Bodor Béla

ANTI(PRI?)VÁTESZ

53+1 ÚJ DALA

Jónás Tamás: Önkéntes vak
Magvető, 2008. 80 oldal, 1990 Ft

„Aznap éjszaka a vak azt álmodta, hogy vak.”
(José Saramago: Vakság)

Magam is furcsállom, de Jónás Tamás munkáiról (melyeket némiképp hézagosan 1994 óta olvasok) még sohasem írtam. Pedig kezdettől fogva kétségbevonhatatlanul tehetséges, szövegein tudatosan dolgozó írónak látom. Első versesköteteiben igen erős és kevéssé reflektált József Attila-hatás érvényesült. Verselésének könnyed dalszerűsége nehezen fért össze a világfájdalmas mélabúval, mindazonáltal voltak nagyon szép mozzanatai már ennek a pályaszakasznak is. Hadd idézzem egy kedves darabomat a csupa cím nélküli szövegből épülő …ahogy a falusi vén kutakra zöld moha települ kötetből: „Szürke-szép betonfalakról / veréb csorog a magasból. / A tető szélén készülődik már a másik. // Vakító hold tenyerel a tájra, / kínai császár szép katonája. / Erős. Egykedvűen világít.” Az 1994-ben megjelent füzet az akkor huszonegy éves szerző szinte gyerekkori zsengéit tartalmazza. Naiv, kamaszos kedvesség, a gondolkodást átható erős vizualitás és varázslatos meseszerűség jellemzi a kötet egészét, persze a háttérben erős sötét tónusokkal, és ugyanez a (némiképp József Attila makói korszakára emlékeztető) modor határozza meg a következő verseskönyvek anyagát is. Még egyet idézek ebből a korai periódusból, a Nem magunknak című kötet egyik szintén cím nélküli darabját: „Zárva az ég, és zárva a bolt, zavarodnak a színek. / Konyharuháját rázza ki éppen az este a Földre. / Ásítoznak a szürke betontömbökben a liftek. / Tévéműsort hordoz a szél, csak a kozmosz a csöndet.” Sok nagy szó, nagy kép követi egymást a négy sorban, mégis kétségtelen, hogy szép, feszes, izgalmas hexametereket olvasunk, erős vizualitással, komoly atmoszférateremtő képességgel szerkesztett költeményt, melynek megszemélyesítései expresszívek és eredetiek.
Jellemző a magyar kultúra viszonyaira, hogy az igazi figyelmet nem ezek a verseskötetek váltották ki; Jónásra akkor figyelt fel a kulturális élet, amikor (ha jól emlékszem) a Mozgó Világ közölte egy hosszabb prózai munkáját, amely aztán átdolgozott és jelentősen kibővített formában önálló kötetben is megjelent (Cigányidők, 1997). Ugyanennek egy változata díjat nyert a Magyar Rádió Napló-pályázatán és másutt. Az érdekességet persze az jelentette, hogy a szerző cigány származású. Nahát, cigány, és tud írni!, álmélkodik ilyenkor az effélékre fogékony közönség, és zseniként ünnepel másodosztályú Nagy László-epigonokat vagy ügyesen fogalmazó újságírókat. Ezúttal azonban másról volt szó. Jónás ezzel a könyvvel letudta a cigánysors-riportázs kötelező gyakorlatát, de nem akárhogy. Lehet, hogy csak belemagyarázom, de én érzem a dühöt ebben a szövegben. Romantikus-vallomásos gyerekkor-mesét akartok? Hát tessék. Ez a finom árnyalatokra kihegyezett érzékű ember az egyik legkeményebb cigánykönyvet tette az asztalra; mindenkinek ajánlom, aki megcsömörlött a Kádár-világot istenítő nosztalgiapropagandától, mely szerint akkor bizony munkájuk volt a cigányoknak, iskoláztatták őket, és lakást kaptak. Ebben a történetben a hatósági erőszak, a szegregáció, a cigánysorból való kiemelkedés és az (akár az asszimiláció, az identitás teljes megtagadása árán történő) integráció teljes reménytelensége olyan koncentráltan van jelen, hogy az olvasó alighanem le is tenné, ha nem volna stílusa egyszerre finom és sebzően éles, és ha ítéletek fogalmazódnának meg benne. De nem, még ízei, színei, mesés hangulata is van ennek a prózának; érződik a korai versek csodás világának utózengése, talán némi „mágikus-realista” színezettel, és a kibontakozó élettörténet, legalábbis egyes elemeiben, valóságosnak tűnik. Tehát nemcsak jó prózát, hanem hiteles önéletrajzot is írt Jónás. Költői, prózaírói és – ami a legtöbb – önismereti stúdiumai eredményesen befejeződtek.
Nem szándékom (és, bevallom, nem is tudnék) teljes pályaképet rajzolni Jónás Tamás eddigi munkásságáról. Nem is olvastam mindent, mondandóm sincs mindenről, amit eddig megírt és publikált. Pályakezdésén kívül csak utóbbi munkáit (egy verses- és egy prózakötetet) és legújabb könyvét szeretném alaposabban szemügyre venni.
