Kőrizs Imre

KÉPESSZÉ, LEBLENDE

Szabó Csabának

A ralielithez tartozom, bár símúltam is jelentős. De ez csak a felszín: szívem szerint alliterátor és pegazusbokrosító vagyok – ó, létegész, ó, versestek –, szakmámra nézve szakács. Halízelítő, malackaraj, morzsalék és borzselék – ez nekem elég, bár a tejbojkott óta vajrózsáim valahogy túlkészültebbek, és a rizsár sem épp nekem dolgozik. Ráadásul a heccsajtó is kikezdett a vendégedényzet miatt: körverbunk, bálnanász – ezeknek mindegy, csak kitehessék nagy betűkkel a hajtás fölé. (Bár én hideg vagyok, mint a krómacél konyhafrontok vagy a fenőáruk.) Egy időben érdekelt a tájanatómia is, de ki szeret tanásni? Bérmásolás, fabrikett – egy rosszul elsült kémper után ilyenekkel is próbálkoztam, a májdonorom javaslatára. De most már csak a korpótlékra hajtok, szemeresőben bolyongva egy vakárkádsor labirintusának lekopott falazúrú kulisszái közt. A falak mentén néhány molyette plüssülés, zsíros bőrzsöllye, zongoraszékek, fafúvósok, doberdő, de hanginger semmi, lépészajom is elhaló. A fogszínkulcs nem nyitja semminek. Sellőkék zubbonyom hóna alatt sófoltok, szívemben magmató. Képesszé. Leblende. Legjobb barátaim: egy dzsinn, a gin és egy anyagnemfelelős. Ez utóbbi néha egykedvűen megkérdezi: „Van önnek valami étterme?”