Sántha József

ÉLET-KÉPEK

Juhász Ferenc: Pacsirta a szívben. Éposz
Kossuth, 2008. 177 oldal, 2800 Ft

Az emberi létezés egésze nyitott a halálra. Tudatával és tudásával nem kerülheti meg, hogy intenzívebb vagy enyhültebb pillantást ne vessen rá időnként. Bár a civilizáció szereti züllött rokonként távol tartani a jobb társaságoktól, így is elég alkalom kínálkozik, hogy az ember néha belessen a zárt függöny mögé, és ha nem is a maga temetését, de egy másik előadás kulisszáit kedvére nézegesse. A saját halál, mint az emberi élet lényegi része, utolsóként beemelt zárókő a katedrális gótikus kapuján, mégsem válhat az egyén tapasztalatává. Olyan birtokrésze, amit egészében sohasem láthat, szemtől szembe nem nézhet vele, lepecsételt titokzatos ládikó, amelynek tartalmát talán csak egyetlen kihunyó pillanatban láthatja. Úgy övé, hogy igazából nem férhet hozzá, ám minden intenzívebb életszakaszában, minden botrányában és félelmében ezt ízlelgeti, rázogatva ellenőrzi a csomag tartalmát. Maurice Blanchot, aki Rilke nagyon gazdag és újszerű halálértelmezését tette esztétikája egyik alapelvévé, így ír erről a „haláltapasztalatról”: „Halálomnak mindig egyre bensőbbé kell válnia: láthatatlan formámmá, gesztusommá, legrejtettebb titkom csendjévé kell lennie. Tennem kell azért, hogy megtegyem, és minden rajtam áll, hiszen az én művemnek kell lennie, de ez a mű túl van rajtam, énemnek az a része, melyre nem vetek fényt, melyhez nem érek el, és amit nem uralok.” (Az irodalmi tér. Kijárat, 2005. 99.)
Juhász Ferenc költői életművében kezdettől központi szerepe van a haláltematikának. Az 1950-ben írt Apám-tól kezdve, amelyben (talán az egyik legszebb hosszúverse) huszonkét évesen emlékezik meg a frissen elhunytról. Még nem igazán nevezhető ez halotti versnek, inkább az élet verse ez a halállal szemben, hiszen az elmúlásból, a megsemmisülésből akarja az emlékek felidézése révén kiragadni a számára oly kedves, az életműben sokszor visszatérő szülő alakját, aki mindössze negyvennégy évesen, fél tüdővel, hiányzó bordákkal átszenvedett nehéz szegénységben halt meg. Bátran állíthatjuk, hogy a magyar irodalom egyik legszebb és legmegrázóbb apaverse, amelyben a költő régi, ködben kóborló köhögéséből növeszti ki, itt valóban szürreálisan és fájdalmas frissességgel az egész emléktenyészetet: „Távol megint köhögetnek,/ elfutok a kerítéshez, / megfordulok, már mögöttem / zengenek a köhögések.” Ennél átfogóbb, mesévé növesztett, filozofikusabb és szigorúbb A halhatatlanságra vágyó királyfi (1953) halálvíziója. Itt már valóban az elmúlás misztikus figurája kerül költészetének középpontjába, és elmondhatjuk azt is, hogy a téma kidolgozottsága és költői hitelessége közelébe sem ér az Apám-nak. A Királyfi, miközben különféle mesepózokban tetszeleg, hebegve-habogva maga sem tudja, hogy mit akar, halandóságot vagy halhatatlanságot. Miután ezer évet már leélt e boldog álomban, riadtan tapasztalja, hogy akikhez visszavágyik, a halandóságba, azok már rég halottak. A népmese kissé abszurd szálait követve a birodalom szélén álló, a Halállal farkasszemet néző Halhatatlanság fenékbe rúgja a hezitálót, és az dönt majd hősének sorsáról, hogy hova is pottyan, lesz belőle a Halál vagy az Örökélet polgára. A mese úgy végződik, hogy még a levegőben megtartatva, egy harmadik létállapot, az el nem döntöttség birodalmának lesz kisszerű kalandora.