Jónás Tamás önmagát mint „romantikus” költőt-írót szokta meghatározni. Nyilván feltehetnénk a kérdést, hogy mennyire lehet ezt szó szerint vagy legalább komolyan venni. A prózai írások, elsősorban a szociografikus elbeszélések egy része talán még abban az értelemben is romantikusnak mondható, ahogy Puskinról vagy Prosper Mérimée-ről szólva használjuk a szót; csak éppen azt kell látnunk, hogy Jónás írásaiban a romantikus fordulatok nem irodalmi idézetként, hanem a megélt valóság jeleneteiként vannak jelen. Mondok egy egyszerű példát. A forrás című korai (az 1997-es kötetben megjelent) elbeszélés egyik cselekményszála arról szól, hogy az író gyerekkorának helyszínén, Csernelyen volt egy gyógyvizű forrás. Sejteni lehet, hogy talán ennek a feltárására építettek utat azok a munkások, akik egyszer részegen összeverekedtek egy helybeli cigánnyal, és hazafelé menet a megrugdosott útépítő belefulladt a patakba. A munkások bosszúból megerőszakolnak egy félkegyelmű kis cigánylányt, amire a cigányok is visszavágnak, beverik az ablakokat, és a rendőrök persze őket verik össze, egyikük szemét kiütik, a másikukat meglövik, és évekre börtönbe zárják. A végső bosszú mégis az „öreg Ferié”, aki berobbantja a forrást. Az egész építkezés értelmét veszti, a munkások elmennek. Azt lehetne mondani, hogy tipikus romantikus igazságtételi zárófordulat ez: a szegények között a legszegényebb hasznot nem húzhat a gyógykútból, de lerombolhatja a többiek reményét, ha másképp nem vehet elégtételt. Igen, romantikus zárlat, de ha tájékozódunk a csernelyi bányaművelés tárgyában, azt az adatot találjuk, hogy a forrás vize „bányászati tevékenység következtében elapadt”. Csernely határában csakugyan működött a borsodnádasd–ózd/farkaslyuki szénbánya egyik segédaknája, de ez már a szénterület pereme, termelés (rövid XIX. sz.-i próbálkozást leszámítva, amikor a művelést vízbetörések nehezítették, ezért felhagytak vele) ezen a részen nem történt. Vagyis a forrás eltűntét nem képzelhetjük el a bükkábrányi szénkitermelés nagymértékű vízkiemelése és a környék vizei (köztük a Tisza-tó) ennek következtében történt apadásának analógiájára; sokkal valószínűbb, hogy a vízadó réteget metsző vetődés vezette el a vizet, aminek kialakulása gyakran robbantásra vezethető vissza. Persze nem tudjuk, hogy ki robbantott, de maga a robbantás ténye és a forrás ennek következtében történt elapadása valószínűnek látszik. Megkockáztatom tehát, hogy Jónás elbeszélésének romantikus zárlata igazolható tényeken alapul. (Talán helyreigazít, ha tévedek.) Nyilván nehezebb lenne ellenőrizni a történetek szociográfiai, kriminalisztikai vagy családi tényeit, de ennek a példának a hasonlatosságára hajlamos vagyok azokat is tényként kezelni. Tehát ha azt olvasom: „Anyu ma negyven kiló sincs, ötvenkét éves, hat gyerek anyja, két foga van, és mindig mosolyogva fogad, ha hazamegyek” (Cigányidők, 1997), nem a romantikus túlzást, hanem az író életét meghatározó realitás egyik tényét ismerem fel a szövegben. Ez nem azt jelenti, hogy egyenlőségjelet teszek a szövegek narrátora és szerzőjük közé, de azt mindenképpen, hogy a munkáiban felhasznált fordulatokat személyes élmények irodalmi leképezéseinek és nem romantikus előképek újrahasznosításának tekintem.
Ettől persze Jónás még lehet romantikus alkotó. A történetekben foglalt történések kiválasztása és összeillesztése, a szerkesztés és a prozódiai-nyelvi struktúra megmunkáltsága mutat efféle vonásokat. A 2005-ben megjelent Apáimnak, fiaimnak című, rövidebb-hosszabb prózákból álló kötet például egy kimondottan vadromantikus elbeszéléssel kezdődik, a címe is méltó ehhez az attitűdhöz: Sátán, és véres históriája szerint apja átvágta a hároméves Janika torkát, hogy megmentse a megfulladástól, tizennégy évvel később azonban a nagyra nőtt és zavaros gondolkodású kamasz gyerek egy éjjel szíven szúrja az apját, majd sírva anyja nyakába borul, és ezt hajtogatja: „– Sátán volt! Benne volt a Sátán! – nagyot sóhajtott, potyogtak a könnyei. – Anya, megmenekültünk…” A tények, melyekből a mese felépül, hihetők; az emberi viszonyok, melyek a családot jellemzik, úgyszintén; egészében mégis afféle gótikus rémmese ez Joseph Sheridan LeFanu modorában.
Egyébként ehhez is van egy apró alkotáslélektani adalékom. Csernelytől, ahol Jónás a gyerekkorát töltötte, légvonalban (vagy a kertek alatt, dűlőúton) alig 4 km-re (országúton sem több 10-nél) fekszik egy Sáta nevű község. Vagyis busszal menni Putnokra Sátán keresztül, meglátogatni keresztanyut Sátán (persze nem állítom, hogy tényleg volt ilyen rokonuk, de miért ne lett volna), kerázni egyet Sátán át és esetleg Sátán megnézni a zártpályás gokartversenyt csupa olyan program lehetett, amely része a mindennapok beszélgetéseinek. A sátán hangsor tehát a gyermek Jónás Tamásban meglehetősen rejtélyes jelentésszerkezetben rögzülhetett, mint valami közeli és hétköznapi és valami távoli és rettenetes dolog egyszerre.
