nevetésre fakadó magány adhat. Orpheuszt úgy megbűvölte ez a reszelő kacagás, mint másokat az ő költeményei.
Házasságuk bizonyára boldog volt, bár figyelemre méltó módon nem maradt fenn egyetlen elbeszélés sem, amely ezt választotta volna tárgyául. Tény, hogy nehéz elképzelni a magányos nimfa és a híres dalnok együttélésének fárasztó mindennapjait, munka és szabadidő monoton váltakozását, a többi mitikus lénnyel való gyérülő társasági találkozásokat. A történetüket ránk hagyományozó elbeszélők ehelyett mind a végkifejletre koncentrálnak, s az ezt megelőző, a gyásztól még érintetlen időszakot azzal a megjegyzéssel intézik el, hogy az igen rövid volt.
A nagy szerelem végéről szóló antik beszámolók csak kevés vonásban térnek el egymástól. Egyikük szerint a szépséges nimfa a folyó menti sás közt futott, amikor utolérte a végzete, míg mások úgy tudják, hogy virágokat szedve és bolondozva futkosott a réten. Mindannyiuk szerint eközben érte bokáján a halálos viperamarás. Ám nem csupán a kígyó a közös ezekben a beszámolókban. Bármilyen különös is, valamennyi elbeszélő, anélkül, hogy ezt külön hangsúlyozná, futólag megemlíti, hogy Eurüdiké éppen a nimfák csapatával játszadozott, társnőinek körében gyűjtögette csokorba a mező virágait, mármint azoknál az elbeszélőknél persze, akiknél nem a folyó menti sás közt gázolt éppen leánycsapatának gyűrűjében. Halála tehát, úgy tűnik, abban a pillanatban lepte meg, amikor – természetesen lehet, hogy csak kurta kikapcsolódásképpen – visszamerült abba a nimfák számára természetes létezésbe, amitől szokatlan magányossága, majd a dalnok iránti szerelme mindig is elkülönítette. Akárhogy forgatjuk is a szót, úgy fest, mintha Eurüdiké éppen Orpheusz oldalán fedezte volna fel önmagában azt a nimfát, aki pedig sosem volt. Talán az átlagnimfák hegyen-völgyön csörtető, víg leányraja sodorta magával, s ébresztette rá nagy hirtelen addig elfeledett lényére. Amivel persze nem adtunk magyarázatot sem Orpheusz iránti nagy szerelmére, sem korábbi, oly mítoszidegen magányára.

2

Mint minden mítoszt, Orpheusz és a szépséges Eurüdiké történetét is sokféleképp mesélik. Tartja magát az a szélsőséges változat is, mely szerint Eurüdiké nem is halt meg. Akik így tudják, csak megvetően felnevetnek: „Még hogy vipera marta meg! Az egész kígyótörténetet a család találta ki, a költővel az élen, hogy leplezzék a tényt, miszerint a dalnokot egyszerűen elhagyta a hitvese.” Azt is mondják, hogy talán a korkülönbség is túl nagy volt Orpheusz és kedvese közt, és Eurüdiké ráunt arra, hogy a felülmúlhatatlan szerelem mitikus hősnőjeként tengesse életét, s hogy így magánya, mely korábban nimfatársaitól választotta el, most dalnok férjétől tartsa távol, akit egyébként is túlságosan lekötött az erdei koncertekre való állandó felkészülés. Mert bár Eurüdiké számára is megvesztegető látvány volt a lantpengetéstől megbűvölt állatok, faunok és nimfák csapatostul való érkezése a holdfényben fürdő tisztásokra, nem is szólva a gyökereik közül göröngyöket kirázva közeledő fákról vagy a nehéz dobbanásokkal köréjük gyűlő kövekről, sokadszor merengve el az éjszakai rendezvények felett, Eurüdikét már nyomasztotta a kérdés, hogy vajon mi lehet az ő szerepe mindebben a varázslatban.
Még javában élte Orpheusz szép hitvesének életét, még híre sem kelhetett a majdani kígyómarásnak, még senki sem hallott a rettentő végkifejletről, s a szépséges Eurüdiké máris úgy érezte magát, akárha surrogó árnyak közt lebegne egy vértelen lélekraj közepén.
