Simon Ferenc

A (LE)LEPLEZETT

(ÉN)KÉPEK

Filip Tamás: Rejtett ikonok
Ráció, 2006. 112 oldal, 1950 Ft

Filip Tamás ars poeticája a hétköznapiság szeretete és tobzódó öntükröző szövegszerűsége ellenére sem a posztmodern értékrelativizmusát, a „bármi elmegy” esztétikáját vallja. A költő titkok tudója, médium, aki – mint előző kötetének címe is mondja – a Harmadik szem érzékenységével „hallgatja, mit prédikálnak a fák” (Viszony). Költészetének – immár ötödik kötete után megállapítható – legfontosabb jellemzője, esztétikai hatásának alapja, hogy ellentét feszül a versek mindennapi, szinte banális vagy szokatlan, abszurd, szürreális történetmozzanatai és a szövegek nyelvi-stilisztikai megformáltsága között. A vers súlyos, fölfelé stilizált, egyáltalán nem köznapi, hanem rendkívüli sűrítettséggel és műgonddal megformált, erőteljesen retorizált és poétizált. „Írva vagyon: ez világnap. / Spirituszfőzőn készített, sűrű párlat, / melynek bűze is van, szaga is, / illata, meg nedve is, nem csak / légnemű tartománya, s a folyadék / alatt, mint talapzat, ott a zacc.” (Egy nap végtelenje.) Az Ulysses-t idéző nyitóvers a kötet egészének metaszövegeként is olvasható. Egy közönséges kávéfőzés metaforikus és részletező leírását adja, majd asszociációs utalásokkal a megfoghatatlan és a véletlen képei következnek. Az önmagára vonatkozó szöveg értékvesztést ábrázol a lehulló ékezettel és a virágszirommal. „Amúgy átlagos nap a nyár / derekán, sebtében kifeslő virag. / Szirma, akár egy haszontalan / ékezet, lehull.” (Vö. Bloom. Kiemelés az eredetiben. S. F.) A sűrítés retorikája egy képben vonja össze a külvilág és a szövegvilág, az ábrázolt és az ábrázolás összefüggéseit. A jó vers olyan sűrű párlat, amelynek talpazata, valóságközelsége és igazságtartalma van. „vendég egy másik, / teremtett világból.” (Kiemelés az eredetiben. S. F.) Ami nem pusztán nyelvi játék, nem csak retorika. Aminek tétje van. „Olyat kell írni, ami / súlyos, mint a vászon, / ha sós tengervíztől átázva / birkózik a széllel.” (Ami súlyos.)
Elsősorban szerepverseket ír, belehelyezkedik egy szituációba, beleképzeli magát egy történetbe, egy léthelyzetbe, elrejtőzik és megsokszorozódik fiktív szerepeiben, hogy magát a helyzetet és hozzá való viszonyát tudja érzékeltetni. Nem a költő személye a fontos, ő szemérmesen visszahúzódik, hanem az, ami velünk nap mint nap, ahogy az egyik cím mondja, egy Névtelen nap-on megtörténik. A szerep változatos, ellentétes és sokszínű, ami fokozza a labirintus élményét, az eltévedés és az elrejtettség érzetét. Bírósági fogalmazó, majd egy alvilági cég alkalmazottja figyeli, amit ír. Egyszerre koldus szerzetes és hitetlen teológus. „Szótag egy rendhagyó igében, / a vízszintes vonalka a számláló / és a nevező között, pedig / könyvégetők és géprombolók / dühét érzi magában olykor.” (Önarckép darabokban.) Holtfáradt népszámláló, aki barikádokon kel át. Azt álmodja, hogy izzadt fűtő vagy fékpróbababa a törésteszten. Műtőorvos, a műtét mindkét szereplője, titokgazda, az előőrs, a felderítők parancsnoka, menekülő és végelszámoló. Kiránduló a kertbe, amely olyan, mintha egy lakatlan szigeten lenne. Álmatlan költő, alvajáró, kórházi ápolt, aki fölajánlja testét a klinikának, mert már életében is kísérleteztek rajta. A helyszíni szemlén jegyzőkönyvvezető, a nyomok nyomát keresi, a maradék maradékát. Látogató, bujdosó, szemlélődő egy vendéglőben, felnőttként is kisfiú, aki fél a valóságthrillertől. „És nem mer moccanni sem, / sőt még arra sem képes, hogy behunyja / a szemét, csak nézi meredten, hogy / mi történik a szereplőkkel.” (Thriller.) Vizsgázó, akinek üres a papírja, nincs kérdése, így a semmiről kell beszélnie. Irodalmi est szereplője, de átül a nézők közé, és várja, hogy vége legyen.