Azért tértem ki erre az apróságra, mert nagyon gyakran bukkannak fel olyan motívumok Jónás írásaiban (műfajtól függetlenül), melyek vagy tematikusan villantják fel ennek az életszakasznak egy-egy mozzanatát, vagy a tárgyként választott probléma gyökereit követhetjük (mondjuk így az egyszerűség kedvéért) Csernelyig. Visszatérő momentum például az elbeszélések férfi hőseinek bizonytalan viszonya a nőkhöz, ami vagy abban mutatkozik meg, hogy a férfiak hol elmennek, hol visszajönnek, de leggyakrabban persze elviszik vagy megölik őket, míg a nő rendet tart a házban és körülötte, tehát erős helyi kötődésekben él (tipikusan ilyen visszatérő alak Bella, akinek legutóbbi verseskötetében is verset ajánlott a költő); vagy abban, hogy a férfi hős él magányosan, míg a nő egyszer csak beállít hozzá, és elcsábítja vagy szabályosan megerőszakolja (A nő, akivel folyton szeretkeznem kell; A magányról jut eszembe). A normális körülmények között gyerekkorban kialakuló kötődések hiánya pedig gyakorlatilag minden szereplő életvezetésén kiütközik; ez csak azért nem kirívó, mert napjaink magyar prózájában szinte minden plasztikusan megformált figuráról elmondható. A falu, a táj, a házak leírása meglehetősen szűkszavú, voltaképpen akárhol megtalálhatnánk a mintát, ahol vannak kitaposott füvű udvarok, alacsony, de erősen tagolt dombok, kicsi, alacsony, rogyadozó házak, melyek háztetejére felmászni (mindkét értelemben) gyerekjáték. Meg is teszik az elbeszélések hősei többször is. Csak érdekességképpen teszem hozzá, hogy Jónás könyvével egy időben jelent meg Berniczky Éva egyik novellája is, ezzel a kezdőmondattal: „Igazán nem számított veszélyes mutatványnak a korsószilvafáról átlendülni a viszonylag alacsony tetőre.” (Balamuták repülése.) Vagyis ugyanaz a motívum, a háztetőről való leesés csodálatos túlélése a két írónak ugyanakkor jutott eszébe. (Jónás A magányról jut eszembe című elbeszélésének Vince bácsija kisgyerekként egy tehén hátára esik; Berniczky csodája magyarázat nélkül marad.) Az egybeesés véletlen, a motívum azonossága nem: a Borsodi-dombság és Kárpátalja falvaiban a szegénysor házai meglehetősen hasonlók. (Hogy annál jobban elüssenek a dunántúliaktól.) Azt akarom ezzel mondani, hogy bár Jónás vázlatosan rajzolja fel emlékező elbeszélései kulisszáit, mégis, ennek a vázlatnak az alapján is felismerhetők azok a tájak és dolgok, melyeket az említett vidékeken, eminensen Csernelyen láthatunk. Tehát – talán így lehetne mondani – a világról alkotott őskép Jónás prózájában Csernely képe.
Sokkal problematikusabbak azok a szövegek az Apáimnak, fiaimnak kötetben, melyekben Jónás felnőttkori tapasztalatait dolgozza fel, vagy talán pontosabb lenne így fogalmazni: ahol uralni próbálja emlékezeti anyagát. Nem tudom, mi akart lenni például a Felelőtlenek című történet, talán filmnovella, afféle rosszul végződő road-movie alapszövege, kétségkívül hatásos állóképekből és mozihoz méltóan erőszakos jelenetekből szerkesztve, látható értelem nélkül. Hasonlóan sikerületlen darab az Egyszerű történet, egy cirkuszban dolgozó (magát bűvésznek álcázó) varázsló estéje. A tudatosan alkalmazott meseelemek a maguk mechanikus módján meghatározzák az elbeszélés szabályait, és a beillesztett valóságanyag felmorzsolódik, elsikkad.
A kötet két legjobb írása a Senza tempo és
a Szerelem. Az előbbi a csernelyi emlékekből építkezik, címéhez hűen „szabadon, kötött ütemmérték nélkül”, és nagyon jellemzőnek tartom, hogy ezt a szövegformálási, szerkesztéstechnikai utasítást tette meg címnek a szerző, a lehető legnagyobb ívben kerülve a cigánytematika hangsúlyozását. Fontos kikötés ez, mert csakugyan esze ágában sincs egzotikus cigánykalandokkal előhozakodni; olyasféle emlékmentés ez, mint amivel Oravecz kísérletezik a Halászóember-ben, csak prózává szélesítve az emlékeket. A másik írás, a Szerelem ezzel a mondattal kezdődik: „Szerelmes lett a feleségem.” A többi ebből következik. Finom kettős lélekrajz, ennek a tarthatatlan állapotnak érzékeny, feszes, drámai képe. Nem véletlenül beszélek képről, rajzról. Ezek vezetnek át a következő kötethez.
A 2006-os Kiszámítható józanság költészetét ugyanez a képszerűség és önéletrajziság hatja át, annak ellenére, hogy a verseknek csak a kisebb része szól az itt felsorolt élethelyzetekről. Megpróbálom megmagyarázni, hogy miért gondolom így.
