Cseke Ákos

TITKOS ÉLET

Hol volt, hol nem volt, volt egyszer egy Pascal Quignard nevezetű fiatalember, aki beleszeretett egy nála idősebb, férjes asszonyba, virtuóz muzsikusba és lelkes zenetanárnőbe, akitől előbb zenélni, majd titokban szeretni tanult. Kilencvenhat napnyi titkolt és titokzatos, csodálatos és letaglózó szerelem után az asszony elhagyta őt. A Quignard által Némie Satler-nek nevezett nő (Vivaldi egy Satler nevezetű szállásadónál hunyt el 1741-ben, Bécsben, innen az álnév) ma már halott. A vele töltött három hónap és tíz nap kitörölhetetlen emléket hagyott Quignard-ban, aki évtizedekkel később, egy súlyos betegségből való felgyógyulás után egyszerre írni kezdett a titokzatos Némie-ről és a még titokzatosabb M.-ről, a nőről, aki megtanította szeretni és a nőről, aki szerette s szereti őt, az elveszített szerelemről és a szerelemről egyáltalán, a vágyakozásról, az elválásról, a találkozásról, a titkos életről. „Szükségem van arra, hogy megértsem, mi a szerelem, a csönd, a cinkosság, a vágy. Szükségem van arra, hogy megismételjem, megértsem az életemet, azt, amit nem értek” – nyilatkozta 1998 elején, a szerelemről szóló nagy könyv, a Titkos élet1 megjelenése után nem sokkal a Lire magazin riporterének. Fontos a jelen idő használata: ezen az alapvető szükségen a könyv megjelenése mit sem változtatott. Szükségem van most és mindig, amíg élek, megtudni, mi történik az emberrel a szerelemben, mondja Quignard. Ezért ír. Nem azért, mert tud valamit, amit fel kell jegyeznie, hanem azért, hogy megtudjon, szinte kicsikarjon magából valamit abból, amit soha nem fog megérteni. A hazug embert jobban áthatja a hazugsága, mint a legtöbb gondolkodót a saját gondolata, mondja Quignard, aki többek között Lévinasnál és Ricoeurnél hallgatott filozófiát, mielőtt végleg abbahagyta volna ilyen irányú tanulmányait. „Azt a gondolatot keresem, mely olyan mélyen átitatja gondolkodásomat, mint az alvó embert az álom.” (VS, 421.) E gondolkodás nagyszabású kísérlete ez a töredékekben formálódó, csapongó, költői, vallomásos, titkos, gyönyörű olvasmány: a Titkos élet.
Egyik filmjében Jean-Luc Godard úgy képzelte el a szerelem dicséretét, hogy azt mutatta be, ahová a szerelem elvezet, azt a mást, amire akkor gondolhatunk, amikor a szerelemre gondolunk (A szerelem dicsérete, 2001). A Titkos élet-ben Quignard arra tesz kísérletet, hogy elgondolja nem mindazt a mást, ahová a szerelem gondolata elvezet, hanem mindazt, ami a szerelem maga, kulcsszavait. Ehhez hívja segítségül élményeit, emlékeit, a legszemélyesebbeket éppúgy, mint képzeletét vagy lebilincselő tudását és ismeretét kedves latin, görög, olasz, német és francia szerzőiről. Elmereng az Odüsszeia egy mondatán, felidézi Stendhal, Héloďse egy-egy gondolatát vagy a Kiűzetés a Paradicsomból-t, Piero della Francesca festményét, mesél a Némie-vel töltött napokról, M. egy gesztusáról, a megismerkedésről és az elválásról, meghatározza a szerelem nyolc következményét és négy jelét, felgöngyölíti az Ezeregyéjszaka meséi-ben szereplő történet egyik lehetséges értelmét; keresi, kutatja, miért kell írnia a szerelemről, miért kell olvasnia, és miért kell szeretnie. Igazi florilégiuma ez a szerelemről való beszédnek, mely folyton definiálja a szerelmet, de éppen így tartja meg titkát: a definíciók végtelen sorát nyitja meg, az egyik meghatározást követi a másik, a tűnődést az elbeszélés, az elbeszélést a vallomás, a vallomást a leírás, így lesz a definíció infinitivus, a meghatározások végtelennek tűnő sora a végtelen meghatározásává és a titok, az éltető titok dicsérő megőrzésévé. De miért ez az eruptív, kísérleti jellegű, mindig újrakezdődő és mindig befejezetlenül maradó érvelésmód? Miért kerülnek egymás mellé teljesen különböző népek, szavak, művek, alakok, tájak, városok vagy saját élete történetei, eseményei mindenféle kommentár nélkül? Miért ott hagyja abba az érvelést, ahol más elkezdené?