Versvilága alapvetően szorongásos: „tömve vannak a szorongás batyui” (Anyaggyűjtés). Élménye a hétköznapi történésekben rejlő végzetes hiba, minden mozzanatból ezt bontja ki, költői szemlélete erre fokuszál. Leírásai, történetfragmentumai Kafka világát idézik, aki a valóságot apró torzításokkal, finom hangsúlyeltolásokkal változtatta félelmetessé. Mindentől retteg, mert minden kiszámíthatatlan. A világ ellenséges labirintus, amelyben a beszélő eltévedt. Minden törekvése az, hogy leírja helyzetét, ezért a szerző tudósító, de a személyiség – akár személyes, akár irodalmi tapasztalatból (például Pessoa) – már önmagában sem bízik. Önmaga viszonyulási pont ugyan, de ez a költészet nem vallomásos, mert nem a világ benyomásait rögzíti, hanem a világot írja maga köré, méghozzá költői koncepciójának megfelelően. Azzal a szándékkal, ahogyan láttatni akarja, ami „a pusztulás gyorsított filmjeként / pergetné le föld alatti sorsunk” (Jellyfish). „Betölti rendeltetését minden, / a tárgyról leválik jelentése. / Útra indul az esemény, hogy / kikre szüksége van, megkeresse.” (Névtelen nap.)
A kötet legfontosabb retorikai-poétikai újítása, hogy az eddigiektől eltérően szinte eltűnik a vers beszélője: az egyes szám első személyű közlés minimális. És még ebben az esetben is inkább szerepvers készül, a beszélő fiktív, erőteljesen stilizált. A versek egy része rögzíti ugyan a beszélő helyzetét, a tanú pozícióját, de sokszor szerepel általános alany, tehát nem konkrét a megszólaló személye, bárki mondhatja a szöveget. Nagyon sok viszont az egyes szám harmadik személyű leírás, tehát előtérbe kerül a tárgyiasság, amely – természetesen a költői szemlélet, a képkivágás, a keret miatt – ugyanakkor mélyen személyes is. A lírai én esetében a rejtőzködés retorikája uralja a beszédmódot, de azért, hogy minden erejét az elrejtettség felfedésére, az igazság megjelenítésére fokuszálja. Ha összeolvassuk a kiemelt darabok és a ciklusok címeit, megkapjuk a kötet tételmondatát. Egy nap végtelenje: szoros olvasás a tieid között, amíg nem jönnek a helyszínelők; „az élet elsötétülő sfumato”: Parlando búcsúja.