A költő legteljesebb, legtermékenyebb korszakában is ontotta a halállal kapcsolatos verseket, ezek nagy része azonban megint csak epitáfium volt, kedvenc költői halálával, sírjával foglalkozó halottidézések (Ady, József Attila, Tóth Árpád, Latinovits), amelyekben már gazdagon burjánzott a juhászi ornamentika, az egyébként a halálhoz nagyon is jól illő barokkos dísz, hiszen a halott jelenlétét, csak külsődleges eszközök igénybevételével, a pompa élőhöz nem társítható üres színpadiasságával lehet kiegyenlíteni. A pompa bonyolultsága szinte elfedi annak a fájó hiányát, hogy a halott mint főszereplő már képtelen e nagyszerű színdarabban a saját lényét transzferálni. Mint Márton László megjegyzi (A mennyiség nyüzsgése. Holmi, 1989. november), leginkább a barokk korban voltak divatban az efféle, a nagy vagy fontos emberek haláláról szóló epikus megemlékezések. Külön pikantériája ezeknek a verseknek, ha a „pici proletár-sírban” fekvő József Attilához fordulva, döbbenten tapasztalja a környező sírok hazug és túlzott pompáját, természetesen azon a nyelvezeten, azokkal a barokk túlzsúfolt képekkel ábrázolja mindezt, amelyet József Attila magasztalására is használ a költő, s ezáltal némileg hitelteleníti a mondanivalóját, hiszen a sírdíszek és a szódíszek egyaránt a pompa nehezen funkcionálissá nemesíthető ellökődéseit tárgyiasítják materiálisan vagy verbálisan: „narvál-hím, elefánt, zsiráf, orrszarvú, szarvas, oroszlán, kecske, teve és kenguru, zebra, víziló, gazella […] neked nem jutott virág és rája, krokodil, szárnyas-hal, pók és skorpió-homorítású arany-levelek babérkoronája fejedre” (József Attila sírja).
De ugyanebben a kötetében (Harc a fehér báránnyal, 1965) találhatunk újfent a halállal foglalkozó, azt komoly és félelmes szemmel végigmérő prózaverset is (A halottak faggatása). Ha alaposabban szemügyre vesszük, azt tapasztaljuk, hogy ez a vers a most megjelent kötet kiindulópontja, amely köré a Pacsirta a szívben egy egész halálburjánzást, költői víziót kristályosít. Mindössze harminchét éves ekkor a költő, s ha belegondolunk, hogy a mostani kötet írásakor (2006) jó negyven évvel idősebb, még meglepőbb ez a tematikus, stiláris hasonlóság. Itt is az apa a megszólított, a halál birodalmának kitüntetett szereplője. A helyszín Bia, a költő szülőfaluja, a Tósor utca, a gyermekkori ház, amelynek éjszakáit a békák millióinak kórusa teszi lidércessé. Kétszeri említésként is jelen van a Radnóti Sándor által jogosan korszerűtlennek ítélt (Halál-líra. Kritika, 1984. 1.), a romantikából eredeztetett túlzott költői öntudat, a váteszjelleg: „Tudta-e, hogy méhében csillagot hordoz?” – kérdezi anyját, majd apját is hasonló „szerénységgel”: „Tudta-e, hogy küldetés-adó, hogy a Kiváltás hírnöke ő?” Ez a költői felfogás akkor válik igazán atavisztikussá, ha belegondolunk, hogy Tandori és Petri (nála csak tíz-egynéhány évvel fiatalabbak) már javában írják az egész más poétikai alanyisággal fémjelzett verseiket. A biai szűkebb környezet leírásakor a költő szinte szó szerint átveszi majd e korábbi vers egyes részleteit. Így nagyon hasonlatos a két versben a domboldal költői megjelenítése, ahol telis-teli a fű szemétdombra való hulladékkal, szennyedékkel, valamint a gyermekkor, a szülői ház ábrázolása. Találunk némi eltérést is, az