Rába György

TAKÁTS GYULA
(1911–2008)

Kezemben új kötetem egy példányával eltűnődtem, küldjem-e el Takáts Gyulának, idős kora miatt eléri-e a küldemény, és ha igen, lesz-e ideje, kedve, ereje lapozgatni benne? De hiszen a Kaukázusban se szeri, se száma a százéveseknek, és ha nekünk nincsenek is égbe nyúló csúcsaink, ha magyar író a természettel eggyé forrottan töltötte éveit, évtizedeit, az Takáts Gyula. Döntöttem, postára tettem a kötetet. Másfél óra múlva kaptam a hírt, meghalt Takáts Gyula.
Nevezték pannon költőnek, méltatták érzékletes bukolikáját, magának követelte a fél Dunántúl, de lírája ennél is nagyobb erő számadásával gazdag. Igaz, egyik komolyabb honoráriumából hatvan mandulafát vásárolt, el is ültette bece-hegyi birtokán, és ott termelt borára igencsak büszke volt, méltatták is az ital zamatát, szeszfokát nemzedéktársai, mégis mindaz, amit tájköltészet címén alkotott, szemhatárt tágítóbb. Balatoni kötődésű ugyan a Fakutyán, fényben, ám ahogy kopasztott angyalként repül a gitárnyakú barát a völgyön át, mellékalakként pedig molnár bámul az égre, és a háttérben tizenkét méhcsalád rajzik, keze alatt a nagy németalföldi festőkkel vetekedő életkép kerekedik ki; mikroszkóptekintettel feledkezett a zsaluk résén átsuhanó „mézsárga lüktetésű lapokra” meg a jégvirágos ablakon sétáló álmatag könnycseppre, akár a flamand csendéletek képírói (Angyali követ); a kikötésre használt fűzfa valósággal pittoreszk, sőt pikareszk művelődéstörténetet igézett az olvasó elé különböző korokból, különböző társadalmi rétegekből. Micsoda varázserővel tudta panteizmusa összehangolni az öt érzék örömeit az emberi megrendülésnek a tapasztalatot túlszárnyaló himnuszaival! Nem csak a szívének annyira kedves balatoni táj és a zselicsi dombvidék meg a Nagyberek ajzotta föl líráját: látomásait, melyeknek egyikét-másikát Rónay György nagyon is jogosan chagallinak érezte, éppúgy táplálták finnországi, mint itáliai benyomásai: „Mint bömbölő, megvadult medvék / vad hullámok rágják pilléreit” – írta Imatra zuhatagá-ról, és meglátta, úgy látta, mint senki más a mediterrán földet, olaszt és görögöt: „A négertestű kőre rózsa fut…” (Szicília).
Mert az őselemek költője volt, a természet olykor rejtett nagyhatalmaié, olykor parányba titkolt szépségeié. Hogy áradt a versbeszéde! Az élővilág, flóra és fauna megigézettjeként mesterfokon kottázta le az ámulatában elakadt szó drámai helyzetét is. Rapszódia és himnusz, dal és ráolvasás váltakozott költészetében, akárcsak az egyszeri látvány és a fenséges keltette áhítat. Ha a jövőben a költészet színeit keressük, Takáts Gyula köteteit kell fölütnünk a párját ritkító szenzuális csodákért. Egy hőskor, a Nyugat harmadik nemzedéke nagy alakjától búcsúzunk most.