A rejtett ikonok: a valóság elrejtett képei. A rejtett a nem látható, a nem észrevehető, a nem látványos, az elfedett, az eltakart, a nem nyilvánvaló, a nem magától értetődő, a nem kéznél levő. Miért nem látható elsőre az elrejtettség? Mert a valóság eltakarja az igazságot, a látszat a lényeget, nem látjuk a fától az erdőt. A káprázat, a homály, Maya fátyla, a tükör homályossága akadályozza a valódi, színről színre látást. „Erre mondta Rilke: »Rettenetes, hogy a tényektől sohase tudhatjuk meg a valóságot.« Tudniillik a tények befalazzák a valóságot. A művészet tulajdonképpen nem más, mint áttörni a tényeket és eljutni a valóságig. Ez a filozófia, ez az irodalom, ez a zene.” „A valóság túl van a tényeken, és a tények innen vannak a valóságon. Egy rendőri nyomozó munkája fölmérhetetlenül reálisabb, mint egy nagy íróé. […] De épp a valóság »definiálhatatlan«. Nem lehet ujjal rábökni. Azt mondanám: attól olyan erős, mert szabad és bekeríthetetlen.” (Beszélgetések Pilinszky Jánossal. Magvető, 1983. 182–200., 8–9.) Ennek látszólag ellentmond, noha csak fogalomhasználatában tér el József Attila szállóigéje: „az igazat mondd, ne csak a valódit”. Ami Pilinszkynél a tény és a valóság, az József Attilánál a valóság és az igazság. A tényeken túli, valódi valóság, az igazság megragadása, kifejezése, modellezése, megértése és megértetése a mű feladata. A megértés eszköze és eredménye maga a versírás, a rejtett ikonok létrehozása, ami nem más, mint a valóságnak, a tényeknek, a világnak mint szövegnek a szoros olvasás módszerével történő lebontása, áttörése. Az ábrázolás maga az elrejtettség megszüntetése, ahogyan a számítógép is jelzi: a rejtett ikonok megjelenítése. A vers szemlélhetővé, hozzáférhetővé teszi az elrejtettséget, hozzásegít
a megértéshez, modellje és katalizátora lesz az igazság felfedésének. Ezért és így lesz a szövegvilág (a vers) a világszöveg (a valóság) metaforája. A képleírás, a keretbe fogott részvilág, vagyis az ikon mint versegész áll a világ helyett: a vers a világ metaforája, gyakran csonka metaforája, mert a szöveg legtöbbször nem mondja ki, hogy a világ helyett áll. Akkor jó a vers, ha ez a részszerintiség egészként hat, ha a különbözőségek önmagukból fakadóan tárják fel belső összefüggéseiket. Ha az eklektikusság immanenssé és koherenssé válik, vagyis felfedik elrejtettségüket, tehát megnyílnak a megértés számára.
A kötet Farkas Zsolttól kölcsönzött mottója kulcsot ad az értelmezéshez. „De hát nem veszed észre, hogy közben odakinn, a mozi falain kívül az igazi világ elpusztul, nem olyan látványos katasztrófával, mint itt a filmen, de az igazi katasztrófa, és éppen mert nem olyan látványos, apokaliptikusabb minden itteninél?” A mozi, a film a medializált, közvetített, látványos, felülstilizált, tehát nem a valóságos és igazi katasztrófát mutatja. A valóság külsőre, látványra ennek ellentettje, és pusztulása, éppen elrejtettsége miatt, apokaliptikusabb. Filip Tamás rejtett ikonjai ezt kívánják bemutatni. A költő szóképeket, szófilmeket ír, szóikonokat fest, hogy bemutassa elrejtett képeit a pusztulásnak. Elrejtettek ezek a képek, mert nem olyan látványosak, mint az akciófilmek robbantásai, ahol egyébként látványelemekkel és digitális trükkökkel még dúsítani kell a jelenetet, mert a filmre vett valóságos robbantás nem eléggé látványos! A számítógép is elrejti a nem használt ikonokat, vagyis az ikon szó többértelműsége sokszorozza a jelentéslehetőségeket. Az ikon szent kép, amely azonban Filip Tamásnál a valóságot, a hétköznapiságot jelenti elsősorban. Számára a valóság, a látszólag érdektelen apróság vagy a különleges helyzet az igazi szentség. (Mélygarázs; Kórház, látogatás; Terepgyakorlat; Törésteszt, Előőrs; Ismeretlen táj.) „Csak az életre éhes író nincs benne, a lázas / kereső, aki alig győzi összeszedni az anyagot. / Nem, ő irodalmat talált ki, és nem beszélgetett / senkivel.” (Regény. Író.) Normatív poétikájának legfontosabb összetevője, hogy az irodalom a valóságmozzanatokból