Azért foglalkoztam a korai verseskötetek anyagával, mert arra szerettem volna rámutatni, hogy Jónás kezdettől fogva műveli a „szép vers” bizonyos formáit, melyek gyakran a kamaszok kedvencei közé tartoznak. Ez a parnasszista, impresszionista, egyes képeiben a szecesszióval (Kemény Simon) is rokon alakzat sok költő zsengéiben megmutatkozik, de aztán megtanuljuk a szakmát, és kinőjük az ilyesmit. Jónás azonban szívósan ragaszkodik ehhez a gyermekkori verseléshez, munkahipotézisem szerint azért, mert így próbálja megőrizni azt az érzékenységet, amely a felnőttkorba lépve rendszerint akkor is elvész számunkra, ha művészetekkel foglalkozunk. Eléggé el nem ítélhető módon és saját használatra tmk-versek néven tartom számon ezeket a darabokat, mert az a céljuk, hogy a költő lelki eszközkészletét karbantartsák, és bármilyen rosszul hangzik is, ezek közé olyan vonások tartoznak, mint a nárcizmus, az exhibicionizmus, a naivitás, a logikátlan képzettársítások és így tovább. Ezek nélkül írhatna verset, de nem lehetne költő. Jónás Tamás költői alkatának elválaszthatatlan része egyfajta bipolaritás: a hatalmas égbolt alatt a tájat néző és különös, finom metaforákat kereső széplelkű kamasz fiú és a falba bújni próbáló cigánygyerek, aki talán megússza, hogy az apja részegen hozzávágjon valamit. Nemcsak hogy nem feloldható ez az ellentmondás, de eredendő egységet alkot lényében. Nem egy hasadt lélek áll előttünk, akinek egyik lénye szanszkritul elemzi Dzsajadévát, a másik könnyesen idézi a cigány nagycsalád melegét, és borzad nyerseségétől, hanem egy két félből összetett lényt látunk, kiben a szorongás kiélezett érzékenysége forr össze a rendkívüli kapacitású intellektussal.
Mondok tehát néhány példát erre a kamaszosan csodálkozó versfajtára. Mint tipikus példát, egészében idézem Az alkonyi kertben áll egy sárga rózsa című darabot: „Csihadóban a nyár. / Sárga rózsa. / Alkonyi kertben áll. / Légy vagy darázs / száll le róla. / Az égi kávé ráfolyik, / durva zacca / a föld alatta. / A kert már álmodik. / Csak a rózsa éber. / Mint a szégyen, / lélekben, emberében, / világít, lámpa, / rózsasárga. / Megáll, még ha siet is, / aki látja.” Érdekes, hogy a képfüzér naivitását éppen a várt forma elrontásával töri meg a negyedik sorban. Az egysornyi késleltetés kicsit „megbolondítja” a szerkezetet, és el is viszi ez a lendület a végéig; csak a tipikus klapanciazárlat teszi feleslegessé a fáradságot. Hasonlóan kamaszos szplín járja át az ütni nem című verset; itt a rövid sorokat záró párrím az a momentum, amely túlzott egyszerűségével meglepi az olvasót: „jön a semmi / mindenenni / megyek én a / csodabéna…”. A zárlat itt is a szokásos, kamaszos önbecsmérlés fordulata, de ezúttal kevésbé közhelyesen megoldva: „bicebóca / vak bohóca / a világnak: / úgy megyek mint / akit várnak”. Talán ennyi elég is ebből.
A másik verstípus, az, amelyiket az elbeszélésekből vezetek le, voltaképpen maga is elbeszélő forma. Tipikus darabja A megkínzottak balladája, mely szabályos Villon-ballada, mégis történeteket mond el. Az alapvető különbség, hogy például a Ballada a hajdani idők dámáiról nem mondja el a példaként felhozott asszonyok történetét, hiszen éppen azért sorolja őket, mert históriájukat mindenki ismeri. Jónás epizálja a formát: „Én még büszkének ismertem Fecót, / közöttünk, verebek közt, ő a sólyom, / de apjára rágyújtotta a retyót, / ki részegen bóbiskolt el a trónon” és így tovább. A rövid életrajzok végén lecsapódó zárósor: „Kit megkínoztak, mind elátkozott”, történetekként zárja le a 12 soros versszakokat. A záróstrófa késleltetett ajánlását a tanulság összefoglalása előzi meg, és ez nyelvi leleményessége ellenére didaktikus egy kissé: „A sültbolond is gyorsan megtanulja: / kínozni bűn, de kínlódni nagyobb. / Az elsőből csak elsőbb lehet újra, / s az élőből előbb élőhalott.” Nem igazán követhető a gondolatmenet sem, de az alapgondolatot mindenképpen elkoptatja a felesleges, hangsúlyozó ismétlés. Persze az emlékező-elbeszélő versek között is vannak szép darabok, például az „Anyu gazdagságot játszott velünk…” kezdetű Mint aki titkolja.
Jónás igazán izgalmas versei többnyire azok, amelyekben ez a két előkép összefonódik. És különösen jó, ha költőmesterség-beli feladatot is ad magának. Ilyen a Miskolc, 1978 című, aszklépiadészi strófákban írott – Berzsenyi Közelítő tél című versét előképként követő – elégia. Ez a vers egyúttal kulcsmű is, melyben a költő beszámol a már sokat emlegetett gyermekkori katasztrófáról – a család válságáról, a gyerekek intézetbe kerüléséről, amiért a kicsik a világba vetett bizalom elvesztésével fizettek –: „Itt ültem huszonöt éve a fák alatt. / Jaj, basszus, negyedévszázad ez. Elsuhant. / Miskolc, gyermekváros. Ötévesen / itt lettem szeretője egy // kis csávónak” – kezdi a beszámolót. Amint felölti az idő múlásán borongó férfi pózát, azonnal visszacsatol erre a kisgyermekkori őstraumára: „Hol voltál, anyu, és drága Marim, te hol? / És hol volt apu? És Péntek, a kiskutyánk? / Csernely. S mind, aki elhagyott?” A versben világosan kirajzolódik az egyenlet: felnőttnek lenni annyi, mint a gyerekkorról beszélni, nem beszélni a gyerekkorról annyi, mint szabadon engedni az otthonából kivetett ösztönlényt. Az intelligencia, az azt kitöltő (és jórészt saját erőből megszerzett) kultúra és a munka az (az önismeret munkáját és a gyászmunkát is ideértve persze), ami a lehetséges szabadságot elhozza. „Még jó, hogy vannak jambusok és van mibe / beléfogóznom”, mondja (a hasonlóan katasztrofális gyermekkort élt) József Attila; Jónás így zárja a verset: „Péppé zúzta e hely bennem, amit lehet. / Nem bírok ma se vissza olyan… hogyan is?