Kukorelly Endre

DALBAN ELBESZÉLVE

Szilágyi Ákos: Franci. Poéma hőssel.
Gyászkoszorú a 20. század sírhalmára
Palatinus, 2007. 52 oldal, 1600 Ft

Csak azt feledném, azt a franci’
(Pilinszk’)

„nincs mamázás! nincs mimézis! / semmi van csak amely néz is / holokaszt? a faszt!”, így Franci Szilágyinál: vagy Franciról Szilágyi? Antifaszista antiköltészet. A poéma Francescókból (d’Assisi), François-kból (Villon), Fjodorokból (Dosztojevszkij), Franzokból (Kafka) összegyúrt Francija (Magyar) szenvedve-pusztulva átcsörtet-vonszolódik a XX. századon. Haláli tánc, a legdurvább ügyek, vigyorgásra késztető előadás-
ban. Somolyogsz, amikor szerző, ez a komoly ember, virtuóz és kínrímtömkeleget mozgósítva, fölhasználva mindenféle leharcolt ún. népszerű dallamot, siratóasszonyos repetícióval kántál, amúgy wéres-wicces-wisszataszító.hu dolgokról. A Franci nem elmeséli, hanem elsiratja a történelmet/történteket. Szívkoporsó, ördögpatafekete, sötét, fogvacogva, csontarc, kőszív, moccanatlan, álmában sír, sír a sírban, bakasír, tömegsír, síri összhang, hogy voltaképp mit is mosolyogsz, mi a francnak mosolyogsz ezeken?, osztottak-e mosolyt?, volt-e vigyorogni?!, az nincs megadva. Megadod magad. Az olvasás felolvasás, eleve mindig is hangosan olvastak, a vers éneklésre szolgál, figyelmeztet Szilágyi Ákos költészetének java.
Szolgál, ez a szó amúgy vele kapcsolatban most engem is meglep, de mintha más nem
is volna (méltó mód kornyikálandó téma), az oeuvre amúgy is alaposan átpolitizált. Mindenféle (lét)kérdést tárgyaz, sötét létsuhancot, nyögő létkudarcot, mégsem, korántsem politikai publicisztika dalban elbeszélve: inkább valahogy (f)ordítva, mintha ez az ének nem találna más számára megfelelőt a köz(érzet) borzasztó és/
vagy szánalmasan mulatságos dolgainál. A mi századunkra vonatkozó – mégiscsak a mienk, nyakig benne vagyunk a sár-fasírtban – kíméletlen kultúrkritika, Márton László Árnyas főutcá-ja jut eszembe: „Évszázadunkban, amelynek során a számottevő cselekmények kizárólag bűncselekmények voltak.”
Tőlem mindenképp távoli. Történelem mint hanyatlástörténet és túlzó rémkomorság, ilyenkor, összes tiszteletem ellenére, igazság szerint odébb szoktam vonulni. Persze irodalmi szöveg, igazsága nem valóságreferenciája függvénye, az alapattitűdből pedig amúgy is kivon a beszéd ironikus-szatirikus-szarkasztikus módja, ám mindenképp a befogadó ajkára forrasztja a korábbi Szilágyi-versek kondicionálta mosolyt. De hagyjuk a tartalmat, ahogy Erdély Miklós javasolta, kapjon kimenőt a („jaj ki nyer ma Don-kanyarba’”, a „sarlóval elkalapállak” meg az „ezt szajkózza minden vátesz / itt most már minden privát lesz”-szerű) mondanivaló, „vágy üt át így bárgyu versen / agy trágyája hogy lehessen / formaként hogy megtöressen” és így tovább. Hogy ideidézzem Garaczi Lászlót is (akinek eljárásait amúgy a Szilágyi Ákoséval összevetni nem volna érdektelen), fartalom és torma, itt igazán minden csípve és marva vagyon. Hulla hulla hulla kell még! / nézd el hogyha énekelnék, nézzük akkor, hogy’ énekel.