Az mindenesetre nyilvánvaló, hogy ha a mítosznak ezt a változatát fogadjuk el hitelesként, akkor nem csupán halhatatlan kedvesének halála tekintendő Orpheusz koholmányának, de az egész alvilágjárást taglaló történet is. Ezzel az újabb költői művel a dalnok két legyet is ütött egy csapásra. Egyfelől sikerült Eurüdiké gyászos elvesztését összekapcsolnia egy hőstettel, tudniillik alászállásával kedveséért az alvilágba, amivel tovább gyarapíthatta már addig is örök hírnevét. Másfelől egy negatív esztétikában összegezhette a hellén ókor viszonyát a művészetekhez. Világosan megrajzolhatta benne ugyanis a költészet pogány hatalmának szabott, áthághatatlan korlátokat. Hogy tudniillik lebírhatatlan szépségével képes ugyan iga alá kényszeríteni az örökre elélettelenedett világ urait és őrizőit, képes pillanatnyi vigaszt nyújtani a gyász univerzumát lakóknak, s minden halotti áldozatnál biztosabban képes szemlélhetővé tenni a saját emlékezésre már nem képes emlékeket, ám az életre való megváltásukhoz minden eszköze hiányzik. Hogy az emlékekben emlékezés ébredjen, az meghaladja a lehetőségeit, noha egy röpke pillanatra ennek látszatát képes támasztani. Ez a látszat Orpheuszt magát is megvesztegette, lantját és énekét fegyverként forgatta költött alvilági előrenyomulásában, lépésről lépésre, fokozatosan építve fel a kudarc esztétikáját. Teljesítményén nem lehet nem meghatódni, de ott lenn, Hadész homályában immár nem akad senki, aki végső reményét Orpheuszba vetné. Pedig nagyon is valószínű, hogy a dalnok azzal a hátsó gondolattal koholta alvilágjárásának megható történetét, hogy a lentiek, ha nem hiszik is el, de hatása alá kerülnek, és felengedik Eurüdikét. Tulajdonképpen kudarcának remekbe költésével akarta ugyanannak sikerét elérni.
Ha így történt, Orpheusszal kapcsolatban nem mondhatjuk el, amit Kierkegaard mondott Ábrahámról, hogy tudniillik csodáljuk őt, és a földig hajolunk nagysága előtt, de nem tudunk mozdulatába hatolni, és nem értjük. Orpheuszt csodáljuk, porszemnek érezzük magunkat költészetének nagysága előtt, de túlságosan is értjük.
Ha két, egymáshoz oly közeli emberi lény közül az egyik számára immár múlt az, ami a másiknak jelen, akkor – még ha mindketten életben vannak is még – mégsem egy időben élnek. Valahányszor csak találkoznak, egyikük szemtől szembe emlékezik a másikra. Vagy még pontosabban: mindketten csak emlékeznek. Egyikük egy immár mocsaras folyóktól körülkerített, homályba hanyatló múltra emlékezik, ahol a másik lakik megközelíthetetlenül. A másik pedig szüntelenül arra kényszerül, hogy jelenéhez ne mint jelenhez viszonyuljon, hanem emlékezzék rá. Az egyik azért nem ölelheti át a másikat, mert keze a levegőbe markol, a másik saját keze után nyúlva is a levegőbe markol. Egymáshoz képest alvilági árnyak, bár mindketten elevenek. Nincsenek egyszerre. A külső szemlélőt megtéveszthetik, aki mindkettejüket látni véli. De akinek a lélekvezetés a mestersége, az átlát a szitán. Hermész ilyenkor ölti fel útisisakját.
Ha így történt, Orpheusz úgy járt el, hogy más nagy költőkhöz hasonlóan először ő is kilépett magából, odakint tett-vett, építkezett a szavakból, elrendezte őket, egyik szava életet lehelt a másikba. Más költő ezután magára hagyja alkotását, s hogy a nyomok ne vezessenek hozzá, mélyen lehajolva hátrafelé lépked, vissza önmagához, s mint gyermekkorunk indiánkönyveinek hőse, nyitott tenyérrel elsimítja, elegyengeti a hozzá vezető nyomokat a porban. Orpheusz azonban bent hagyta magát művében. Nem ment haza többé.

3

Sokan mások úgy tudják, hogy Orpheusznak valójában sikerült felhoznia az alvilágból halhatatlan kedvesét, és azóta is boldog visszavonultságban élnek valahol a dalnok időközben felgyűlt jogdíjaiból. Hogy ez annak volt-e köszönhető, hogy a dalnok határozott léptekkel belülről odasietett a sötét kapuhoz, és karakterével szöges ellentétben, hátra sem pillantva belökte, majd valósággal átrontott rajta, arról nem beszél a mítosznak ez a kifejezetten lapos változata. A halandók közül azok, akik felemelőnek találják a régiek mondását, miszerint a szerelem mindent legyőz, nagyon szívesen emlegetik ezt a változatot, és mikor felidézik, elégedetten hordozzák végig pillantásukat a családjukon.