… szabadon, lazán… / nem… még írni se. Kell forma, mi összetart. / Csezd meg, Berzsenyi Dániel!” A káromlás ellenére nagyon fontosnak tartom ezt a megszólítást. Ha már az életrajzi párhuzamoknál tartunk (bár nem szeretném túlzásba vinni a dolgot), azt látom, hogy Jónás ugyanúgy megtalálta az egyre mélyülő lelki válságban az irodalom örök jelenét, ahogy József Attila igyekezett megkapaszkodni, amikor úgy érezte, hogy minden elveszett, szintúgy harminckét éves korában, az emberi kultúrának ebben a legerősebb hálójában. (Erről tanúskodnak az utolsó versek Shakespeare-toposzai.) Jónásnak, amikor úgy érezte, hogy a lelki biztonságot jelentő saját családja is felbomlik, szüksége volt egy erős, segélykiáltásszerű gesztusra, és ennek a belső kényszernek engedve (elnézést a privatizálásért, de nem titok, és a továbbiakban jelentősége lesz) felmászott a Szabadság hídra, követelte, hogy gyerekeikkel együtt eltűnt feleségét kerítsék elő. De a fogódzót nem ez a gesztus adta, hanem az az élete részévé szövődött költészet, mely ma már létezésének a biológiaival egyenrangú realitása. Itt tehát ismét bezárhatom a privatizálás zárójelét, mert amikor a továbbiakban a költő életének eseményeiről beszélek, az nem a verseket megszövegező emberről, hanem a versek beszélőjéről szól, aki egyes elemeiben azonos a szerzővel, de sok vonása fiktív, illetve kifejezetten textuális létmódú.
Ez a kettősség alig látható például a Nincsen, aki főzzön rám című versben. Így kezdődik: „Elment, vitte mind a kettőt, / el két gyereket. / Hagytam, menjen, mondta pedig, / én is mehetek. / Mentünk volna négyen? Akkor / hol a szakadás? / Más levegő, más ágy? Másnap / más földindulás.” A Szabó Lőrincére emlékeztető intonáció, a József Attila dalszerűségét imitáló, manapság igen ritka trocheikus lejtés (l.: Minden rendű emberi dolgokhoz, Magyar Alföld stb.) természetesen erős hagyománykötődést éreztet, az élőbeszédszerű nyelv és a meghatározó önéletrajziság azonban ezeknél intenzívebb tényezője a formálódó olvasatnak. Ezzel szemben az Elvileg, amit egészében idézek, az absztrakció magasabb fokán áll, és lehet, hogy hatása is erősebb lenne, ha nem ismernénk a „megfejtést”: „Négy ember összetöri a napot. / Kettő közülük még kisgyerek. / Az egyik hátat fordít. Én vagyok. / S a másik kettő is én leszek. // Egy ember rám se néz. A csendje fáj. / Ruháim szégyenlem. Meztelen / állok elébe, mint az őszi táj. / De nem, de nem törődik velem. // Házunk falához csontot vág a hold. / Aludni kéne. Mindegy, kinek. / Csillagot számol, ma mennyit rabolt. / Eltelt a nap. El. Elvileg.” A két bizarr, kozmikus képpel közrefogott jelenet a kétségbeesett, világba vetett ember létállapotának emblematikus megjelenítése, az érzelmi kiszolgáltatottságot panaszoló elemi erejű segélykiáltás. Ugyanennek a témának terjedelmesebb, epikusabb, jelenetszerűbb feldolgozása a Villanykörték és életek című vers. Sorai maguk is hosszúak, egy ötödfeles és egy négyes jambus összeillesztésével keletkeztek, melyeket sormetszet választ el, és a hosszú sorokat párrím köti össze. Az allegorikus cím és a szimbolizmusból (Adytól) ismerős megoldás, a szereplő jelzővel történő megnevezése egyfajta archaikus felhangot ad az egyébként tárgyilagos elbeszélésnek. Így kezdődik: „Találkozásom az aljassal egyszerű volt és nemtelen. / Tudatta velem, hogy két fiam felesleges volt nemzenem. / Szavakat mormolt, túl szelíden. Elegáns volt és kortalan. / Képes lettem volna szeretni, ahogy előttem is sokan.” A szóban forgó ember bizonyára valami közvetítő, hatósági ember vagy ügyvéd, de az aljas mint név (kisbetűs írásmódja ellenére) mintegy princípiumként jeleníti meg, hasonlóan például Az ős Kaján-hoz, és képei, jelenetei is Ady módján bizarrak: „Én jó vagyok, suttogta ő is. Táncolni kezdett. Lassú tánc. / És letáncolta az életem, elég volt rá a délután. / Szobák, szobák a nagy ég alatt. De semmitől se védenek. / Bennük lobbannak és hunynak ki villanykörték és életek” stb. Ma már megpróbálkoznak vele néhányan (Kemény István, Térey János), de nagy önbizalom kell ahhoz, hogy Ady lélegzetével beszéljen egy mai magyar költő önmagáról. Jónás nemcsak veszi a bátorságot, de pillanatnyi megingás nélkül, tökéletes magabiztossággal építi fel saját összetörtségének költői transzformációját. Azt mondanám, hogy ezzel már túllépett azon a lépcsőfokon, amit érett költészetnek lehet nevezni. A Kiszámítható józanság lapjairól legalább öt-hat költeményt minden lefokozás (kortárs, mai, fiatal stb.) mellőzésével a magyar líra nagy versei közé sorolhatunk.