osztályharcos öntudat, a plebejus érzékenység csak a korai prózavers sajátja, a mélységből való felkapaszkodás, a megaláztatások nyomasztó emléke itt még eleven. A későbbi époszban mindez már bevonódik a boldog gyermekkor meghittségének mázával. Aligha kell külön hangsúlyozni, hogy teljes gazdagságában van jelen a sajátos juhászi rovar- és növényornamentika, amely már ekkor is a természettudományos megalapozottságú részletei révén nyerte el rajongóinak lelkesült csodálatát. Meglepő, hogy egy, az atomkorszak költőjeként, a modernitás szószólójaként számon tartott költő mennyire közömbös maradt a technika csodáival szemben. Az atomháború borzalmaitól való félelmen kívül alig van valami nyoma költészetében és főként a költői képeiben, hogy az űrkorszak, a kozmosz meghódításának roppant öntudatot növesztő évtizedében keletkeztek ezek a versek. Feltűnő ugyanakkor a rossz hírű, ám kitűnő poétikai képességekkel megáldott Sinka István világával való hasonlóság. A legszegényebb rétegek szenvedéseinek, életérzésének, elfojtott örömeinek ábrázolására csak egy példa: ahogy Sinka Anyám balladát táncol és Juhász Apám című versében az esküvőn mulató édesapját megidézi. Megrendítő a beteg szülővel való testi kapcsolat fájóan őszinte hangja. Ahogy bevájja magát apja ágyában fekve, hiányzó bordáinak „húsgödrébe”: „Gyermekkorom eleven sírgödre volt az a kéken-behímzett teknő.” Megjelenik már e korai prózaversben is a Bolond Istók-szerű önarckép, mint a maga öntudatára ébredő, a falu társadalmában érvényesülni nem tudó gyerekember szorongása, bánata, bizonytalansága, parázsló büszkesége. De itt még nem csitul a fájdalom, az eleven sértések szégyene hallik ki a versből. Sok-sok apró részlet ismétlődik, a békamotívumoktól egészen a Kálvária-domb megjelenítéséig, amely majd a Pacsirta a szívben vélt helyszíne lesz.
A költő nyolcvanadik születésnapjára megjelenő éposz tehát szervesen illeszkedik a költői életműbe, úgy is mondhatnánk, hogy egyes elemeit kitágítva, immár egyetemes képet ad erről az anyagában mindig is kozmikus emberiséglíráról. Itt is, mint oly sok más korábbi Juhász-opusban, erőteljes költői kiindulópont található. Ebben a tekintetben József Attila, Vörösmarty és a népköltészet volt rá a legnagyobb hatással. Bár vallomásaiban Juhász mindig is olvasztótégely volt, hisz Csokonaitól kezdve Kassákon, Kosztolányin, Babitson keresztül válogatás nélkül mindenkit beemelt elődei közé. Itt a XVI. század elején íródott Nagyszombati kódex lesz a költői képzelet mozgatórugója. Fakszimilelapja a kötet elején Krisztus egyes szám első személyben elmondott szenvedéseit tartalmazza, maga a kötet ennek a monológnak, a testi-lelki gyötrelmek felsorolásának a folytatása. A kötet vége pedig több oldalon keresztül a mennyei ország, a halálon túli lét leírása: immár a kódex lapjai modern átiratban és mai szövegértelmezésben. A kötet tükörlapjain a költő kéziratában és nyomtatva is követhetjük a versbeszédet. Megcsodálhatjuk a nyolcvanéves Mester szinte iskolás fegyelemmel dőlő sűrű sorait, azt is pontosan jelzi, hogy mely napokon írta az oldalt. Ha még a borítót is szemügyre vesszük (Hantai Simon festménye, mint már oly sokszor), megállapíthatjuk, hogy ha méretében kissé nagyalakú is a kötet, mindenképpen reprezentatív és szemet-lelket gyönyörködtető.