Megint mások azt beszélik, hogy minden úgy esett, ahogyan Vergiliusnál, Ovidiusnál és Rilkénél van megírva, azzal a nem jelentéktelen különbséggel, hogy a nagy mű kudarcát igazából az okozta, hogy halála által Eurüdiké annyira kiábrándult Orpheuszból, hogy már egyszerűen nem akart visszatérni férjéhez az alvilágból. Durcásan kiszakította karját Hermész hűvös kezéből, aki csillapítani próbálta, és ráförmedt a dalnokra: Te tényleg nem látod, kérdezte éles hangon, hogy csodálatos panaszkölteményeidben egyetlen hang sem esik énrólam? Minden terólad és a te halhatatlan szerelmedről szól bennük, úgy magadba vagy kábulva az ihlettől, hogy képtelen vagy rám is odafigyelni! Nagyon lekötelez, hogy így érzel irántam, de kizárólag a magad érzései léteznek számodra. Ide, Hadészba is csak azért szálltál le utánam, mert itt még senki sem hallotta az énekedet, még senki sem látta, mire vagy képes. Most nagyon elégedett vagy magaddal, hogy egészen új közönséget sikerült meghódítanod: felléphettél a királyi pár, Hadész és Perszephoné előtt, Ixiónnak még a kerekét is megállították, hogy jobban láthasson téged, Tantalosznak ételt-italt hozott a büfés, hogy gyomrának korgása ne zavarja a bemutatót, Sziszüphosz pedig a legmagasabb páholyban felülhetett arra a kövére, amit az egész előadás alatt nem kellett görgetnie. Az Erinnüszöket még senki nem látta vérben forgó szemek nélkül, most meg végigzokogták a műsorodat. De én egyszerű átlaghalott vagyok, és semmi közöm ehhez a díszes társasághoz. Itt akarok maradni, te meg eredj haza.
Mert tételezzük fel, folytatta Eurüdiké kissé már lecsillapodva, hogy visszatérek veled együtt az életbe. Te beteljesítetted roppant művedet, és boldogan élünk, míg meg nem halunk. Pontosabban, tekintettel a köztünk fennálló korkülönbségre, hiszen csak mítoszunk örök, nem mi magunk, amíg meg nem halsz. Egyszer majd tananyag leszel az iskolában, én meg majd az özvegyedként mint halhatatlan kedves fogok járni megemlékezésekre és osztályfőnöki órákra. Erre az életre akarsz te engem visszavinni? Közlöm veled, hogy én Eurüdiké vagyok, a nimfa, már önmagamban is, ha sosem hallottam volna Orpheuszról, akkor is.
Azzal Eurüdiké vértelen árnya tovalebben a testetlen fák valótlan sűrűjébe, öntudatlanul hordozva magában Orpheusz immár vértelenné lett árnyát is. A dalnok hosz-
szú éveken át rengeteget mesélt hitvesének magáról, életéről, tájakról és barátokról. Eurüdiké áttetszővé vált lényén belül kivehetetlen füstképekként szálldogálnak Orpheusz holttá hígult emlékei.

4

Az alászállás nagy kalandját elbeszélve, különös módon sem Vergilius, sem Ovidius nem tesz említést Hermészről. Márpedig az utazás valamelyik pontjától fogva neki is jelen kellett lennie. Ezt nem csupán a Villa Albani-i márványreliefről és Rilke költeményéből sejthetjük, de emellett szól a józan ész is. Semmi jele, hogy odalent egy lélek csak úgy foghatta volna magát, hogy elcsatangoljon, és végképp nem a felfelé kanyargó ösvényen, egyenesen a kijárat felé. Hogy az isten lefelé nem kísérte Orpheuszt, az igen valószínű. Egyrészt a dalnok elevenen indult a sötét mélybe, s ha Hermész netán odapillantott is, nyomban láthatta, hogy nem egy gazdátlan lélek tévelyeg elveszetten az élők és a holtak közti homályos senki földjén. Odafelé bőven elegendő volt vezetőnek a feneketlen kétségbeesés, amely tévedhetetlenül mutatta az utat a felmeredő sziklák és a megvakult tavak közt.