Az előadás (versmondás, szavalat) egyetlen, itt és most megértési folyamat prezentálása, a dolog ezzel koránt sincs egyszer s mindenkorra elintézve. Ha Babitsot, Weörest vagy Pilinszkyt hallgatod saját magukat interpretálni, egyrészt tetszik neked, mert olyan kis izé, hihetetlen, szóval, mert ők mondják, másrészt mégiscsak komikus, ahogy nyafkáznak, és hogy na, ez az, ez volna a megoldás, ilyesmi föl sem merül. A szöveg minden, költők sipákolása semmi (esetre sem vehető komolyan). Szilágyival másképp áll – vagy bukik –, előadása, saját szövegére vonatkozóan, nem csupán eligazító, de úgyszólván kizárólagos. Kinyomtatása nem
a kotta (tessék, vedd alapul, és értelmezd!) szerepét játssza, hanem mintha a hallható, az elhangzó puszta emlékeztetője volna. Nem egyenrangúak. Aminek viszont ellene játszik maga a (CD nélküli) csinoska kötet mint tárgy: erős ajánlat az olvasásra. Jó, de, túl azon, hogy minek, miként olvassak Szilágyit? Ahogy ő?
Énekeljem vele nélküle?
Vagy maradjak csöndben, magyarán kuss, magamban mondogassam, és hagyjam, hogy föl(ém)idéződjön előadásával az előadó? Ez
a kis (nocsak, milyen finoman agresszív) játék, hang és nyomtatás radikális elválasztása-szembefordítása a kurrens költészeti beszédmódoknak ellene menő kritika része. Poétikája radikális, és visszafordíthatatlansága miatt önveszélyes döntés eredménye. Mindenféle bevett, így-úgy lenyelt-megemésztett – és egymást kiköpő, egymásra köpő – költészeti diskurzustól eltekint, a nem verbálist extrém verbalizmussal prezentálja, nem egyszerű nyelvkritika, mintha a nyelvkritika, az avantgarde mint eljárásmód, a vele kapcsolatban sokszor emlegetett fonikus költészet is kritika – kicsúfolás, kifigurázás – alá kerülne. Alá, ez megfelelő szó ide, valamifajta népi?, nép- és egyszerű?, a népnek? (persze Olvasó Nép!) szóló arisztokratikus attitűd. Költőileg kifigurázza, figurázással dekonstruálja a költészetszakmát, mondhatni, ellenébe megy az egésznek, úgy, ahogy vannak, francba francba francba a lírázással, jelentsen az bármit is. Bár ez az ellen, már vagy még, meglepően békés, kedélyes ahhoz a kemény kritikai attitűdhöz képest, ahogyan egykor, a hetvenes évek derekán költőnk mint nem kritikus föllépett. S hogy végül is összejön-e neki?
Magyarán, jó-e neki? Mennyi mindebben a kényszer, kényszeresség? Miféle (kényszerült?) arcot vág ahhoz, aki különféle arcokat vág hozzá? Kudarc vagy sikk? „Kudarc utca Lidérc utca – mit bámultok?” Én, mondjuk, nem bámulok, illetve olykor bámulok az „ahol maga elefánt volt / szívem volt a porcelánbolt!” kedves és szép truváján, a „golyót páncél visszapöccint: / »ugye azért picit tetszem?«” vagy az „így Verecke úgy Verecke – / ebből már nem keveredsz ki” típusú rímek pazarságán. Mikor épp nem fáraszt a rímpazarlás, ha nem jut eszembe, hogy jé, rím- és ritmuskényszerben a nyelv automatizmusai milyen ügyesen szorgoskodnak. Viszont, pazar ide vagy oda, megragad, mindenképp ragad hozzám az ének. A zene folyam, a szöveg hordalék (vagy fordítva, vagy egymást hordják, attól függ), énekelt szövegek hamar fönnakadnak a memória partján, ha kedvem szottyan, simán elszavalom, horribile dictu végigéneklem slágerszövegírók életművét, és szerzőnk, gondolom, ezt célozza.
Szilágyi Ákos Franci-ja mindenképp főmű. Fejmű, mely ízlésem-arányérzékem szerint befejezi, egyenest lefejezi, amit szerzője ez irányban megcsinált.