építkezve jusson el az igazsághoz, egyszerre gondolkozzon emberben, népben és nemzetben, alanyban és állítmányban, mert ezek nem egymást kizáró kategóriák. „egy ököl az asztalra csap, de nem támad / belőle botrány, az alanyt s az állítmányt / sikerül egyeztetni, az alapzaj helyreáll” (Látogatás). Az ikonnak mint szent képnek további, konnotatív és intertextuális jelentése a pusztulás, mert Pilinszky János óta tudjuk: „Mindaz, ami itt történt, botrány, amennyiben megtörténhetett, és kivétel nélkül szent, amennyiben megtörtént.” (Ars poetica helyett.) És ez nem csak történetileg igaz. Érvényes a jelenre is. A valóság szürke banalitása és a folyamatos, észrevétlen és feltartóztathatatlan pusztulás is szent, mert történik. Végérvényesen és visszavonhatatlanul. Filip Tamás szerint a hétköznapoknak és a pusztulásnak az elhagyatottságban gyökerező, Isten nélküli szakralitása van. Ez nem jelenik meg közvetlenül, kifejtetten a versben, miként a valóságban sem. Csak az ábrázolásban, a hangnemben mutatkozik, és nem az ábrázoltban. A szerző, az ikonfestő, a médium rejtett háborút érzékel a békésnek látszó mindennapokban. A rejtett ikonok a valóság, a hétköznapok képei mögött meghúzódó pusztulás, a mindennapi apokalipszis elrejtett képei. „minden a múltját cipelve / csoszog egész a végítéletig. // […] Ma hiába éltél, kár lenne / szépíteni, hiába, igen” (Egy nap végtelenje).
Az első ciklus – Szoros olvasás – már címadásával is reflektál az irodalmiságra, a szakkifejezés a költői önreflexió részeként irodalomelméleti kontextusba helyezi a verseket, az irodalom és a valóság kapcsolatát vizsgálja. Ez az egész kötet legfontosabb motívuma, mert lényegében az összes versben szerepel a fogalomkörbe tartozó kifejezés. Filip Tamásnál minden irodalom, minden írás és olvasás. Jelentés, toll, olvasott és olvasatlan vers és költemény, betű, szó, mondat, sor, szöveg, cím, név, ékezet, nyelv, ige, alany, állítmány; „zárvány az én olvasatomban” (Névtelen nap), amelynek hordozója: könyv, papiros, lap, cédula, füzet, akta, könyvtár. „Utazom egyre / súlyosabban, összepréselve / könyvlapok és fülkefalak közé.” (Szellem, vasút.) Megidézett műfajai: jegyzőkönyv, történet, hír, jegyzet, jelenléti ív, regény, novella, sírfelirat, önéletrajz, szonett, levél, szamizdat, kertkönyv, mesekönyv. Gesztusai: belejavít, láttamoz. „A szív cenzora forgatja ezt a verset; / régóta üldögél vele a lámpafényben: / kint sötét van, belül még sötétebb. / Kihúz belőle minden érthetőt, / minden vonatkozást.” (Pillanat.)
A szoros olvasás azonban nemcsak teória, a kötet metaelmélete, hanem költői módszer is, amely egyszerre vonatkozik a valóságra, a szöveghagyományra és önmagára is. Az Egyre közelebb a szoros olvasás, és mivel minden szöveg, így a valóság, sőt – öntükröző módon – magának a verseskönyvnek a metaszövege is lesz, amelynek alapmetaforája a gyorskorcsolyázó, aki a hermeneutikai körben körözve időz a szövegen. „Szoros olvasás, szoros ölelés. / Pattanásig át-szellemül a szem, / ahogyan gyorskorcsolyázó-köreit / rója rajta, mintha mantra / lenne az a szép szöveg.” Az olvasás interaktív: „a vers is beléje olvas akkor”. Mivel ez a vers nemcsak a szöveg szoros olvasásáról szól, hanem a valóságéról is, így jellegzetesen Filip Tamás-i módon a könyvben, miképpen a valóságban is, tág értelemben háború van. A kint és a bent, az olvasó és az olvasott, az író és az írott azonossá válik: ugyanaz történik a versben és a versen kívül is. „Lesi, odabent mi van, / a gomolygó könnygáz-felhőben, / túszok és túszejtők hogyan / sírják és köhögik fel / a rég letapadt érzéseket.” A szöveg és a világ is túszokra és túszejtőkre oszlik, akik sírnak és köhögnek, vagyis a mindennapi háborúban igyekeznek kifejezni önmagukat. A költőnek mint a valóságszöveg olvasójának és írójának a pozíciója a tanúé, aki beles a dolgok mögé, felfejti a tények szövetét/szövegét, mert a rejtettet akarja érzékeltetni és modellezni. „Tanútok lettem, ti akartátok.” (Szellem, vasút.)