Eurüdiké Hadészba távozása, átváltozása testetlen árnnyá, kimutatható átváltoztató hatalommal bírt Orpheuszra is. A dalnok érezte, hogyan válik ő maga hitvese kialvó szemében a kedves ismerősök egyikévé, bölcs, öreg dalnokká, egykori baráttá, kihűlő emlékcseppé. A megváltozott tekintet tükrében arcvonásai mind többet veszítettek meghatározó élességükből, mintha valamelyest általánosodnának, s érzékelhette, ahogyan alakja lassacskán áttűnik más, nehezen felismerhető árnyak zavaros hátterébe. Mintha Hadész homálya ködként terjeszkedne, lassan, alig észlelhetően telepedve meg újabb és újabb emléktájak lapályain. Ahogyan Eurüdiké Orpheusztól kapott emlékei fakulni kezdtek, úgy fakultak vele Orpheusz emlékei is önmagáról. Láthatjuk, hogy az alászállás tehát valamivel korábban kezdődött, mint hogy megérlelődött volna a nagy elhatározás. Kezdetben talán jobban is illett volna rá az a kifejezés, hogy alávonzódás, árnnyá ritkulás. Ennek a folyamatnak egy pontján figyelhetett föl hősünkre Hermész, s állapíthatta meg magában, hogy a dalnok immár – legalábbis részleges – vezetésre szorul.
Hermészről manapság a legtöbbet Kerényitől hallhatunk, de a személyes ismeretséget Rilke költeménye jelenti. Már a címben való megjelenése is sokatmondó. Az ő szelleme határozza meg, hogy a három nevet – Orpheusz. Eurüdiké. Hermész – pontok választják el egymástól. Nem szóközök, nem vesszők, hanem pontok. Mindhárom név önálló mondat. A mítosznak a régi költőknél fennmaradt változatai hangulatukban mind a Villa Albani-beli reliefét visszhangozzák. Az elmélyülő bánat, a lecsukló fejek és az aláhanyatló kéz mélabúja, a mindent lankadt hóhullásként belepő szelíd gyász. Eurüdiké keze vigasztalóan pihen férje vállán, a kar hajlása ugyanakkor kettejük vigasztalhatatlanságát köti egymáshoz. Orpheusz keze tétován nyúlna az asszonyé után, de félúton megáll, nem akarja elterelni érintését a válláról. Semmi feszülés, felindulás vagy szenvedély, csupa ellágyult beletörődés. Mivel nem a szerelem halt meg, hanem csak a szerelmesek egyike, ezért nem az elveszett szerelem feletti gyász uralja a dombormű csoportképét, hanem a gyásszá változott szerelem örök márványbánata.
A Rilke-vers címében megjelenő pontok jelzik, hogy a költő valamit mélyebben fog föl a domborműnél. A reliefen szomorú szerelmesek vesznek örök búcsút, vagyis az emberi idő szempontjából tekintve örökre válnak el egymástól, a mítosz időtlenségének szempontjából viszont búcsújuk az, ami örök. Az Eurüdiké karját gyengéden átfogó isteni részvét ott áll mellettük valami furcsa törékenységgel, végtelen türelemmel és engesztelhetetlenül. A dombormű egészét egyenletesen tölti ki a fájdalom, amely – ha talán különböző is, de – mindegyikükből egyformán árad. Nem valamelyikük emlékezik vissza elbúcsúzásuk jelenetére, hanem a búcsúban találnak örökre egymásra. Ha korábbi elképzelésünknek megfelelően Orpheusz maga énekelte meg ezt a jelenetet, akkor biztosan így énekelte meg. Egyetlen költői mondatban ér össze a három alak, a három név közti kapcsolat örökre felbonthatatlan. A búcsú minden szava egyetlen mondat szava.
Rilke címadása is Orpheusztól való, de már a Hadész kapuján ismét kívül került, hét nap, hét éjjel kétségbeesett gyászában emlékező Orpheusztól. Ha nem volna semmi írásjel a három név között, csupán szóköz, ez passzív készenlétüket sugallhatná, hogy talán még lesz valamiféle kapcsolat, neveik még egymás felé fordulhatnak talán. A szóköz nem legyőzhetetlen távolság, nem égig érő fal, nem zajló, híd nélkül áradó folyó. A szóköz egyszerűen semmi, a semmiről meg nem lehet tudni, kicsi-e vagy nagy. Inkább hajlanánk arra, hogy kicsi, s amikor nem néznénk éppen arra, a nevek apró, tétova mozdulatokkal közelebb is araszolhatnának egymáshoz.
