Szűcs Balázs Péter

SHERMAN ALEXIE
ÉS AZ INDIÁN IRODALOM

Sherman Alexie: Menekülés
Fordította Holbok Zoltán
Európa (Modern Könyvtár), 2008.
229 oldal, 1900 Ft

Sherman Alexie 1966-ban született indián író, költő. Filmet is rendezett 2002-ben. Indián, írtam, de talán nagyobb pontosságra is törekedhetünk ennél: Spokane és Coeur d’Alene – szpoken, kördalen, hogy bonyolítsuk egy kissé az átírással –, mert az indián megnevezés meglehetősen keveset mond. Nevét feltehetőleg csupán kevesen ismerik idehaza, jóllehet A játszma szabályai című novellaantológia, amely tíz évvel ezelőtt jelent meg (Filum, 1998 – Szigeti L. László és Abody Rita szerkesztésében), már tartalmazott egy Alexie-novellát, Ha azt mondjuk: Phoenix, Arizona Szigeti L. László fordításában (amely később egy másik, ugyanabban a válogatásban szereplő Rick Bass-novellával együtt külön kötetben is megjelent: Mai amerikai novellák, C+S, 2003). Továbbá Alexie más írásain és ezen a magyarul is hozzáférhető novelláján alapuló kitűnő film, mely a „kortárs indiánság” nagyszerű újraértelmezése, a Füstjelek (Smoke Signals, 1998, rendezte Chris Eyre, maga is sájen és arapahó indián), több alkalommal is látható volt a hazai tévékben.
Mindennek ellenére nem sokan ismerik Alexie-t, de ez az ismeretlenség jórészt érvényes az észak-amerikai indián irodalom egészére. Vannak indián meséket tartalmazó kötetek, az indián történelmet taglaló művek, s ezek fontosak is, hiszen segítenek a kulturális és történelmi kontextus megértésében, mely az etnikai irodalmak esetében döntő mozzanatnak tekinthető. (Taglalhatnánk továbbá a többek között az irodalomban, így a magyar irodalomban is megtalálható, indiánokra utaló, rájátszó, ábrázoló vonalat is, de ez végképp és beláthatatlanul messzire vezetne. S akkor Jimi Hendrix vagy Anthony Kiedis szóba sem került még…) Az észak-amerikai indián irodalomnak azonban gyakorlatilag nem vagy csak alig létezik magyar fordítása mostanáig.
Pedig volna fordításra érdemes alkotás jócskán. Hogy ne soroljuk vég nélkül a legkülönfélébb törzsekből származó női és férfi szerzőket, elég, ha egyetlen példát említek: lassan negyven éve, hogy 1969-ben N. Scott Momaday (kájova indián) megkapta a Pulitzer-díjat House Made of Dawn című 1968-as regényéért.
Az indián irodalom nem csupán azért tarthat számot érdeklődésre, mert ha etnikai irodalomként fogjuk fel, önértékkel bír, s mint létező jelenség megérdemli a figyelmet. Az észak-amerikai indián irodalom a kortárs amerikai irodalom része, s mint ilyen annak alakítója is, a sokhangú, multikulturális, sok esetben plurális identitású társadalom irodalmi önértésének egyik szólamaként fogható fel.
A Menekülés (Flight) című, eredetileg 2007-ben megjelent regény első megközelítésre az identitáskeresés (és -találás) talán konkrétnak és példázatosnak tűnő elbeszélése. Annak bemutatása, hogy egy Ragyásképűnek nevezett, félig ír, félig indián, elárvult kamasz hogyan kerül az ellenállás, tagadás, az elkülönítő zárka (ahol nem kevés többletjelentést sejtető módon egy fekete, egy fehér és egy kínai gyerek közé kerül) s egy tervezett banki tömeggyilkosság pozíciójából, a baseballmeccsek, családi reggelik, a szép mamák s nem utolsósorban az immár vállalt rendes nevek (esetében Michael) létállapotába. Hogyan lesz ölni és pusztítani akaró „szellemből” az elfogadásra s megértésre kész „valódi, hús-vér ember” (200.). Az „út”, melynek során ez a megérkezés, hazatalálás megtörténik, látomások sorából áll, melyekben az elbeszélő különböző emberi testekben (az embernek Virginia Woolf Orlandó-ja s Tamási Áron Jégtörő Mátyás-a jut eszébe), korokban, helyszíneken találja magát –, meglehetősen elveszetten.