„Az idő – mondja egy vele készült interjúban Quignard – nem tart semerre. Az idő mindent darabokra tép.” Vissza-visszatérő gondolata ez a francia írónak: előttünk nincs semmiféle irány, nincs értelem; a jövő felé nincsen másvilág. „Az »egész«: illúzió. Az »értelem« az őrültek álma. Mi már mindig »mindent« elvesztettünk, és »mindenünk« veszendőbe megy.”2 „Az emberi idő az az ország, amelyben az Elveszett uralkodik.”3 „Az ország nem ebből a világból való. Nem is egy rá következő világból származik, és tulajdonképpen nincs is kívül ezen a világon. Az ország ebben a világban »van« a múlt alakjában.”4 Quignard az elmúlt, az elveszített, az elvesztegetett felé fordítja tekintetét: oly révülten ered az eltűnt idő nyomába, mint amilyen elveszetten keresték, kutatták egykor a szerzetesek istenüket. „Dieu devint passé”, „Isten múlttá lett”, mondja Quignard: az idő mélysége roppant isteni térré alakult át, amely az istenek helyére állt.5 Az írás és a szerelem forrása ez a megfejthetetlen, titokzatos, isteni messzeség, mindaz, ami volt és elveszett, mindaz, amit a szemünk előtt pusztít el az idő áradata. Írni ugyanazért kell, amiért szeretni kell: megmenteni valamit, magunkat, másokat, az idő elől, vagy legalább hű figyelemmel nyomon követni a folyton elveszőt s az elveszettet. „Azt hiszem, mindent az elveszettre irányuló tekintetre vezetek vissza, és a szóra, ami ott keresi magát. Az elveszettet bámuló megkövült tekintetre, mert bennem minden ebből fakad. Írni annyit tesz, mint hallani az elveszett hangot. Időt találni arra, hogy megkeressük a titokra a szót, hogy felkészüljünk a válaszadásra. Az elveszett nyelv után eredni.”6
Lehet-e szeretni „másvilág” nélkül? Más szóval: lehet-e szeretni úgy, hogy közben pusztán az érzéki valóság, a látható „evilág” keretei között maradunk? A nyugat nagy szerelmes történetei azt sugallják, hogy sok mindent lehet másvilág nélkül tenni, lehet jóindulattal és tisztelettel lenni mások iránt, lehet gyűlölni és boldognak lenni, élni és meghalni is lehet, szerelmesnek lenni azonban biztosan nem lehet. A Rómeó és Júliá-ban ez a másvilág a halál. Breton csodálatos könyvében, a Nadjá-ban az őrület. Paolo és Francesca történetében Danténál a Pokol. A Csongor és Tündé-ben Tündérhon. Homérosznál és Vergiliusnál a görög-római istenek. „Mindenki, aki kutat, hű marad ahhoz a titokhoz, amit nem ismer” (VS, 404.) – mondja Quignard. Számára ez a szerelem „másvilága”: az elveszített, tehát a mindenkori valóság titokzatos messzesége, a múlt kiismerhetetlen titka, a Ferenczi-féle Thalassa-elmélet nyomán nem utolsósorban az édesanya s az ölelés, amelyből születtünk, a szeretkezés, mely létünk forrása, és a tekintet, a képzelet, a gondolkodás, a vágyakozás hűsége, mely visszakeresi, megkeresi az elveszettet, feloldja a veszteség fájdalmát, megleli a búcsúzás örömét. „Minden igazi szerelmet áthat valami, ami régebbi annál a kornál, amikor megszületett: az elválás, az éjszaka elvesztése, az egység elvesztése, amely megelőzött bennünket.” (VS, 155.) A szerelemnek ebben a másvilágában lehet életünk egy pillanatra végső intimitás, amelyben minden szertefoszlik, ami másodlagos, hozadék, csalás és öncsalás, és amelyben közelebb kerülhetünk létünk titkához, a születéshez és azon túl az elveszetthez. „Faire lever l’autre monde sur cette terre” (VS, 420.) – írja Quignard; a szerelem feladata az, hogy felnyissa előttünk a „másik világot”, az idő, az elveszett birodalmát. A születés nem más, mint búcsú: „A kiáltással, amellyel lélegzethez jutottunk, búcsút mondtunk annak a világnak, ahol nem lélegeztünk.” (VS, 392.) A múlt előtti múlt, a megszületés előtti ország életünk abszolút egysége, és minden későbbi szerelem feltétlen és döbbenetes igényű együttléte ezen az elveszett egységen, fúzión alapul. A szerelmes férfi nem akar kisfiú maradni, akinek kötelességei vannak szüleivel szemben, és nem akar illedelmes férj lenni, aki gyerekeket szállít a nagyszülőkhöz a vasárnapi ebédre. Más múltban él, abban, amit örökre elveszített, abban, amire nem emlékezik: saját eredetét, léte okát, titkát kutatja elveszetten. Ez a szerelem: „Elveszni azzal együtt, ami elveszett.”7

Lehetséges ez egyáltalán? Quignard tisztában van azzal, milyen értelmetlennek hat felvetése a világ szemében, de ő éppen a világ ellenében tartja egyedül lehetségesnek a szeretést: éppen azért ír – és szeret –, hogy képes legyen eltűnni a világ szeme elől, és ami ugyanaz, kilépni a beszéd birodalmából. Nem véletlenül választja a szerelem és az élet titkáról való elmélkedése során az írás szerinte kifejezetten deszocializáló műveletét, mely lehetőséget ad arra, hogy kibújjon a pszichológiák, társadalmi elvárások, előírások, előfeltételek, tehát a nyelv és a beszéd uralma alól. Sajátos dolog, hogy a nyelv művésze, az író azt keresse az írásban, miként tud megszabadulni a nyelvtől, a beszédtől. Mégis értjük, amikor kijelenti: „Haszontalan dolog olyan embereket hallgatni, akik tudják, hogy figyelemmel kísérik őket. Az ilyen ember nem beszél: azok beszélnek benne, akik rá szegezik tekintetüket, és ő csak saját közönségének engedelmeskedik.” (VS, 201.) Az írás csöndje megmentheti az írót attól, hogy szerepeket vegyen magára, és beszédével részt vegyen a társadalom megszokott diskurzusában. Az írás az, ami – a beszéd, tehát a csalás visszautasításaként – a gondolkodás szinte egyedüli közege. „Írni annyit tesz, mint mondani valamit anélkül, hogy beszélnénk.” (VS, 307.) Ez a szerelemre – a másik nemmel való felejthetetlen együttgondolkodásra – is igaz: aki nem képes elfeledni, hogy valaki (anya, barát, idegen) nézi, látja őt, aki nem képes maga mögött hagyni a világot, a beszédet, nem tud szeretni. „A szerelmes tekintetéből kivész a nyugtalanság, a sóvárgás, az őt meghatározó ember (a tiszta alter) iránti éhség, ha szerelme tanújául hívja az embereket, ha arra figyel, hogy mit gondolnak róla, mert akkor elrejti szemérmetlenségét, és ijedten gondol bele, miként látják a többiek, tehát – ami ugyanaz – milyen ítéletet hoznak róla. Ha meztelen, pózolni kezd. Mivel elvesztette a titkot, színészkedik vagy hazudik. Ha felfedi magát, inkább válik teátrálissá, mint láthatatlanná; kialakít egy magatartásformát, maga elé helyez valami ruhadarabot vagy faágat.” (VS, 263.)