Ha meg vesszők volnának a cím nevei között, a mondat felsorolássá válna, egyetlen csoportot alkotó személyek elsorolásává. Ugyan egyenletes távolságban helyezkednének el egymástól, de ez a távköz össze is kapcsolná őket. Szemük könnybe lábadna a vessző elválasztó tettétől, de megnyugodva sóhajtanának fel mondategyesítő tette nyomán.
Rilke azonban pontokat cövekelt nevük közé. Ha ez a cím dombormű volna, egyik alak sem érne a másikhoz, egyikük arca sem fordulna a másik felé. Mindhárman lezárt szemmel állnának ott, örökre magukba mélyedve. Alakjukat belülről csak ugyanaz a márvány töltené ki, akár a köztük domboruló-mélyülő teret. Aki itt moccanni vágyna – ami elképzelhetetlen – a másik alak felé, annak el kéne törnie a domborművet, de már ezt megelőzően kárt kellene tennie saját márványalakjában. Amikor Hermész felkiált, hogy „hát mégis visszafordult!”, s Eurüdiké halkan megkérdi: „ki?”, nem párbeszéd zajlik. Az isten nem az asszonyhoz szólt, Eurüdiké pedig már a kiáltás előtt is csak ezt az egy kérdő mondatot ismételgette. Az egymásról mit sem tudó három mondat közé Hermész jóindulatú szigora helyezett pontokat. A visszafordulás büntetéseként örökre háttal állnak egymásnak. A búcsú maga is a múltba süllyedt, s a költemény szemlélője az egyetlen, aki hátrafordulva visszanéz rá.
Rilke versének kulcsmondata az első sor. „A lelkek furcsa bányamélye volt az.” Arról a homály lepte bányamélyről van szó, ahová minden lélek útja vezet végül, s egyszersmind arról, amelyet minden lélek magában hordoz, bárhol járjon is. Halottaink abba az alvilágba tűnnek el szemünk elől, amely egyetlen kontinuumot alkot a földmélyi sötét birodalomtól emlékezetünk éjszakájának lélekmélyéig.
Platón Lakomá-jában Phaidrosz gúnyosan nyilatkozik Orpheuszról, amikor megjegyzi, hogy az istenek csupán hitvesének képmásával kápráztatták, mert puhánynak tartották, amiért nem akart meghalni szerelméért, hanem „addig mesterkedett”, míg élve szállt alá. Platón azonban alighanem Phaidroszon csúfolódik itt, hiszen mi egyebet is mutathattak volna az istenek Hadészban a dalnoknak, mint képmást. Egyformán képmások, vértelen árnyak lakják az alvilág mindkét felét: a háromfejű ebtől őrzött országot csakúgy, mint a még a napvilágon járó lélek emlékezetéét. S ezért a másik kérdés, amit illene Phaidrosz mellének szegeznünk, valami olyasmi volna, hogy egyáltalán igaz-e, hogy Orpheusz élve akart alászállni az alvilágba? Igaz-e, hogy ugyanaz a dalnok indult alvilági útjára, hitvesét felkutatandó, aki korábban együtt élt vele a napsütötte Rhodopé hegyei közt? Szegény Phaidrosz szemmel láthatóan Pügmalion művészetét tévesztette össze Orpheuszéval. A szerelmes szobrász egy világban és egy ágyban élt az életre kelteni vágyott szépséggel, s valóban, az istennek szóló könyörgésével sem kellett messzebbre mennie, mint Venus oltáráig. A nőszobor életbe hozása nem múlt az ő művészetén, s a nagy művet ha akarta volna, se rombolhatta volna le.