A filmszerű vágásokkal elválasztott jelenetek az amerikai és az indián önértés, történelemszemlélet s a mindennapok szempontjából fontos és kritikus jelenlegi és múltbeli eseményekre vetnek nemegyszer ironikus fényt. Az elbeszélő ott kószál az 1876-os Little Bighorn-i csatában, máskor világos bőrrel, szőkén s kék szemmel egy barna bőrű, Abbad névre hallgató embert tanít repülőgépet vezetni, Abbad pedig később eltérít egy gépet, s Chicago belvárosára zuhan vele. A saját alkoholista, hajléktalan indián apja bőrébe is belebújik (aki „1492 ÓTA HARCOLUNK A TERRORIZMUS ELLEN” feliratú, Geronimo portréjával ellátott pólót visel, hogy a terrorizmus eszméje se pusztán didaktikusan kerüljön elő).
Talán a félig ír származás vagy akár az a szempont, hogy nem él benne az indián kultúrában (sem), lehetővé teszi, hogy az elbeszélő distanciával és szkepszissel tekintsen az indiánságra. Így többek között felszámolható az az időtlen és idealizáló indiánkép, mely meglehetősen elterjedtnek mondható, s nagyrészt bizonyos írásműveknek, filmeknek, fotóalbumoknak s annak a jelenségnek köszönhető, melyet az antropológia „etnográfiai jelen(idő)nek” nevez.
„Amit az indiánokról tudok, azt is a tévéből tudom. Ha rendeznének egy műveltségi vetélkedőt az indiánokról, bárkit simán legyőznék.” (20.)
Nem sokkal később hozzáfűzi: „Úgy beszélek, mint valami tévébuzi. Pedig a könyveket is éppúgy imádom. Nincs az az ember vagy tévéműsor, legyen akármilyen nagyszerű is, amely felérne egy jó könyvvel.” (21.)
Indiánok és nem indiánok, a „mi” és „ők” viszonyrendszere, hierarchiája korántsem tűnik evidensnek. „Eddig két indián nevelőapám volt, de mindkettő nagyobb faszkalapnak bizonyult, mint a tizennyolc fehér nevelőapám bármelyike.” (16.) Valamint a kirekesztettség, marginalitás kérdésének szociális aspektusa is említésre kerül: „A gazdag, művelt indiánok nagy ívben szarnak a fejemre.” (14.)
Az indián múlt nagy pillanatai is új fénytörésben tűnnek elő az elbeszélés során. A Little Bighorn-i csata az elbeszélő szerint helytelenül kapta a „Custer utolsó csatája” nevet, mert sokkal inkább „az indián háborúk utolsó igazi csatája volt”. (91.) A távolságtartó szemléletben nyoma sincs a hősi retorikának, a reflexió megkérdőjelezi az általánosan bevett felfogást. „Custer rajtaütött a táboron. Le akart gyilkolni mindenkit: férfiakat, nőket, gyerekeket. Valahogy meg kellett állítani.
Teljesen érthető, miért halt meg. Teljesen érthető, miért kellett végezni vele. Pusztán önvédelem volt. Vagy talán nem?!
Azt teljesen megértem, miért kellett megölni a katonákat, amit viszont most művelnek velük, mármint a holttestükkel, azt egyáltalán nem értem.” (94.)