A szerelem az, amikor az ember kikerül a közösség látóköréből. Vissza-visszatérő gondolat ez a Titkos élet lapjain. „A szerelem a nem társadalmi kötelék.” (VS, 243.) „Ez a szerelem: a titkos élet, a szent és különálló élet, távol a társadalomtól.” (VS, 93.) „A szerelmesek el vannak vágva a világtól, és úgy kell élniük, mint egy nép tagja, akik már az időből is kihulltak.” (VS, 76.) „Minél inkább eltávolodnak a szerelmesek a nyelvtől, annál közelebb kerülnek egymáshoz, a titok hatására egyre inkább megnő bennünk egymás iránt a bizalom, és egyre felkavaróbb a meztelenség adománya. Minél inkább maguk mögött hagyják a társadalmat, annál határtalanabb lesz kapcsolatuk intenzitása.” (VS, 202.) Izolda is ezt mondja: „Elvesztettük a világot, és elveszített minket a világ.” (VS, 157.) A szerelem valóságát s benne a szerelem másvilágát, titkát kutató ember teljesen magára – saját szerelmére – utalt: a szerelemben egy más országban jár, de ha kifelé figyel, akkor sem a szerelem megélésekor, sem a rá való visszaemlékezés során nincs bátorsága belegondolni, merre tart, merre tartott, nem meri átadni magát ennek az új életnek, így aztán nemcsak a jelen adományát, de saját gyönyörű múltját és jövőjét is végleg elveszíti. Csak ha a szerelmesek el tudnak tűnni a társadalom elől, sikerülhet az, amit kevesek mondhatnak el magukról: megnemesülnek – a régiek azt mondták volna: istenülnek –, mert láthatatlanná válnak. Nemcsak a társadalom számára, mely így már nem „szól bele” szerelmükbe, és nem „mondja meg”, mi a szerelem, mit illik tenni, remélni, szeretni és mit nem, hanem önmaguk számára is. „Nem biztos, hogy a szerelmesek valóban látják egymást. Amikor két szerelmes hirtelen egymásra támaszkodik, amikor felfedezik, hogy szeretik egymást, úgy tűnik, mintha folyton egymás szemébe néznének. Ha nevükön szólítjuk őket, hogy kérdezzünk tőlük valamit, hirtelen felriadnak, mintegy »földet érnek«, zavartnak tűnnek, mintha álomból ébredtek volna. Egy biztos: mást láttak, mint amit láttak, és nem ugyanazt látták, mint amit mi látunk.” (VS, 286.)
Ez Ádám és Éva története Piero della Francesca megdöbbentő képén, Quignard csodálatos elemzésében, aki szerint az első emberpár szíve, teste, lelke, szelleme az elveszett paradicsomi világgal telített: „szemeiket nem erre a világra függesztik”. (VS, 410.)