A szoros olvasás a szöveghagyományra is vonatkozik, ez hozza létre a kötet jellemző intertextualitásait. Nincs sok szövegközöttiség, Filip Tamás nem újraíró költő, nem tobzódik az allúziókban, de néhány indirekt utalással újraolvassa és megidézi a számára fontos alkotókat. Ezzel kijelöli saját kánonját, viszonyítási pontokat ad, megmutatja önmaga olvasási keretét, elhelyezi magát a szöveguniverzumban. A név szerint említettek: Magritte, Giacometti, Quasimodo, Dvorák, Jánosy István, Miklya Zsolt, Ács József, Tolnai Ottó. A név nélküli, rejtett utalások: Weöres Sándor, Nagy László, Kosztolányi Dezső, Assisi Szent Ferenc, Joyce, Beckett, Pessoa, García Márquez, Shakespeare, Franz Kafka. Kiemelkedő ebből a szempontból Pilinszky János, József Attila és Babits Mihály, mert ők rejtett, jelöletlen idézetekkel szerepelnek. „Mióta nem írok le semmit, azóta ez / már nem is tárgyalás. Ami elhangzik, / azonnal el is gurul. Unatkozom, / folytassák nélkülem. Már itt sem vagyok. // Jöjjön az utca. Az utcazaj, ha már / fölriadtam. A fésületlen, semmiről / nem tudó tömeg. A merőleges meleg. / Napszúrás és hideglelés.” (A fogalmazó kivonulása.) Vö. „Unatkozom. Kérem a köpenyem.” (Pilinszky János: Sztavrogin elköszön); „Csak meg ne lopj! Csak el ne pártolj! / Ha gyenge vagy, végem van akkor. / Ágyban, párnák közt, uccazajban / iszonyu lenne fölriadnom.” (Pilinszky János: Mire megjössz); „öldöklő, édes napszurás / kínoz, kápráztat éjjel-nappal. […] Merőleges déli meleg / zuhog a szétszórt kabinokra.” (Pilinszky János: Impromptu.) A költő bírósági fogalmazó, aki jegyzőkönyvezi a tárgyalást, és kivonul, mert unatkozik. A tárgyalás maga a valóság, a létharc metaforája, a világ egészére jellemző életkép, amit negatív festéssel és ironikusan ábrázol: a vádlott motyog, a tanúk hamisak, a bíró taláros bohóc, aki istennek hiszi magát, pedig vesztésre áll. Önreflexivitásában is ironikus, hiszen a valóságfogalmazás és a világtárgyalás csak a rögzítés által jön létre. Ha nincs fogalmazó, jegyzőkönyvvezető, vagyis költő, akkor igazság sincs, tehát minden szétfolyik, elgurul. Ez az irodalom feladata és felelőssége. A hátborzongató metafizikai hiány itt már múlt idejű, befejezett tényként jelenik meg a feltételes móddal szemben. A napszúrás és hideglelés motivikusan még Pilinszky János A szerelem sivataga című versét is az értelmezés terébe vonja, amely az Istentől való elhagyatottságot, az Isten iránti szerelem sivatagát, a kiűzetésnek a mindenkori jelenben is tartó történetét példázza.