Ezek voltak tehát az Önkéntes vak megjelenésének főbb előzményei. Ezekhez képest nem hozott fordulatot az új kötet; jóllehet továbblépést igen. A kétkedő, önbecsmérlő „ars poetica” ezúttal a kötet geometriai középpontjában, a 38. oldalon áll (a kötet 76 oldalas), és stílszerűen az a címe, hogy Időinga. Így hangzik: „Vajon elbír az ég, vagy a sok kis / csalásomról kiderül, hogy bűn mind, / a fájdalom csak részegeskedés, / és csak időt húz, aki verset ír?” Ez a tételkérdés azonban költői kérdés; némiképp kifacsarva az ismert vershelyet: ki szépen kimondja a kételkedést, azzal föl is oldja, vagyis Jónás éppen azzal, hogy a költészet értelmét kérdőjelezi meg, önnön költő mivoltát teszi kétségbevonhatatlanná. Hiszen ezek a szakma alapkérdései. Párhuzamosan azzal, amit a korábbi kötet kapcsán mondtam, tehát hogy Jónás részint a mesterségben, részint a világirodalom történetének szövevényében találta meg a kapaszkodót, a versekben megsokasodtak az utalások, áthallások, idézetek. Vagyis míg egyfelől költészete egyre személyesebbé válik, egyre szorosabb a szerző és a vershang összetartozása, aközben egyre több irodalmi forrás mutatkozik meg
a szövegekben, az élmény nyelvi megelőzöttsége annál sokoldalúbban nyer bizonyítást. Az Önfeledten első soraiban valósággal halmozza az alig módosított József Attila-idézeteket; az utalásokat nem is sorolom. Az 1 tanulság Shakespeare-allúziói rendkívüli gondolati és hangulati komplexitást eredményeznek, az irónia, a szarkazmus filozofikus mélységeket villant meg, például itt: „Nem álmos ugyan, de alunni fog. / Ismeretlen kaland neki a Szőkenő. / Tudja: pihenni nem csak holmi jog. / Vállalt kötelesség, ez itt a bökkenő.” Szeretkezés, alvás és halál egymásra vetítése kimondva akár közhely is lehetne; de itt semmi sincs kimondva, csak a Hamlet-monológ két jellegzetes szava teremti meg a hétköznapi kijelentéseknek ezt a felettes értelmét, és a pihenés kötelessége rejtélyes szókapcsolatának valódi jelentését. Az önkéntes vak Weöres Sándor mélyen filozofikus játékosságát kísérti (nem véletlenül használom ezt a szót), az első versszakban pontosan: „nem figyel, nem figyel / nincsen dolga senkivel / nincsen tolla nincs papírja / minden versét újraírja / újra minden mondatát / újra és tovább”. A folytatást pedig büszkén elrontja, de a vers egészében így is nagyon erős. A collapsus verselése szinte mindent felvonultat, ami Kormos Istvántól eltanulható; a végig emelkedő rímek a sorvégeket dallamosan meglebegtetik, de egyfajta tagolási bizonytalanságot is eredményeznek, aztán jönnek az elejtett rímek vagy rontott sorzárások a hangrendváltó kancsal rímtől a páros önrímig. Érezzük a megidézett előképet, miközben a szöveg közlendője a lehető legszemélyesebb. Az Amit tanultam megtanultam olyan intenzív Ady-hangütéssel indul, hogy azt gondolnánk, ebből csak távolságteremtéssel, iróniával, szerepbeszéddel lehet kijönni. De Jónás nem ezt teszi; vállalja az indulat mélységét, és megméri benne a maga pozőrpotenciáját. Tudok-e olyan gőgös lenni, hogy ne nevessenek ki, hanem megütközzenek rajtam?, kérdezi a vers az olvasótól, és az olvasó tétován kalapot emel: „Amit tanultam megtanultam / Amit felejtek elfelejtem / Én nem leszek nemesített fa / szépelgők gondozta haszonkertben” és így tovább.
Ugyanennek a versnek a befejező strófája már arra is példa lehet, hogy egy-egy nyelvi játékkal hogyan tud Jónás valami kifejezhetetlenül komplex gondolatot egyetlen frázisban megragadni. A versszak valójában haláljövendölés, ugyanolyan kevély Ady-póz, mint az indítás volt, némi kurrens élettani ismeretekkel megspékelve. Az utolsó sor azonban a váratlan szójátékkal összerántja a képet: „Endorfinlebontó enzimeknek / leszek ijesztő poros nemlét / Hallgassák süketek vakok lássák / bensőségeim bűzös csendjét.” A kép az elme hordozójának, az agynak a bomlását ábrázolja, arról is beszél, hogy akik életében nem értették meg, azok halálában sem fogják. Ami a feje tetejére állítja a képet, az a bensőség kifejezés. Ilyen szó voltaképpen a magyar nyelvben nincs is. Bensőnek általában lényünknek azt a részét nevezzük, ami kívülről nem látszik, a lelket, a tudatalattit, az egót, és általában olyankor használjuk, ha nem szeretnénk pontosan megmondani, hogy mindezek közül mire is gondolunk; bensőséges alakjában jelentése: meghitt, meleg, családias. A bensőségeim forma összevonja mindezeket a jelentésárnyalatokat, még általánosabb (és persze még kevésbé konkrét) értelemben, de hangulatában inkább az utóbbi értelmezést idézve. Vagyis a költő lelke vagy szelleme, minden családiasságot, meghittséget teremtő erőfeszítésével (mint anyagi létezőként elgondolt valamivel!) egyetemben rohad ebben a képben, némán és bűzösen.