A szerelmesek, a bibliai Péterrel ellentétben nem azt mondják: „Domine, bonum est nos hic esse.” (VS, 380.) A szerelmesek azt mondják: „Uram, nekünk nem jó itt. Zavarban vagyunk, ziláltak, megszállottak, bűnösök vagyunk, és nem találjuk többé a helyünket.” A szerelem kiűz a világból, mozdulatlanná dermeszt addigi tévelygéseinkben, rádöbbent mindarra, ami s amink elveszett, és korlátlan vágyat ültet el a szívünkben és a testünkben, vágyat, melyről csak azt tudhatjuk, hogy célja nem az itt és most, nem a nő és nem a férfi, nem az identitás kialakítása és megőrzése, nem a szabadság és nem a szabadság hiánya, hanem valami egészen más, ismeretlen hatalom. Magunkra maradunk, átadjuk magunkat ennek az ismeretlennek, és megalkotjuk életünket, halálunkat s szerelmünket. Quignard azt mondja: nem ismerjük eléggé önmagunkat. Nem ismerjük eléggé sem a szerelem hatalmát, sem a vágy erejét. Ha megértjük, hogy a valóság, létünk, szerelmünk az, ami időtlen idők óta folyamatosan és feltartóztathatatlanul elvész, ez a belátás kitép minket önmagunk s a világ bűvöletéből. Ez a vágy születési pillanata. „Vágyni annyit tesz, mint nem látni. Keresni. Sajnálni az elveszettet, remélni, álmodni, várni… Látni azt, ami nincs jelen abban, amit látok.” (VS, 170–175.) A szerelmes nem látja, nem láthatja azt, akire vágyik. A szerelem nem a látottság, hanem a láthatatlanság öröme. Az eltűnésé. Lehunyjuk a szemünket, nem vagyunk tekintettel sem a világra, sem a jövőre, sem az értelemre, sem a jelentésre, egyedül erre a láthatatlan másvilágra ügyelünk, átlépünk az elveszett birodalmába. Ezt fejezi ki Quignard szerint A pármai kolostor tragikus vége vagy Ámor és Pszükhé története. „Clelia azt mondja: kinyitni a szemet annyit tesz, mint nem érezni. Ámor azt mondja Pszükhének: Ha kinyitod a szemedet, elveszítesz.” (VS, 420.)8 A szerelmesek visszautasítják a látás hatalmát: láthatatlanokká válnak a társadalom szemében, és láthatatlannak kell maradniuk egymás szemében is, hogy egyáltalán átérezhessék egymás jelenlétét, hogy egyáltalán láthassák egymást és azt a titkot, amely az együttlét alapja és csodája. Mint az ihletett zenészek, amikor játszani kezdenek, és lecsukják a szemüket, mint az olvasó, aki kizárja magát a körülötte levő világból, és a könyvre helyezi tekintetét, mint a vadász, aki csöndre inti társait, és óvatosan megindul áldozata felé. „Nem szabad elhinnünk, amit látunk: túlságosan hasonlít arra, amiben reménykedünk. Be kell csuknunk a szemünket a liftben, a levélszekrény előtt, az utcán, az irodában, az étteremben, a moziban. Máskülönben mindenhol csak emlékezünk.” (VS, 304.)

Nukar, a fókavadász idegenként él saját közösségében, elhanyagolja magát, mosdatlan, nem vadászik, és nem beszél, „csak akkor, ha biztos lehet abban, hogy senki sem hallja”. Egy nap tudomást szerez arról, hogy nem messze tőlük, egy másik közösségben él egy rendkívüli szépségű nő. Még aznap éjjel felkerekedik, megmosakszik a hóban, csónakba ül, és elindul hozzá. Amikor meglátja, szépsége láttán menten összeesik. Aztán magához tér, s a nő kedvesen és bátorítóan mosolyog rá, de amikor újra ránéz, megint elájul. Harmadszor ugyanúgy. „Olyan szép volt, hogy azt hitte, meghal, hogyha ráemeli tekintetét.” Mire összeszedi magát, már mindenki alszik körülöttük, a nő megvetette neki maga mellett az ágyat. Eloltja a fényt, és lefekszik mellé. Amikor az éjszaka csöndjében Nukar magáévá teszi a nőt, nagyot kiált, amire a közösség tagjai felébrednek, és azt kérdezik: „Mi történt?” A kérdésre senki sem felel. Másnap reggel a nő felkel, és dalolva sétál egyet, de Nukar nincs vele, a sátorban sincs, a csónakja azonban még mindig ott áll a folyó partján. Eddig a történet (VS, 347–48). Felismerhetjük benne a szerelem Quignard által említett fontos összetevőit: a társadalmonkívüliséget, a beszéd teljes hiányát és az éjszakai sötétséget, a láthatatlanságot és a látás hiányát, amelyben a szerelmesek átadják magukat egymásnak. A férfi nem látja a nőt, akiben élete egész addigi tartalma összpontosul, a nőnek fogalma sincs, ki az a férfi, akinek feltétlenül és azonnal odaadja magát. A társadalom kérdésére nincs válasz, a szerelmesek között nincs beszéd, idegenek a nyelv világában, együttlétük mégis – vagyis inkább épp ezért – elementáris erejű: a nő énekelve hagyja el a sátrat, a férfi pedig egész egyszerűen megszűnik az élet számára. Kicsit később így magyarázza az író a mesét: „Bizonyos szinten túl látni annyit tesz, mint eltűnni. A férfi, aki vágyódik, eltűnik abban, amire vágyik.” A vágy eltüntet. A szerelmesek eltűnnek. Miért? Mit jelent a vágynak ez a fergeteges, feltartóztathatatlan hatalma? Hogyan értelmezzük ezt a névtelen, mosolygó, befogadó nőiséget, a vad, társadalmon kívüli férfi kiáltását és eltűnését és együttlétük szótlan örömét? Mi az, ami a vágyban nincs jelen? Mi az a kapu, ami a vágy, és mire nyílik meg, mit sejtet, mit vár?
