Darányi Sándor

GYORSFÉNYKÉP

Sérült ösztönű
családból származom. A nemiség
elpusztított mindenkit körülöttem:
nem a túlzás, hanem a félelem
tőle. Állandó megfutamodásban
éltem a testemtől. Lenőtt a nyelvem.
(Azt kérték, mondjam: „lila lepedő”,
s kacagtak, milyen mókásan kocog
a fogsorom, ahelyett, hogy sebészhez
cipeltek volna idejekorán.
Végül titkon, tizenhét évesen,
vágyaktól verve magam mentem el –
jobban féltem, mi lesz, ha nem merek.
Az SZTK-s fogorvos röhögött;
utána három napig domb parázs
volt szájamban a seb, mukkanni sem
bírtam, de bejártam az iskolába,
otthon meg csak kurrogtam, nem beszéltem,
könnyezve faltam, befelé üvöltve.
Rossz néven vették, hogy dúvad vagyok.)
Nem sikerült a műtét. – Férfinak
tehát eleve kisiklottam, rangsort,
tisztet nem tűrtem, a falkát kerültem,
követtem a követhetetlen mintát,
vereséget tetéztem vereséggel,
halmoztam kudarcra újabb kudarcot.
Úgy tettem, mintha lenne önbizalmam,
akár a vak, ha korcsolyázni indul.
Pojáca, X.-et páncélul neveltem;
a gyöngébe magam is belerúgtam,
komisz lettem, hogy hazulról kitörjek,
és hazudós, elismerést szereznem –
jellemtelen, mert kínzott a magány.
Ez tartott addig, míg helyem kivívtam
a hasonszőrű küszködők között;
elindultam, hogy megkeresselek,
harmóniád magamból megteremtsem,
s felnőjek, gyermekeim példaképe.

A beilleszkedés miféle tréfa?
Nem egyforma terhek alatt nyögünk.
A nő készül a transzcendenciára:
a testén belülinek felelős –
de én csak benned űzöm lényegem,
nemző, foganni képtelen, a lepkét,
irigy csecsszopó, örök siheder.