A kötet egyik legjobb szövegében József Attilát látomásos leírással, postásként idézi meg, és ars poeticájának megfelelően egy Ady Endrére vonatkozó Nagy László-allúzióval folytatja: „verj fel csüggedt nyugalmunkból, / és add kezünkbe, amit írtál, / csördíts arcunkba ostort, / ébredjünk, ha már összeírtak” („Költő és Korunk”). „Szóljon a végszó a kufárlelkeknek, az adóvevőknek. Már émelyítően becukrozva a nép, és alulról fölfelé is csúsznak a romlasztó csókok. Látok én csillagra akasztva egy elárvult ostort. Nekem Ady Endre ostora tetszik.” (Nagy László: A föltámadás szomorúsága.) „S az őrszemek ott fönn, a mesterlövészek! / Figyelik nappal, figyelik éjjel a sok / fegyvertelent, kikből az öntudat / kihalt, s ami kevéske megmaradt, / patkányként szimatolja a péppé rágott, / preparált valóságot, és nem látja cellája / üvegén
át rávetített közös magányt.” („Költő és Korunk”.) A kötet összegző versszakának tekinthető ez, mert koncentráltan tartalmazza a legfontosabb motívumokat. A világ olyan börtön, amely látszatra szabad ugyan, de a mélyben rejtett és láthatatlan háború zajlik. Az ember állati szintre süllyedt, megfigyelt, öntudatlan masszává vált, így bármit meg lehet etetni vele – konkrét és átvitt értelemben is –, mert a valóságot előkészített formában kapja, amelynek célja az igazság eltakarása. A tömeg ezt nem veszi észre, mert érzékei eltompultak, csak a költő, mert érzékenyebb, övé a harmadik szem és a fül, antennás ember, aki figyel és figyelmeztet, rögzít és elemez, ír és olvas, lát és láttat. Babits Mihály Jónás könyvé-nek ironikus parafrázisa is leleplezi a rejtettséget: „a hal Jónásnak fájt, Jónás a halnak”. „Fáj a hír, és ő is fáj a hírnek.” (Függöny által homályosan.) A hír negatív evangélium, Isten büntetése. A hírek élő szögek, keresztre feszítik az embert, mert a „függönytől”, a „tényektől” nem látható a lényeg. Az öngerjesztő információzuhatag, a média, a láthatatlan és megismerhetetlen értelmező hatalom összezavarja az érzékeket, értelmezhetetlenné, tehát értelmetlenné teszi a világot. A végső számadás olyan kvízjátékká züllik, ahol nincs több segítség.
A szoros olvasás módszerét önmagára is érvényesnek tekinti a szerző, hiszen érzékelhető a versek megformáltságán a költői műgond és fegyelem, a kritikus önolvasat, az írás és újraírás, a megfontolt húzások és javítások sokasága. Néhány esetben a kötetben megjelent szöveg eltér a folyóiratban publikálttól, és látható, jobb lett a javított változat (Lélekjelentés). Tisztán öntükröző verseiben alkotói módszerébe is bepillantást enged a szerző (Jellyfish, Törésteszt). Jellemző és szép darabja ennek az Anyaggyűjtés, amely a mozgásérzékelő házi riasztóhoz kapcsol szorongásos történetelemeket: a vers önmagát írja. A zárlat ötletes, amely elvezet a kötet másik alapmotívumához, a látás fogalomköréhez. „A vörös viasz csak egy pillanatra / fáj a papírnak, de a fejünket / gyorsan el kell fordítanunk, hogy / a tekintetünk ne ragadjon bele.” A szoros olvasás eredménye az igazság, a látás, de muszáj védekezni ellene, mert elviselhetetlen.