Nukar története nem folytatódik, a kérdésekre itt nem kapunk egyértelmű választ, de az eddigiekből világos, hogy Quignard szemében a mese elsősorban a szerelmes férfi története, aki az elveszített, a múlt, a szerelem „másvilága” nevében eltűnik, láthatatlanná válik, kirajzolódik a fizikai-társadalmi világból. A férfi eltűnése azonban egy további szinten is értelmezhető: a szerelmes eltűnik, mert eltűnik a vágya, mert mélyebben vágyik megragadni a nőt, olyan mélyen, ami lehetetlen, amilyen mélyre egyik testrésze sem hatolhat. „Mi a szerelem? Nem a szexuális felajzottság. Annak a vágya, hogy minden nap egy olyan test társaságában találjam magam, mely nem az enyém. Tekintetének látókörében. Oly közel, hogy hangja elérhessen. A szerelem felfedezésének pusztító vadsága onnan fakad, hogy valaki más költözik a szívembe, és hogy erre a valakire nagyobb szükségem van, mint saját magamra, és hogy ez a szükség erősebb minden akaratnál. Semmim nem marad: ez az, ami felőröl. Ez fáj mindenekelőtt a szerelemben.” (VS, 302.) A szerelem annyiban tűnik el szükségszerűen az olvasó és a mesélő – tehát a társadalom – szeme elől, amennyiben teljes viszony: a szerelmesek eltűnnek az abszolút együttlét gyönyörében, mert
a szerelem közelséget teremt, amely kívül áll minden egyéb viszonyuláson. Ez a szerelem mindenki által ismert misztériuma: amikor két ember, akár legjobb barátaim, szeretettel fogadnak, körülölelnek, segítenek, kérdeznek, szeretnek, és közben mégis minden pillanatban az a jóleső érzés hat át, hogy nincsenek velem, hogy oly mérhetetlenül egymásba érnek, egymásba fonódnak, egymáshoz tartoznak, hogy alig van közöm hozzájuk, alig van közük hozzám. A szerelem a közelség öröme, szavak és mindenekelőtt saját titkos életünk elsuttogása az éjszakában, testünk, lelkünk megosztása, mindennek odaadása, egy élet, mely csak azé a kettőé, aki a szerelemben él. Ez az, ami eltölti a férfit vággyal, ami keresésre sarkallja, és előbb a látható, majd a láthatatlan birodalmába űzi, remélni, várni, álmodni készteti, ami rettegéssel tölti el a megpillantott nő szépsége miatt, letaglózza, és arra ösztönzi, hogy kilépjen önmagából, magáévá tegye, majd pedig az életnek nevezett valóságból is kilépjen, elveszítve identitását, szabadságát, életét, mindenét. Az ember egy olyan országgal találja szembe magát, amelyre nincs szava, amely értelmezhetetlen, láthatatlan, és amely minden szót, beszédet, világot, érzést semmissé tesz, majd pedig új értelemmel tölt el minden szót, gesztust, gondolatot. „S ők ketten, miután szerelem gyönyörének örültek, egymással váltott szavakon kedvükre derültek” – idézi fel Quignard Odüsszeusz és Penelopé egymásra találását.9 A desiderium határélmény, mely elveszi és visszahozza a szavakat, az értelmet, a szenvedélyt, a világot, a szerelmet. Újra elkezdek szólni a sötétben, elmúlt az álom, elmúlt a világ, elmúlt a félelem, egyedül az együttlét feledhetetlen kizárólagossága marad, melyben férfi és nő megosztja egymással teste és lelke titkos életét. „A szerelem nyolc következménye: a szerelem felgyorsítja a szívverést, megszünteti a betegségeket, elhárítja a halált, kiiktatja a lényegtelen kötelékeket, meghosszabbítja a nappalt, röviddé teszi az éjszakát, bátorrá teszi a lelket, és beragyogja a napfényt.” (VS, 205.) „A szerelem négy jele: rábízom a másikra meztelenségemet, megmutatom az álomban öntudatlan testemet, megmondom a nevemet, és elmesélem a titkomat.” (VS, 317.)
Ami a meztelenséget illeti, „a Tóra azt mondja: »A meztelenség az, amikor nincs meztelenség.«… A meztelenség számunkra már mindig elveszett. Parler, c’est avoir perdu: aki beszél, elveszített valamit.” (VS, 179.) A meztelenség nemcsak annyiban vezet ki a társadalomból, hogy megszünteti a beszédet („Három kiút van az emberi beszédből: az álom, a csend, a meztelenség.” VS, 465.), hanem annyiban is, amennyiben beszédre késztet, és ezáltal felidézi az elveszítettet, azt, hogy a meztelenség észlelése megszünteti a meztelenséget. Veszteségünk oly mértékű, hogy nem tudunk meztelenek lenni, de le tudunk meztelenedni: „Mivel kulturáltak, műveltek, jól neveltek vagyunk, és beszélünk, már nem vagyunk meztelenek. Akárhogy szeretnénk is, nem tudunk meztelenek lenni. De le tudjuk mezteleníteni magunkat.” (VS, 181.) Át tudjuk adni magunkat a másiknak, testünket, lelkünket, nevünket, titkunkat, életünket, teljes mértékben kiszolgáltatottan. Ezért mondhatja Kirké Odüsszeusznak: „»Nyoszolyámra lépjünk föl ketten, hogy azon szerelembevegyülve s együtthálva, meg is bízzunk egymásban ezentúl.«… Nem a szexuális egyesülés hozza létre az igazságot, hanem az éjszakai vagy a több éjszakán át tartó együtt alvás. A bevallhatatlan megosztása, a levetkezés feszélyezettsége, a rejtetlenség és mindaz, ami a gyönyörben megmutatkozik, feltárul: ez az alétheia, ez a revelatio.” (VS, 310. és 315.)10 A szerelmi egyesülést latinul coitusnak mondják, ami szó szerint annyit tesz: együtt járás. A csönd, a vágy, a képromboló szerelem mozdulatlan rettenete és a lemeztelenedés kettős élménye után következik tehát az elindulás. „Akik szeretik egymást, kimennek ebből a világból”, írja Quignard, egy nyelvi fordulatra utalva, amely révén franciául azt mondják azokra, akik „együtt járnak”, hogy „ils sortent ensemble”, ami tulajdonképpen azt jelenti: „együtt mennek ki, együtt mennek el” (VS, 433.). Itt térünk vissza Nukarhoz, aki a szó szexuális és metafizikai értelmében egyaránt elmegy, eltűnik; a vágyakozók és a szerelmesek búcsút mondanak a világnak, elmennek, hogy megtalálják a másik világot, a kimondhatatlan, titkos életet. „Nem tudom, mi történik a nővel szeretkezés közben, s hogy ő merre tart. A férfi megtalálja a helyet, ahonnan származik. Behatol a múltba.” (VS, 430.) „Az éjszaka megnyitja az ember tekintetét az elveszettre.” (VS, 283.)