Orpheusz viszont az emléktelen emlékek birodalmába szállt alá, útja során maga is mindinkább emlékké vértelenülve. Az emlékezés birodalma apránként nyeli magába, ahogy tétova lépéseivel tapogatja maga előtt a lefelé vezető utat. Hiszen nem csupán arról van szó, hogy a halott kedvest úgy eltölti saját halála, hogy már egyáltalán nem gondol szerető férjére, hanem arról is, hogy Eurüdiké egész eddigi szerelme a dalnok iránt szintén öntudatlan árnnyá változott, ami ugyan ott leng körötte, de ő maga immár semmit sem érez belőle. Egész napvilágon töltött egykori életük s a mindenüket összefűző szerelem maga is puszta képmássá, emlékkáprázattá lett. Orpheusz nem egy valóságos szobrot akar – isteni segítséggel – életre kelteni, hanem lelkének alvilági bányamélyében kutakodva, az emlékezés birodalmának urait akarja költészetével leigázni, azt akarja, hogy a csak emlékeiben élő kedves szűnjön meg emléknek lenni. Éneklése semmi másra nem képes, csupán emlékezésre, szerelmének emlékező felidézésére, ám úgy kell emlékeznie, hogy közben költészetének erejével megbénítja az emlékeket puszta emlékként őriző erőket. Lefelé haladtában Orpheusz a tulajdon múltja felé lépked, ügyet sem vetve a veszedelemre, hogy múltja magába nyelheti. Áthalad az éjszaka magasába vesző kapuív alatt, saját maga számára is homályba vesző, távoli alakká válik, ahogy léptei felgyorsulnak a múltba iramodó lejtőn. Bőrén érzi az elsuhanó árnyak lágyan simító érintését, miközben Héraklész hajdani lábnyomait követve elhalad a rettentő eb mellett. A háromfejű kissé utána fordul, s így a szeme sarkából láthatja, hogyan vegyül könny a három kitátott állkapocsból alácsepegő nyálba.

5

Az alászállás során a hős megkísérel időbeli viszonyba kerülni önmagával, ami halandónak voltaképp sohasem sikerülhet. Szubjektív öröklétünk éppen abban áll, hogy önmagunkkal nem juthatunk jelen-múlt viszonyba. Nem tudunk úgy megfordulni, hogy magunkra nézzünk vissza. Orpheusz tehát valami olyasmit tesz, mintha két hegymászó volna egyszerre. Keményen megveti a lábát Hadész kapujánál, miközben az emlékezés kötelén nagy óvatosan aláengedi másik magát a lenti homályba, oda, ahol alákúszó emlékmaga még egyidejű a kétségbeesetten keresett árnnyal. Ez a lenti sötétben dolgozó sziklamászó az, akinek nem szabad visszafordulnia, mert immár maga is emlék, és az emlék nem emlékezhet. Egyfelől azért, mert – mint már említettük – az alvilágban az emlékek laknak, nem az emlékezők. Másfelől – ezt könnyű belátni – ha ez a mozdulat elkezd ismétlődni, végtelen regresszushoz jutunk.
Az emléklény emlékké válását megelőző, eredeti élete immár lezárult. Nem történhet vele többé semmi. Árnyléte éppen ebben áll. A magára maradt halandót akkor is végtelen szánalom fogja el, ha egyébként a mítosznak azt a változatát tartja hitelesnek, amely szerint Eurüdiké talán nem is halt meg, hanem valahol másutt, másként, továbbra is él egy immár egészen más életet. A fájdalom annak szól, aki nincs többé. A lantját pengető Orpheusz nem azt a lényt keresi, aki az elvesztett kedvest túlélte, hiszen ahhoz nem sok köze van, talán nem is ismeri. A dalnok nem csak az ő Eurüdikéjét nem akarja túlélni, de egykori kedvesével élő önmagát sem. Maga is emlékké vágyik lenni, ha egyszer nincs más lehetősége az „egyidejűségüknek”. Alámerülő jelenéből egyedül költészetét igyekszik megtartani, két kezében emeli magasra a felszín fölé, hogy annak erejével mindkettejüket felhozza a mélyből. Az élő Eurüdikének mindig lobogott a haja, teljes szélcsendben is, vagy mozdulatlanul is. Az emlékezés sírreliefjén, amely felé most Orpheusz közelít, már örökké lobog. Rettentő rezzenéstelenségben. Nem dobban meg tőle a szív, mert odalent már az is csupán örökre dobog. Platón Phaidrosza téved.
Kurta házasságuk alatt Eurüdiké létezése beleégett Orpheusz minden mozdulatába. Nem is annyira költészetébe, mint inkább saját jelen voltának tudatába, lantpengető ujjainak minden rezzenésébe. Egyáltalán, létezésének egyetlen nyilvánulása nem nélkülözte Eurüdiké létezésének állandó tudatát. Eurüdiké mégis panaszkodott, s talán joggal. Szerelmed nem közöttünk fészkel, magyarázta, hanem egyedül tebenned, és csak lantod kapuján lép ki a külvilágba, hogy ott aztán a madarakat és a halakat boldogítsa.