Sután és félszegen emeljük fel, hiszen tudjuk, egy nem akármilyen tehetségként induló és a legnagyobb dolgokat sejtető költői életmű egyik utolsó darabját tartjuk a kezünkben, egy olyan talányos és csak részben beváltott életmű summáját, amelyről nehéz szívvel mondanánk rosszat, de aminek eleven sodrából a többi egykori Juhász Ferenc-rajongóval együtt már réges-rég kiléptünk. Hogy van-e valami elmozdulás a hetvenes években keletkezett, nagyigényű, de az olvasó számára már alig követhető, szüntelen önismétlésekben tévelygő Juhász-költemények és a mostani kötet hangjában? Alig van, de azért kissé csendesebb lett, és valamiként a képek dacos áradata között előtűnő költői hang megnemesedett. A világlíra kényszere hajtja, és a vállalt kőtábla legutolsó négyzetcentijének teleírása, de az öregség, a belátás, a reménytelenség: az átélhetőség lekenyerez.
Krisztus, Bolond Istók, Juhász Ferenc mondja felváltva a szöveget, ha ez a versbeszéd nem is mindig pontosan köthető személyhez. A kötet címe Petőfi-idézet: „Pacsirta szót hallok megint”, költészetünk egyik legmegrendítőbb, háború közben írt, gyorsan összerakott, mégis talán épp ettől modernül hangzó szövege. A pacsirta a béke, a boldogság, az élet üzenete, itt azáltal több, hogy Krisztus a kereszten a szívéből hallja ki a hangot, mert annak a világnak, ahol ő élt, ahol megfeszíttetett, már nincsen pacsirtája.
Sokrétegű, de az ismert juhászi motívumokat néha túlzott bőséggel reánk öntő, ám mégis, töredezettségében is majdnem befogadható, majdnem megrendítő költeménytorzó. Egy kissé inventárium is. Majdnem minden össze van benne gyűjtve, amiért Juhász Ferenc talán a legemblematikusabb, legfelismerhetőbb stílusjegyekkel rendelkező mai magyar költő lett. Korszerűtlen költő, képileg, miként oly sokszor használta is: őskövület. Ám ha ezek a Bosch-szerű apró részletek itt-ott teljes elevenséggel tárják elénk a költői képzelet buja vadságát, akkor van értelme a kövületben rejlő kristályok kutatásának. Alapvetően egyetérthetünk mindazzal, amit Könczöl Csaba, Radnóti Sándor, Márton László máig érvényes kritikáikban írtak. Tapasztalva most is, hogy még a legnagyobb verseiben is alig szerkeszt Juhász (Apám, Anyám), inkább szétszórt, véletlenszerűen odatett epizódok, motívumok, jelzések vannak (ezért csak modorában barokk), és hogy legjobb verseiben a vátesz-én is csak epizodikus figura. Leginkább tehát Bosch zavarba ejtő képi tobzódásaival, nehezen értelmezhető és követhetetlen részlethalmozásaival rokon, még ha a németalföldi mester pontosan megfejthető is, Juhász költészetében pedig nincs semmi filozófiailag kibontásra váró, semmi szimbólumok mögé rejtett tartalom. Mintha a hétköznapi élet egyszerű váratlansága telne meg a metaforák titkos jelentésével, ezzel felborítva a költőiség évezredes logikáját. A múlt életképei itt gazdagabb értelmet hordoznak, mint a túlzsúfolt jeremiádák.
Mert a kötet leghitelesebb, legmélyebb rétege a kristályként műbe helyezett életrajzi csillámlások. Elsősorban persze az Apa és az Anya figurája, azok halála, szinte még egyszer összefoglalja és megismétli a korábbi époszokban leírtakat. Meghitt és megrendítő részletek, de új motívummal is találkozunk. Az Apa sírni kezd a ravatalon. Hiszen a halott fájdalma kettős. Nemcsak magáért könnyezik, hanem tudja, hogy hiánya véglegesen felsértet-
te az őt szeretők, a hozzá ragaszkodók életét. A halott sírása mint gesztus visszaemeli az élők közé, hogy még inkább fokozza az onnan való kivetettségét. Mintha tükörben látható lenne még, de csak a tükörben létező élő-halott. „Apám hallotta a halálát.” (71.) Halálában is tudatában volt ennek a sérelemnek, amit az élőkkel szemben „elkövetett”. Ismétlődő elem az Erzsikénél (a költő első felesége) tett lipótmezei látogatás az elmegyógyintézetben, a gyermekkori mellhártyagyulladás halálközeliségének élmé-
nye és a falusi gyermekkor, amelyek itt már a felhőtlen boldogság emlékképeiként rögzülnek.