„Ha felhagyunk azzal, hogy leírjuk azt, amit átélünk, mert minden szó feleslegesnek hat, akkor kezdünk el szeretni. Amikor olyan közel kerülünk a másikhoz, amennyire közel sem a nyelv, sem a kéz, sem a nemi szervek, sem a száj nem ér el, akkor szeretünk.” (VS, 308.) Ez a kizárólagos, megszállott, mindenre kész, mindentől távoli közelség Quignard számára a szerelem. Itt ketten vannak, és mindenki másodlagos, még a legközelebb állók is. „Az elválaszthatatlan, láthatatlan, kibogozhatatlan, szentesíthetetlen kettős öröme: ez a legszebb a szerelemben.” (VS, 327.) „Mi ketten egyek vagyunk: ez a szerelem találmánya.” (VS, 272.) „Szeretni annyi, mint úgy függni valakitől, mint egykor az anyaméhben: abszolút módon. Ha szenved,
én is szenvedek. Ha meghal, én is meghalok. Szeretni annyi, mint vállalni annak a kockázatát, hogy ne maradjak teljes mértékben önmagamban. Sebezhetővé válni.” (VS, 155.) Ez az abszolút viszony olykor odáig mehet, ami az egészséges ember szemében betegségnek hat. „Szeretni annyi, mint nem tudni eltávolodni. Szeretni azt is jelentheti, hogy már annyira szerelmünk nyomában járunk, hogy zaklatni kezdjük… Követjük a másikat. A szoknyájába kapaszkodunk. A kezét akarjuk. Nem tudunk meglenni látása, illata stb. nélkül.” (VS, 425.) Az egységvágy olykor olyan fokú, hogy a szerelmes megtiltja szerelmének, hogy elaludjon, mert féltékeny azokra az álomképekre, amelyeket ő nem lát, hisz álmában szerelme nem oszthatja meg vele. „Ha szeretsz, akkor nem alszol el.” (VS, 387.) Az önátadás roppant erejéből egyenesen következik, hogy „a szerelem a választás hiánya (hiszen a választás csak a házasságot érinti)”.11 Akinek van választása, nem szeret. Aki szabad akar lenni, nem szeret. „Le désir, c’est le désastre.”12 Ezért rettenetes a vágy: minden eltűnik benne. Az elveszett, az elveszített, az elvesztegetett tapasztalata mindent felfüggeszt, minden szerepből, mindenhonnan kiűz. „A szerelem a legintenzívebb fájdalom. A szerelem vigasztalhatatlanná tesz. A szerelemnek soha nincs vége. (Ezt jelenti az, hogy vigasztalhatatlan. Végtelen.
A szerelem, szemben a szexualitással és a házassággal, végtelen.)” (VS, 154.) Ez az a féktelenség, végtelenség, megszállottság, ami a látottság tudatában, a mások szemében való nevetségességtől való félelemben szétfoszlik: a szerelem illedelmes, jól nevelt marad, melyben a szerződő felek mindenáron megőrzik saját intim terüket, szabadságukat: a párkapcsolatban, úgymond, meg kell tanulni távol lenni. De a szerelem nem éppen az a sürgető szükség, hogy közel kerüljek a másikhoz, egyesüljek vele, átadjam magam, megszabaduljak önmagamtól, a bennem saját magamról és saját szerelmemről alkotott képtől és a társadalom rólam, róla, rólunk alkotott képétől? S a szerelem diadala az, amikor közel tudok kerülni ahhoz, akit szeretek? „Néha úgy érzem, sikerül közel kerülnöm hozzá. Nem úgy, hogy ölelkezni kezdünk… »Közel kerülnöm hozzá« azt jelenti: egymás mellett vagyunk. Ugyanazt érezzük. Ugyanazt tapasztaljuk. Ugyanazt gondoljuk. Arcom az ő arca. Hallgatok, de nem a csendet osztjuk meg egymással, hanem ezt az ugyanazt.” (VS, 404.) „Egymás karjában, amikor egymásról álmodunk, előfordul, hogy ugyanaz az álom vagyunk. Előfordul, hogy arról álmodunk, aki mellettünk alszik, és hogy ő is rólunk álmodik. A szerelemben a másik olyan kitörölhetetlen emlékként áll előttünk, mint amilyen a halott emléke abban, aki gyászolja őt.” (VS, 469.)