Orpheusz gyakran elgondolkodott azon, nem éppen a különös, magányos nimfa magányossága-e szerelmének tárgya. Nem mintha e magányt fel tudta volna oldani, tisztában volt vele, hogy költészete – mint minden költészet – erre tökéletesen alkalmatlan. De feloldhatatlannak is látta két mítoszbeli lény magába zárultságát egy olyan mitológiai világ kellős közepén, amely világból – úgy tűnt – éppen a magány az egyetlen kiút. Örült, hogy végre nem egyedül magányos, hanem Eurüdikével kettesben. Egymás mellett ültek a trák hegyek közti palota tornácán, miközben Orpheusz időnként megpengette lantját, melynek dallamára roppant sziklatömbök igyekeztek fürgén fallá kapaszkodni össze. Nézd, mit tudok, mutatott Orpheusz a művére, ugye szeretsz érte? Szeretlek, és büszke vagyok rád, hajtogatta ilyenkor Eurüdiké, és azon tűnődött, nem Hadészban volna-e az ő igazi helye.
Mióta egyedül maradt, a trák hegyek közti palota minden zugában Eurüdiké árnya lebben át. Orpheusz minden lépése az ő árnyát zavarja fel, motozásai nyomán alig észlelhető, nehéz testű, sötét madarak röpülnek nesztelenül a szobák közt. Bárhová tévedt a termekben, mindenfelé Eurüdiké mozdulatai úsznak a levegőben, holtan meredő tárgyak visszhangozzák érintését, hangjának csengése kis halmokban gyűlik a padlón. Amihez csak valaha hozzáért, minden örökre elmúlt érintését gyászolja. Ezt ő mind látta, gondolja Orpheusz, és a tekintete itt maradt, anélkül ment el. Talán nem is kell alászállnom érte, merengett. Hiszen már most is itt állok a legalján. Még egy lépés, és a Tartaroszhoz érek.

6

Van aztán a mítosznak egy másmilyen változata is, bár ezzel leginkább Orpheusz szerette volna áltatni magát. Eszerint azért fordult volna vissza felfelé haladtában, a siker megkoronázása előtti utolsó pillanatban, mert Eurüdiké elvesztése feletti haragjában meggondolta magát. Vessünk ennek véget, gondolta állítólag magában, mögöttem Eurüdiké, előttem az élet. Ugyan már, intette le aztán Orpheusz ezt a változatot, csak a vak nem látja, hogy az alvilágjárás nem vendégszereplés. Az alászállás maga is művészet, és egyedül a szerelem indíthatja útjára. S a szerelemben eleve van valami művészetszerű, hiszen nyilvánvalóan az ihlet rokona. Egy anyagból való az életre keltéssel. Hiszen az alászállást éppen nem Eurüdiké eltűnése indította el egyedül, hanem mindannak a vele halása, amivé mellette váltál. A feladat nem egyszerűen a hitves visszahozása az életbe, a szeretett árny valóra álmodása egy merész vállalkozás keretében. Hozzá kell halnod, döbbent rá, méghozzá élve, mert a hitelesség az egyetlen fegyver, ami talán lenyűgözheti a sötétségben uralkodó királyi párt. Ha könnyekkel meghathatóak volnának, már rég nem uralkodnának senkin odalenn. A panaszköltészet és a siratóének gyásza éppenséggel az az elem, amelyen létezésük alapszik. Abból készültek. Mítoszt csak mítosszal lehet leigázni.
Van némi igazság ezért abban a változatban is, miszerint a sötét pár szaván fogta a könnyelmű ígéreteket tevő dalnokot, aki ismeretes módon azt a feltételt szabta zokogva, hogy ha nem kaphatja vissza hitvesét, akkor gyarapodjék mindjárt két árnnyal a rettentő alvilág. Rendben, bólintott volna rá a földmélyi Zeusz, s bólintásától megremegtek a semmi fölött feszülő árnyékhidak körös-körül, amelyek már időtlen idők óta elfeledték, honnan hová vezetnek, és mit kötnek össze mivel. Így hát a dalnok és kedvese megint együtt vannak, együtt élik odalent az árnyak emlékéletét, áttetsző fuvallatként hajladozva és ismételgetve egykor létük minden mozdulatát. Reggelente kiülnek palotájuk tornácára, hogy gyönyörködjenek a soha fel nem kelő nap hűlt helyében. Orpheusz pedig soha nem fordul meg, és soha nem néz vissza, mert ez sohasem történt meg, és ezért nem kerülhetett az emlékek közé.