A kötet legvaskosabb, néha szinte áthatolhatatlan rétege a költői indulásától jellegzetesen juhászi állati, növényi, ásványtani ornamensek buja tenyészete. Bő teret kapnak a Jézus testét belepő legyek részletgazdag, néhol természettudományi enciklopédiákból kimásolt idegen szövegei (a legyek lába, látószerve). A világ felsorolhatatlan gazdagságának végtelen részletein túl, ahová csak segédeszközökkel hatolhat be az emberi szem és elme, olyan, az elgondolhatóknál tökéletesebb rendszerek, szervek működnek, olyan mechanikai szerkezetek segítik a világ teremtményeit, hogy az emberi elme kapcsolatot keres velük, a költő képeinek eleven részévé akarja tenni, hogy ezáltal az ábrázolhatót végtelenné tágítsa. Ezt a láthatatlan világot, a felsorolhatatlan e világi természetegészet szeretné a költő érzékeinkhez eljuttatni. Megismétlődik kétszer is a keresztre feszített állatok kissé bornírt panoptikuma (zsiráf, oroszlán, sas, denevér, orrszarvú, rinocérosz, hattyú, gólya stb.). Ez a felsorolás aztán kibővül, és nagyjából azok az állatok térnek vissza itt, amelyek a József Attila sírja című versében annyira bántották a költőt, mint a gazdagság kőbe vésett hiú jelképei. A legyekhez hasonlóan fontos szerepet kapnak a békák ebben az áradó és kavargó tenyészetben. Kicsit epikusabb ornamensek, mert velük legalább történik valami, nem csak felsorolva és képekbe zárva léteznek. A biai tó békainváziója költözik be a versbe. A költő (Bolond Istók) békákat hord vederszám a sírokra, békákat önt apja koporsójába, hüllőket ereszt szét a templomban, hátukon égő gyertyával. Talán a kötet egyik legszebb képe. De békákat gyermekként keresztre is szögeznek, néhány sorral később visszavonja, hogy ez megtörtént volna: „Hiszen én se láttam.” (77.)
A legfontosabb és legégetőbb kérdések Istenről, a halálról és a túlvilágról hangzanak el. Bár Jézus alakja mint a gyermekkori vallásosság emléke végig jelen van az életműben, Juhász Ferencnél nem beszélhetünk mégsem hitről, csak kételyekről. A növények boldogok, mert nem tudnak a halálról. „Van-e a virág-
nak túlvilága?” – teszi fel többször is a kérdést. Meglehetősen találó paradoxonokat is kieszel: „A Túlvilágban nincsenek temetők! Minek is lennének temetők.” (57.) Szorongását természettudományos mákonyokkal igyekszik enyhíteni: „A világegyetemnek, az egyetemes természetnek nem volt, nincs szüksége Istenre”, „Az Isten az abszolút független magány, az Abszolút Objektív Függetlenség”. (60.) Ha belegondolunk, már az a szó is ellentmondást rejt magában, hogy túlvilág. Hiszen a nemlétben világot feltételez a szókép, márpedig ilyen alakjában éppolyan teljeset, mint az itteni világ. Csak mintegy tükörképe lenne az ittnek. Ez azonban, amit a vallás ki nem mondhatónak, el nem gondolhatónak ír le, mégis unos-untalan megjelenítődik az ember képzeletében, hiszen olyan mértékű vágy ellenében kellene óvnia magát, mintha
a fodrász székében ülőt arra kényszerítenék, hogy ne nézzen a tükörbe. Nézi magát, de ez a túlvilág csak az evilág képe, sosem láthat a csalfán ezüstözött tükörlap mögé. Egy ilyen mennyország leírása kerül a kötet végére, és ennek nyugodt derűjébe belenyugszik a költő. Tudja, hogy olcsó valami ez, mint egy vásári mézeskalács szív, mégis mélyre hatóan emberi és vigasztaló.