Hasonló nyelvi játékokat Jónás ritkán alkalmaz, éppen ezért ahol helyükre találnak, ott rendkívül intenzíven hatnak. Két ilyen szójáték fogja közre a címben és a zárósorban a szerelem nélküli életről szikáran beszámoló szonettet, a Szégyen, alázat-ot. Szerintem a cím József Attila-utalás, ezt erősíti meg a két vershely gondolati rokonsága is, és Jónás logikájának természetéből is ez következik. Az alázat és
a gyalázat egybejátszása egyrészt arról beszél, hogy a költő a két szót szorosan összetartozónak érzi (alázatosnak lenni gyalázat, illetve a gyalázat megélése alázatossá tesz), másrészt a Nagyon fáj híres strófapárját idézi, ahol a két szó rímhelyzetben áll: „A csecsemő / is szenvedi, ha szül a nő. / Páros kínt enyhíthet alázat. // De énnekem / pénzt hoz fájdalmas énekem / s hozzám szegődik a gyalázat.” József Attila pontosan megmondja, hogy ki éli át ezt a gyalázatot: „Ki szeret s párra nem találhat.” Éppen erről van szó Jónásnál. Látomásában éjszakánként egyre távolabb sodródik a parttól a tengerben, erre mutat az utolsó három sor: „Mi az ami visszahozna / Visz a tengernek a sodra / Félek: rád gondolkozom.” Tehát nem rólad gondolkozom, és nem rád gondolok, hanem „rád gondolkozom”. Lehetne persze rímkényszer, de egyrészt Jónás sokkal biztosabban versel annál, hogy ilyesmit találjon ki kínjában, másrészt láttuk, hogy akárhol hajlandó elrontani a rímet, ha kedve tartja. Sokkal helyesebb, ha elfogadjuk a szójátékot, és megpróbáljuk megérteni: a költő nem arról beszél, hogy a vers megszólítottja (a kontextus ismeretében nyilvánvalóan korábbi szerelme, gyermekeinek anyja) lenne gondolkodásának a tárgya, amit a rólad gondolkozom sugallna, és nem is arról, hogy emlékezetében felidézi őt (lényét vagy alakját), amit a rád gondolok fejezne ki. Nem. Jónás arról beszél, hogy egész gondolkodásának tendenciáját határozza meg az a valaki, akit a vers megszólít, és ennek a valakinek az ikonikus megjelenítője a versben a tenger, a maga tagolatlanságával, határtalanságával, fenyegető semmilyenségével. Világ- és halálszimbólum egyszerre ez a tenger, nemcsak uralhatatlan vagy megismerhetetlen, de tökéletesen kontaktusképtelen is. Halálosan üres. Ez a kép és a zárógondolat összetettsége – ami azonnal visszakormányozza az olvasót a vers elejére, hogy ismét végigringatózzon az egyébként csendes, indulatmentes, még némi humorral is átszőtt szonetten – teszi a verset különösen fenyegetővé.
Másutt persze másképp alkalmazott nyelvi játékokkal is találkozhatunk, mint a kinek drágább rongy élete című darab végén, ahol a közérzeti beszámoló torkollik kevéssé értelmes sziporkalapátolásba, ami csupán az érzelmes zárás ellenpontozására hivatott.
Fontos felfigyelni arra, hogy Jónás ebben a kötetben nagyobb hangsúllyal folytatja korábbi kötetei istenverseinek a sorát, és hangoltságukon sem nagyon változtat; számon kérő, világrosszalló vagy keserűen hátat fordító versek ezek. Annyi és olyan súlyú előképük volt már, hogy talán nincs is akkora indulat és keserűség, amely újabb darabokat hitelesíthetne. Jónás azonban meg sem próbálkozik effélével. Az impulzív nyelvi közegben éppen a szenvtelenség, tárgyilagosság vagy játékosság attitűdjével lehet a fohászhoz vagy a káromláshoz nyelvet találni. A népies műdal formai előképe teszi különlegessé például a Nóta istent megszólító indítását: „Nyugtasd meg a szeretőmet, hatalmas, / nem hagyom el akkor sem, ha unalmas.” A mellbevágó klapanciaszerűség magát a fohászkodás beszédhelyzetét is megújítja. A Perellek, Úr! szintén sokféleképpen stilizál (többnyire lefelé), de végül a naiv, talán azt is mondhatnám, hogy infantilis attitűd válik uralkodóvá a vers zárlatában. A vers így kezdődik: „Elhallgat a hallgatag. Valakit. Végleg el. / Úrrá lesz a bizonytalankodó tényeken.” Ez a beállítás súlyosan lefokozza istent, amikor tevékenységét mozzanatosnak (tehát örökkévalóságával összeegyeztethetetlennek), hatalmát többszörösen korlátosnak ábrázolja. (Úrrá lenni eleve csak olyan lény tud, akinek úr mivolta időszakos, és ha még azt is hozzátesszük, hogy csak valamin lesz úrrá, ezt az időben korlátos úrságot is redukáljuk.) A zárásban azonban két fordulatot is látunk: előbb a korábban szkeptikus beszélő nagyjából a megszokott módon fohászkodik az immár korlátozatlan hatalmú Úrhoz: „Jaj, Uram, te vagy a Jaj, a csended megvakít. / Hadd higgyelek még holnapig, hajnalig.” Aztán váratlanul a csattanóként elhelyezett zárlatban (a három négysoros strófa után ez kétsoros, a csattanós Shakespeare-szonettekre emlékeztetne a forma, ha nem lenne végig párrímes) következik a gyermeki önlefokozás: „Titokban növögetek, mint a gomba. / Magammal viszlek minden gondomba.” Mondanom sem kell, hogy erről a gombáról József Attila fák tövén a bolondgombája jut az eszembe, bár a másik fő forrás is szolgálhat effélével: Csernely erdei bővelkednek a gombában.