Nukar is úgy tűnik el, mintha meghalt volna. És az elveszített, az elmúlt idő rettenetében születő szerelem mi más, mint a halálnak, a lét elveszítésének megtanulása? Sőt, a szerelem tulajdonképpen még ennél a roppant feladatnál is – mely Szókratész vagy Montaigne szerint a filozófia maga – nehezebb feladat: „Vannak, akik mellékes és lényegtelen dolognak tartják, ha valaki arról ír, mit jelent számára a szerelem. Mi a szerelem a karrierhez, a fegyverek erejéhez vagy a nagy erőfeszítések árán megszerzett vagyonhoz képest? Jóval több mindegyiknél. Az, hogy egy ember képes legyen átadni magát egy másik ember testének, hogy képes legyen megérinteni őt, messze meghaladja nemiségében rejlő sorsát, és nehezebb a halálnál is, ami csak személyes és elkerülhetetlen.” (VS, 477.) Cato azt mondja, a szerelem az, ami arra készteti a lelket, hogy ne a saját testében éljen. (VS, 397.) „A lelkem elhagyott, és immár veled él. Nélküled sehol sem lenne.” (VS, 271.) Amikor Nukar eltűnik, mert szeret, tulajdonképpen búcsút mond a világnak: az elveszett révületében felkészül önmaga elvesztésére. Ha írni annyi, mint búcsút mondani (VS, 396.), akkor a szerelem is búcsút mond. „L’amour est un adieu au monde.” (VS, 472.) A szerelem nemcsak a mindent felemésztő végső múlt, hanem önmagam elvesztésének, elkerülhetetlen jövőmnek (halálomnak) is megismétlése, tapasztalása. A szerelemben „megházasodunk”, másik házunk, más otthonunk lesz; s a halál ugyanilyen „házasodás”, melyben elhagyjuk a régi házat, hazát, s új országba kerülünk.13
Ez nem a Júliák és Didók Quignard-tól idegen szerelmi mámora, akik elpusztulnak a szerelemben. Nukar története hasonló, mégis egészen más. Nukar nem hal meg, hanem eltűnik, mint minden igaz szerelmes – a világ számára. Meghódít egy olyan birodalmat, mely a legtöbb halandó számára ismeretlen. Átéli, a szívében hordja szerelme minden rezdülését, és gyönyörű közelében, kizárólagos együttlétükben magához vonja őket az elveszített messzeség. Ebben áll a szerelmesek irigylésre méltó szépsége, amivel persze szándékuk ellenére mégis kikerülhetetlenül részévé lesznek a társadalmi életnek: „Semmire sem olyan féltékenyek a nők és a férfiak, mint erre a kötelékre, amely elválaszt mindentől (a valóságtól) és mindenkitől (a társadalomtól). Semmi sem olyan szép, mint két szerelmes.” (VS, 480.) A szerelem többek között azért olyan ritka, mert nem merünk eltűnni, nem merünk kilépni szerepeinkből. Azt hisszük, hogy a szerelem is csak egy olyan szerep, mint a többi. Ha magával ragad bennünket vagy ismerőseinket ez a kiismerhetetlen szenvedély, rögtön vigyázzba vágjuk magunkat, „vigyázunk” magunkra és szeretteinkre. Pedig a szerelem lényege épp az eltűnés, a láthatatlanná válás, az önmagunkról való megfeledkezés gyönyörűsége: a szerepekből való kilépés, melynek során egészen másra kellene figyelnünk, másra kellene kísérletet tennünk. Az együttlét, a közelség, a denudatio, a coitus, a „Zweisamkeit” titkos egységében meg kellene hódítani a múltat, az elveszettet, a tényeken túl a valóságot. Az időn túli birodalmat, a szerelem másvilágát; s onnan szeretni, minden nap újrakezdve életünket. „Az élet egyetlen hatalmas kísérlet arra, hogy megtanuljunk szeretni.” (VS, 480.) Ezért írja és gondolja vagy álmodja újra a szerelem szenvedélyét, kulcsszavait, hatását, okait, „láthatatlan történetét” Pascal Quignard: hogy megmutassa és felfedezze a szerelem rettegett, éjszakai oldalát, hogy átjusson a másik partra a beszéden, a szavakon, a tekinteteken, a látottakon, az elvárásokon, a szerepeken és tulajdonképpen a „szerelmen” is túl.

1822-ben jelent meg A szerelemről, amelyet Stendhal szerint 1822 és 1833 között mindössze tizenheten olvastak.14 „Úgy látszik, szent könyv ez, jegyezte meg szarkasztikusan a kiadó, mert senki sem akar hozzányúlni.”15 A Titkos élet, Pascal Quignard nagy könyve a szerelemről szintén alig több, mint tizenegy éve jelent meg, és bár azóta számtalan példányt eladtak belőle, csak remélni lehet, hogy a hírnév ellenére, melyet a Tous les matins du monde (Minden reggel) című regénye alapján készített nagy sikerű film és a 2002-es Goncourt-díj hozott el az írónak, akadt már ennek a rendkívüli könyvnek tizenhét valódi olvasója. Nem véletlen itt a nagy előd, Stendhal megidézése, akire Quignard többször hivatkozik könyvében: neki is megvolt a maga „titkos élete”. A Stendhal írói álnevet használó Henri Beyle 1818-ban szeretett bele Mathilde Viscontiba, a férjétől külön élő milánói asszonyba, aki A szerelemről című műben „Léonore” álnéven szerepel.16 A szerelemről tudományos elméletét és osztályozását adja a Franciaországban „oly ritka őrületnek, a szerelemnek”, de egyben útinapló, mesék, történetek, vázlatok, megjegyzések sora, és mindenekelőtt vallomás a szerelemről, talán egyetlen, irdatlan hosszúságú búcsúlevél a szeretett Mathilde-hoz. Stendhal egészen másként gondolkodott a szerelemről, mint másfél évszázaddal később kortársunk, Pascal Quignard, de írásaiknak ugyanaz ad hallatlan erőt: az elmúlt szerelem általi megigézettségből fakadó formátlan, töredékes, szaggatott, már-már dadogó gyónás, vallomás, mágikus reményű megidézés és a „tudományos” elemzés különös ötvözete.