Az éposz legkorszerűtlenebb rétege a költészet, a költő szerepéről szól. „Haldoklásból és halálból születik minden ének” (4.) – mondja a kötet elején, s ez némileg emlékeztet Blanchot esztétikájára. Ott azonban kimondatlanságában és belső munkában teremtődik meg a saját halál mint végső, elkerülhetetlen tökéletességünk, egy olyan nemes erkölcsi tartás, amely kívülről esztétikaivá szublimálódik. Itt a belső csönd helyett dobokkal, harsonákkal akarják elriasztani a loppal közeledőt. Túlemlegetésével szeretnék a bajt távol tartani. Lényegében tehát Blanchot-val éppen ellentétes mágiát űz Juhász Ferenc. Hosszan megidézi a halott költőelődöket is. Feltűnő, hogy mennyire nem tud tömören és lényegbevágóan jellemezni, mint Ady utolsó fényképé-ben tette. Ez a rész tele van jellegtelen közhelyekkel és üres, teátrális sírdíszítésekkel: „Ady Endre piros menny-hörgés, a megfeszített Krisztus szája szagú szívét […] Tóth Árpád lila bársonyba csomagolt ezüsthegedű, a Földgolyó könnycsöpögése szívét…” (39.) Ha a Poklot járó Dantéra gondolunk, aki két-három sorban képes egész emberi tragédiákat felvázolni, akkor különösen zavaró ez a romantikus sehova sem tartó burjánzás, semmit sem jelentő cifrasághalmaz. Ugyanígy unalomig ismétlődik a romantikus költői szerep („költő szívekből ácsolt bárka-test”), mintha Juhász tényleg nem a mai irodalmi közízlésnek akarna megfelelni, Márton László szavaival, mintha nem lenne kortársunk.
Vannak a kötetnek megrázóan szép pillanatai is. Ilyen a régi „laboratóriumi” gyakorlat felidézése, amikor az orvos megnyalja a vizeletbe mártott ujját, így ellenőrzi a cukorbetegségre utaló édes ízt. Ebből a képből kiinduló, a Xenophón leírását idéző rész, amikor háborút indítottak a sárga szél ellen a sivatagban, végül, italuk fogytán, tevék és lovak vizeletét itták, majd elpusztultak.
Ilyen a halott ánuszába dugott lázmérő, amelynek higanyszála lassan süllyed a halottban, ahogy hűl a test.
Ilyen az éposz végének – a hosszú mennyországbéli, ihletett kódexidézet utáni – szívszorító egyszerűsége: „Így lesz? Nem tudom. […] De pacsirtát-virágzó szívemnek mégis oly jól esett ez a […] szent hit-himnusz […] mint anyámnak a vizes bor a szőlőkapálás szünetében: a kapát éllel a földbe vágta, leült a porhanyó puha meleg földre […] a füleskosárból kis, vedlett-zománcú kék bögrét vett ki, a földbe ásott zöld csattosüveget kihúzta a földből, mint óriás zöld üvegdugót, a piros gumigyűrűs fehér zománckalap drótrugó csapját kibillentette jobb hüvelykujjával, öntött a fölvizezett borból s lassan megitta.” (88.)
És aztán apja temetésének képével zár: „És a vastag-szürke eső besatírozta a halottashintót, a szőrsövény-aranykalapos kocsist, a fingó barna öreg lovat. Besatírozta a nélküle-jövőt!” (88.) Itt, ezekben az apró részletekben csírájában benne van a fiatal költő Aranyt, Petőfit a legmodernebb képi gondolkodással megidéző, még friss humorral, blaszfémiával teli, a világot nem az elmúlás komor tükrében szemlélő, de szinte rabelais-i tágasságú, plebejus harsánysága.