A Filip-vers – már önmaga hagyományainak megfelelően is – eredendően epikus és mozaikszerű. A versszerkezet párhuzamosságokat hordoz, gyakori a történetmozzanatok mellérendelése, tele van nézőpontváltásokkal, olykor keveri a hangnemeket. Az egyes részek között sokszor nagy az asszociációs távolság, így a szerkezet a szakadozottság és a kihagyásosság érzetét kelti. Erős képkivágásokkal, filmszerű lassításokkal, ráközelítésekkel, vagyis montázstechnikával dolgozik. A kötet gyengébben sikerült darabjai eklektikusak, széttartóak, mert a költői szemlélet nem tudja eléggé immanenssé és koherenssé tenni őket, így erőtlennek és kimódoltnak hatnak. Ekkor a vers veszít erejéből, mert hiányzik a retorikai-stilisztikai feszesség és a poétikai feszültség (gyógyulás, A törmelék közül). Néhány esetben a leleplezés, a kimondás vágya publicisztikai közhelyet eredményez, amit nem vett észre a korrektúrázó szoros önolvasás. „Az összeesküvés valóságában / él az író, azt mondja, manapság / mindennek többlet súlya van, / aminek látszik, semmi nem az.” (Függöny által homályosan.) Szóikonjai hangulatukban és a kötet neveinek allúziójában nem a képzuhatagosan burjánzó, hanem a szorongásos szürrealistákkal tart erős rokonságot (Giacometti, Magritte). Jóllehet a szürrealista allúziók erőltetettnek, elkoptatottnak hatnak olykor (Jegyzet, Jelentés). A jól sikerült darabok azonban megtalálják a keskeny ösvényt a széttartó eklektikusság és az egybefésült különbözőség között. A versbeszéd, a hangnem távolságtartó, kimért, megfontolt. Filip Tamás hidegen racionalista, reálisan pesszimista, csalás nélkül néz szét, könnyedén. Nem tragikus, nem elégikus, nincs most már értékszembesítés, értékütköztetés, mint a korábbi kötetekben, mert nincs igazán értékpusztulás, hiszen a rejtett ikonok megjelenítésével nyilvánvalóvá és átláthatóvá vált a léthelyzet értéknélkülisége, Pilinszkyvel szólva, a „Boldogságig lelassult pusztulás”. „Van cél, de nincs út: amit útnak nevezünk, az a tétovázás.” (Kafka.) Nem, Filip Tamás szerint nincs cél, és nincs út, csak tétovázás van, félelem és reszketés, és irodalom, amibe kapaszkodhatunk, és talán Isten. Aki betakar, ha nagyon fázunk.
A utolsó ciklusban néhány vers, a többitől eltérően, elégikus és időszembesítő lesz, amely visszalopja az értéktételezés modalitását, így árnyalja a kötet egészének értékszerkezetét (Egy barátság margójára, Kirándulás a kertbe). A kiemelt, utolsó költemény: Parlando búcsúja, vagyis a beszélő távozása, kiválóan sikerült, nagy metafizikai vers, Filip Tamás eddigi költészetének egyik legjobb szövege. „Az élet elsötétülő sfumato, már / a kert lélegzik helyettem, a szőlőtőn / éjjel-nappal híznak a fürtök, a hordókban / érik a bor, s én itt hagyom őket, valami / édesebb gyümölcsért, nemesebb italért.” Összegzi legfontosabb motívumait, bemutatja verseinek mélyszerkezetét, működésmódját. Az öntükröző, szorongó és rejtőzködő én szoros valóságolvasással csonka metaforaként poétizálja maga köré a világot. Az ábrázolás egyben mitizál is, mert kiemel, felnagyít egy hétköznapi és/vagy szokatlan, abszurd, szürrealista történetmozzanatot, majd asszociációs montázstechnikával részletezi a helyzetet. A kifejezés láthatóvá teszi az ikon elrejtettségét, érzékelteti a tények mögötti igazságot, de ezzel egyidejűleg a mindennapi apokalipszis, a szent elhagyatottság árnyékába is taszítja. „Áldás legyen rajtad, lovag, ki meghallgattál, / és hagytad, hogy köpenyed árnya rám / vetődjön, hogy megismétlődhessen, amit / a betegekről s a szent apostolról írtak.” Ez a szép, tragikumában is harmonikus időszembesítő elégia, amely biblikus hangvételével (kegyes tanúim, igen, nem, palást, köpeny, pásztora nincs nyáj, urunk, ispotály-lakók, bíbor lovag) és Kosztolányi Dezső Őszi reggeli-jének evokációjával finoman érzékelteti az elmúlás elfogadását, az elkerülhetetlen pusztulás megértését és mindennek ellenére a létezés felülmúlhatatlan csodáját és kegyelmét.