7

Aztán már újra odafönt, a Tainarosz napsütötte bejárata előtt ülve a földön, miközben hallgatta a mélyből föl-fölszakadozó ugatást, amely jelezte, hogy nem vezet több út lefelé, Orpheusz eltűnődött lenti rögtönzésein. Különösen az a jelenet foglalkoztatta, ahogy szerelméről énekel a sötét királyi pár előtt. Minden szava Eurüdikének szólt, neki tett ékesszóló ígéreteket, de egész idő alatt arccal Hadész felé fordulva állt ott, hiszen úgy érezte, őt kell elkápráztatnia, egyedül tőle remélhet kegyelmet. Hiszen Eurüdiké most nem saját maga, hanem egyfelől az ő, Orpheusz emléke, másfelől egy árny a fekete sisakos úr kezében. S most, hogy mindenestül kudarcot vallott, vajon fájdalmas éneke, az egész panaszkozmosz, amit magában hordoz, szintén vértelen árnyként várja odalent, hogy majdan az ő árnya is csatlakozzék egyszer ehhez a fényképsereglethez Hadész sötét albumában?
A nem szűnő ugatást hallgatva egyszerre elmosolyodott. Ezek ott lent nem képesek felfogni, gondolta, hogy neki esze ágában sincs még egyszer aláereszkedni. Inkább ösz-
szeül Jób barátaival, akik persze majd arról akarják őt meggyőzni, hogy lehetetlen, hogy ne követett volna el valami vétket, amiért aztán Eurüdiké elment tőle. Mindhárom barátja ékesszólóan fogja bizonygatni, hogy Eurüdiké, akinek már a neve is annyit tesz, mint „széltében ítélkező”, igazságosan járt el, amikor távozott. Ő adta magát neked, fogják mondani, miközben ő egy szeméthalom közepén ülve a sebeit kapargatja, és ő vette el magát. Te nyilván azt hiszed, teszik majd hozzá – bár Orpheusz semmi ilyesmit nem hisz –, hogy a lantod adta, lantod vette el. De nem így történt. Mi szeretünk téged, és vigasztalunk, azonban Eurüdikével értünk egyet, már csak a neve miatt is, meg persze Hadésszal, aki nyilvánvalóan ugyanezen a véleményen van.
Ő pedig fel fog nézni majd a magasba, a kéklő égre, amely felülről ráborul erre az egész, nagy, mitologikus világra, valamennyi titokzatos lényével és rejtélyes történésével egyetemben, és érezni fogja, hogy választás előtt áll. Áldozza-e föl lelkében az ő „egyetlenét”, mert ezt írja elő neki a próbatétel parancsa, vagy arra használja fel költészetét, hogy szembeszálljon ezzel az érthetetlen és kegyetlen paranccsal. Aztán majd arra fog gondolni, hogy a próbatétel biztosan nem arra való, hogy az tudjon meg valamit általa, aki próbára teszi. Neki saját magának kell valamit megtudnia belőle.
A szépséges nimfa talán üzenet volt, s csodálatos magánya volt a magával hozott szöveg, amelyet Orpheusznak utóbb ki kell betűznie.
A dalnok életében Eurüdiké nem nimfa volt, hanem angyal, „küldött” a szó legszorosabb értelmében. Az üzenet elhordhatatlan súlya alatt roskadozó nimfa. És miután a rábízott üzenetet átadta, elment. Talán távozása volt a pecsét az üzeneten. A feladó pecsétje.
De hogy nézhet ki mindez Eurüdiké felől nézve? Talán megkönnyebbült. Már nem kell nehéz üzenetet hordoznia kedves vállán. Már felébresztette Orpheuszt mitologikus álmaiból. Ő maga immár visszatérhet a mítoszba, ahol magányáról megfeledkezve átadhatja magát a nimfalétnek. Forrásokba bukik alá, s más nimfákkal összekapaszkodva bukkan fröcskölve újból a felszínre. Forró sziklákra heveredve szárítgatja a haját, éjszakánként pedig a megbűvölt fák között táncol. Máshogy örök, mint az átadott üzenet. De örök.
Úz földjét pedig távoli kacagások járják be. Csilingelő hangjukat a mélyben nedvesen összezördülő kavicsok reszelő hangja kíséri.