Az istenversek közül a legkevésbé játékos és egyben a legérdesebb darab a Mélykomor nagymagyar című vers, ezzel a mellbevágó kezdősorral: „Elhasználtalak, Isten.” Az istenről való kettős gondolkodás megint csak József Attilát idézi, a Nem emel föl emlékezetes paradoxonát: „Fogj össze, formáló alak, / s amire kényszerítnek engem, / hogy valljalak, tagadjalak, / segíts meg mindkét szükségemben.” Jónás is éppen a megszólítással létesíti istenét, illetve egyfajta felfüggesztett létezési módot feltételezve szólítja meg: „…ha majd összefosom magam a pusztulás / nyirkos árnyékában, és hozzád imádkozom, / ne alázz meg azzal, hogy meghallgatsz, ne / nyugtass, minden igaz dolog elmúlik, tehát / rég nem szabadna létezned, kihez beszélek, / önmagamhoz…”. Ebben a felfüggesztett létezésben nem a bizonytalanság a tragikus mozzanat; Jónásnak igazából nincs szüksége sem úrra, sem feltétlen tekintélyre. Feltétel nélküli szeretetre lenne szüksége, márpedig az ismert istenfunkciók között ez az opció nem szerepel. Mindenesetre ezzel függ össze a vers mellbevágó befejezése: „elhasználtalak, isten, istenem, el, nagyon, / miattad is bocsánatot kérek édesanyámtól”. Mit akar ez jelenteni? Miféle mértéktelen hatalmat tulajdonít magának Jónás, hogy isten állagromlásáért is ő akar bocsánatot kérni? Nos azt gondolom, hogy nem önmagát, hanem az édesanyját növeli kozmikus léptékűvé a költő ezzel a gesztussal, és édesanyja alakján keresztül azt a princípiumot, amelyet efféle célzásaival a világrend leghatalmasabb erejeként igyekszik felmutatni: a szeretetet.
És ezzel lényegében véve meg is érkeztünk arra a pontra, ahol az Önkéntes vak szálai összefutnak. Tulajdonképpen ezért jutott eszembe, hogy Saramago Vakság-ának egy mondatát idézzem mottó gyanánt. A portugál író példázatos története arról szól, hogy az emberek a látásukkal együtt elveszítik azt a képességüket is, hogy segítsék egymást, hogy emberi méltóságukat megőrző szociális lényekként éljék az életüket, mert a látás az a távolságot áthidaló érzékelési mód (Arisztotelész szerint az egyetlen érzékünk, amelynek puszta léte is örömet szerez), amely az emberi lelket szeretetre hangolhatja. Nem teszi ezt feltétlenül, és az emberi közösségben néhányan, akik nem látnak, betagolódhatnak a szeretet hálózatába, de ahonnan az érzékelésnek ez a módja generálisan hiányzik, onnan a szeretet a mai fogalmaink szerinti változataiban törvényszerűen eltűnik; legalábbis Saramagónál ez a levonható tanulság. A kötet címadó versében Jónás is összekapcsolja a két fogalmat, persze önbecsmérlő tartalommal, hiszen magát nevezi önkéntes vaknak, és így zárja a verset: „nem szeret, nem szeret / letolták sorsát istenek / mint részegek a kisgatyát / nem hordható tovább / ő is új sorsot remél / kényes vak szegény”. A megsebzettség szeretetlensége az, amivel önmagát vádolja. De kit rejt ez a bizarr fogalom, az önkéntes vak megnevezés? Az az ember ő, aki saját akaratából vakult meg, és akinek a sorsát istenek tolták le (akármit jelentsen is ez). Hite politeista, ókori alakot látunk tehát, „látni kell, látni kell / hogyan szeret és válik el”, mondja a középső strófa, és ez már mindenképpen elég lehet: ez a jellemzés leginkább Oidipuszra illik, aki nem tudta alázattal tűrni, hogy népe és városa pusztul, mindenáron tudni akarta, hogy mi az oka a pusztulásnak. Tisztán akart látni ebben a dologban, és amikor ez sikerült neki, abban bizony nem volt köszönet. A párhuzam tehát adott, de a megoldás nem egyszerű. Miért hasonlítja Jónás versbeli alteregóját Oidipuszhoz? Egy darabig arra gondoltam, hogy a szerelmi társ és az édesanya alakja mosódik össze a képzeletében. De nem biztos, hogy ez így van. Talán inkább a szenvedélyes talányfejtő, az abszolút intelligencia megtestesülését látja a thébai királyban, akinek jobban kellett volna figyelnie a lelkében lapuló eldobott kisgyermek (tényleg, ez is!) lapulást tanácsoló ösztönére, visszarángató szorongására, mint büszke és tudnivalóra éhes értelmére.
Abbahagyom a nyomozást, mert végül is ez egy verseskötet. Titkai nem megfejtésre valók, hanem hogy engedjük feltárulni őket. A mágikus, mitikus, néha inkább dallamuk, mint értelmük felől megközelíthető, sokszor varázsénekszerű, ismeretlen logikát követő költemények is (mert vannak ilyenek a kötetben) szinte mindig feltárják valamiképpen magukat az olvasónak. Aki beszél ezekben a versekben, minden szómágia ellenére, persze csak egy személy, vagy ahogy valamikor mondták: privát ember, de nem azért, mert váteszből programszerűen lefokozta magát, hanem mert ez a természetes létmódja. Nem szerény; könyvének ajánlása így hangzik: „istennek, ha nincs”. Az ajánlat tárgya azonban kétségkívül létezik. Mármint a költészet. És ez a valaki éppen ebben a valamiben van otthon. Akár akarja ezt a szóban forgó, létében megkérdőjelezett létező, akár nem.