Csodálatos és megrendítő könyv a Titkos élet: csodálatosan és megrendítően magányos. Férfikönyv a szerelemről, melyben a női oldal kevesebb szóhoz jut. „A férfi és a nő szerelme nem egyidejű. Nem szimmetrikus” (VS, 409.) – mondja Quignard lakonikusan. Azt is hozzáteszi: „Az igazi titoknak nem kell megvédenie magát. Ha már eleget éltünk, rájövünk, hogy senki nem érdeklődik senki iránt. Tudjuk, hogy szükségtelen elrejtőznünk ahhoz, hogy rejtve éljünk.” (VS, 426.) Másutt megjegyzi: „A kiáltásban rejlő felhívás abban a pillanatban, hogy dallá változik, nem szól többé senkihez.”17 A szerelem könyve, a Titkos élet a saját múltját, titkát, szerelmét kutató férfi vallomása egy dallá vált kiáltás, mely valóban legalább annyira szól a szeretett nőhöz s nőről, mint egyáltalán a vágyról, a szeretésről és arról, amire a vágy és a szerelem megnyitja a férfi szívét: az időről, a mindenségről, a lét titkáról, a titkos életről, mindenkinek, senkinek. A magány és a szerelem e nagy könyve mégis épp magányunkat oldja fel. Felhívja a figyelmet a szerelem ritka és minden mást felülíró adományára, hitet ad emlékeinknek és reményeinknek. Megtanít más szemmel látni a valóságot, és felkészít arra, hogy átadjuk magunkat a szerelem hatalmának, belevesszünk a szerelem titkos életébe, mely egy másik történet szereplőjévé tesz bennünket; hozzáállásunkat, a valóság, a szerelem, a múlt és a jelen átélésének módját változtatja meg. Quignard nem tud mindent a szerelemről, de sok mindent tud arról, hogy a férfi szívében milyen szerelem élhet. Bár születne könyv, melyben egy hasonlóan nagyszerű nőíró a nő szívéről, testéről, szerelméről és titkos életéről írna ilyen szenvedéllyel és tisztánlátással! Addig is marad az, amit Quignard így fogalmazott meg: „Nem tudom, mi élt benne. Nem tudom, milyen volt valójában. Tudom, hogy soha nem volt az enyém, mert az embernek semmije nincs, amikor van egy asszonya. Semmibe nem hatol be, amikor behatol egy nőbe. Tudom, hogy nem értettem meg, amikor a karomba zártam. De szerettem őt.” (VS, 69.)


Jegyzetek

1 Lásd: P. Quignard: Vie secrčte. Gallimard, Paris, 1998. (A továbbiakban: VS.) A könyv első kiadása egy évvel korábban, 1997-ben jelent meg.
2 P. Quignard: Petits traités I. Gallimard, Paris, 1990. 217.
3 P. Quignard: Les ombres errantes. Dernier royaume I. Gallimard, Paris, 2002. 23.
4 VS, 379. Vö.: „Minden ember életében eljön az a kor, amelyben már nem az élettel, hanem az idővel szembesül. Többé nem a maga életét élő életet látjuk, hanem az időt, mely magával rántja az életet. Összeszorul a szívünk. Apró fadarabokba kapaszkodunk, hogy szemügyre vehessük a világ egészét elborító pusztulást, és hogy még kívül kerüljünk rajta.” (Terrasse ŕ Rome. Gallimard, Paris, 2000. 108.)
5 P. Quignard: Abîmes. Grasset, Paris, 2002. 215.
6 P. Quignard: Le nom sur le bout de la langue. Gallimard, Paris, 2002. 94.
7 P. Quignard: Sur le jadis. Grasset, Paris, 2002. 116.
8 Vö.: „Nyitott szemmel nem tudok elmélkedni. Nyitott szemmel nem tudok zenét hallgatni. Nyitott szemmel nem tudok szeretni.” (VS, 394.)
9 Homérosz: Odüsszeia XXIII. 300. (Devecseri Gábor fordítása.)
10 A Homérosz-idézet Devecseri Gábor fordítása.
11 VS, 240. Vö.: „A szerelem súlyosabb kötelezettségvállalás, mint a házasság.” (Uo. 202.)
12 VS, 173. Quignard itt a latin „desiderium” és a francia „désir” szó etimológiájára utal, mely a „sidus” többes számú alakjából, a „sidera” (csillagképek, csillagok) szóból ered, és mely így hasonló a „désastre” (katasztrófa) szó etimológiájához, mely az „astre” (csillag) szó származéka. Vö.: „A considerare őrzés, figyelés, a desiderare pedig ennek ellentéte: a látás megszűnése. A desiderium azokkal a csillagokkal kapcsolatos, amelyek hiányuk által ragyognak.” Uo. 170.
13 Franciául természetesen nem létezik ez a szójáték (spanyolul igen, lásd: „casarse”), Quignard azt írja: „L’amour fait changer de maison… L’amour et la mort sont la męme chose. L’un comme l’autre emporte dans une autre maison (l’un dans la maison de l’époux vivant, l’autre dans la tombe de l’époux mort).” VS, 397.
14 Stendhal: A szerelemről. Budapest, 1962. 29.
15 Uo.
16 Az életrajzi adatokhoz lásd H. Martineau: De l’amour. In: L’oeuvre de Stendhal. Albin Michel, Paris, 1951.
17 Les ombres errantes, 124.