G. István László

NAP-MONOLÓGOK

Második Nap-monológ

Valami orosz határterület. Tó, üres
szemű hattyúk, öreg arcok gyerektesteken.
Az a fajta hőség, amikor felporzik a páfrány.
Narancssárgán égett a tekintete egy lánynak,
ismertem ezt, olcsó szenvedély salakja alól
élesztett parázs. Nekem semmi kedvem nem volt
lenyugodni. Őrültségnek tűnt átadnom
a helyem egy újabb éjszakának. Nincs alku –
ezeket figyelni sem nagy élvezet.
Mondom, nem alkuszom
veled. Figyeld, hogy égetem az arcod, unatkozom,
s unalmam szétnyílik, mint a legyező. Leégsz,
mintha vörös ujjak futnának végig a testeden.
A tó felszínén a hattyúk feje mellett a
tükörtűz felemészt, vakít, mint túlexponált
képeken az üres folt, ismerem magam, szinte
megvakít az önismeret. De te nézz
velem farkasszemet.

Harmadik Nap-monológ

Latyakban a fényem, mint a kutya vizelte hó,
elkedvetlenít. Kásás almát esznek így,
fogvájó fény, kijózanító. Jégen csak egyszer csúsztam
el, a hideg megfegyelmez, magamat megtartani
összpontosít – hinnem, hogy holnap is leszek,
feladat, ha nem is nemesít. Utam csikorog,
mint salakon a szó.
Mondtam, fölfelé megyek,
legyintett, mondtam, délig fölfelé. Nem nézett
rám, mint aki nem vitatkozik. Recsegve törtek
ágak, mint aki viharba került, és nem tudja,
honnan fúj a szél. Mondtam, fölfelé megyek,
oda se hallgatott, ha átszédülök, már irányban
vagyok. Magamon zuhanni át, és vitatkozni közben,
zuhanni kell, mint csontnak a földbe – csak én
mindig visszajöttem.