Lehetne még sorolni a jeleneteket, de a lényeges inkább az, hogy a regény belátását érzékeltessük. Eszerint akár a dicső (s talán sosem annyira nagyszerű) múlt ünneplése vagy siratása, akár a rezervátumokkal és alkohollal jellemezhető kiúttalan jelen feletti kesergés, a megingathatatlan és változtathatatlannak tűnő örök igazságok narratíváinak mormolása vagy éppen a kitaszítottság és az esetleg jogosnak érzett elkeseredettség miatti erőszak egyaránt zsákutcának bizonyul. A regény kamasz hőse számára (jóllehet, nehéz nem észrevenni a történelmi és politikai allegóriát) legalábbis a párbeszéd, a szót értésre törekvés, a megnyílás, az elfogadás tűnik a járható útnak, mely értelemmel és távlattal bír.
A regény némi túlzással olvasható akár beavatási történetként is, jóllehet a regény iróniája leginkább abból származik, hogy a tervezett banki mészárlás valójában nem történik meg, az átértékelés, az átváltozás pedig látomás (ha akarom, a szellem, ha akarom, a képzelet) eredménye.
Egy félig ír, félig indián Huckleberry Finn, aki úgy lopja a könyveket, mint Mark Renton a Trainspotting-ban, s a megértés és megértetés nehézségével szembesül.
A Menekülés szerkezetéről, a motivikusan visszatérő elemekről, a szimmetrikus megfordításokról, tükrözésekről, előrevetítésekről, azonosításokról még nem is szóltunk, pedig a regény irodalmi értékét többek között ennek a megformáltságnak köszönheti. Hogy a sem ír (vagy félig), sem (vagy legfeljebb) indián kettős megfosztottság hogyan hozható összefüggésbe a valódi fegyver/paintballpisztoly kettősével. A nevelőszülők kegyetlensége, a családok széthullása, a repülőszerencsétlenségek (modellrepülők széttörése és eltérített valódi gépek), a meggyilkolt gyermekek és a háborús hősiesség képzetei milyen mintázatot alkotnak. Hogy a Blood Sweat & Tears gyermekkorban hallott dala („Úgy szeretlek, mint még senki más”) hogyan tér vissza a regény végén, a talán véglegesen elfogadott (ha ebben a regényvilágban bármi végleges lehet) nevelőszülők otthonában, ahol egy meglehetősen indiános vonásokkal rendelkező, szép és szerethető mama (az elvesztett mama nyomában) felébreszti a reményt.
A szellemtánc (43.) egészen kifordított értelemben jelenik meg, a tervbe vett banki mészárlás alakjában kerül elő, hogy ezzel hozza vissza az elbeszélő a szüleit. Az elbeszélés folyamán mindenről kiderül, hogy a saját ellentétével elválaszthatatlanul egy, így dekonstruktív regényként is tekinthetünk a szövegre, mely minden önazonosságot megkérdőjelez, s a „saját” mindenkori „másságát” állítja. A 70-es évek indián mozgalmi hősei és az FBI együttműködése, az indián gyermeket a XIX. századi nagy indián háborúban megmentő fehér katona,
a magasztalt háborúk kisszerűsége, a tönkrement államok szenvedését szemlélő demokratikus és jóléti állam ambivalenciái szüntelenül előkerülnek. Ahogyan a gyermeki szenvedés igazolhatatlan értelmetlensége is. (A mottó Vonnegut Az ötös számú vágóhíd-jából származik, mely regény alcímét is felidézhetjük: A gyermekek keresztes hadjárata…)
A regény végén a bankban készült videofelvételt nézik, s az egy pillanatra elmosódik. Nyilván a technika, mondjuk a szereplőkkel, de a csoda lehetőségét (Szerb Antaltól származó értelmében) sem zárhatjuk ki biztosan, hiszen ez is eldönthetetlen immár.
A regény vége a bizakodásé és a reményé, mely nem csak Michael reménye, de eszmetörténetileg tekintve többek között Emerson, Thoreau, James, Dewey, Geertz és Rorty amerikai felfogása is.
Az indiánokat sokan csodálják, de kevesen értik. Amennyiben osztozunk abban a belátásban, hogy a megértés dialógus nélkül lehetetlen, alapos okunk van feltételezni, hogy az indiánok meghallgatása, szóhoz juttatása, azaz a sokszínű indián irodalom lefordítása nélkül ez így is marad.