Csukás István

TAKÁTS GYULA EMLÉKÉRE

Meghalt a szelíd hangú költő – kezdhetném így is a búcsúztatást, de rögtön hozzá kell tennem, hogy az igazi költő, mert a szelídség ma már, zavaros korunkban, kevés, és az is kevés, hogy igazi, mindig hozzá kell tenni kényszeresen valami csinnadrattát, lázas izgatottságot. Pedig hát mellesleg éppen e szavak valódi értelmére adott példát, a változó őrületben az elegánsan megírt verseket mutatta fel szívósan és töretlen kedéllyel, hogy legyen mibe kapaszkodnunk. Szelíd és igazi; talán már mi is sejtjük, ha végigtekintünk a hosszú időn, hogy micsoda érték és micsoda színvonal ez, mert érdemmé válik a derű és erővé a szelídség. Végül is milyen költő volt? Illyés szép szavával szólva: ott volt a helye a magyar költészet nagy kerek asztalánál. Mindig megnyugodtam, amikor olvastam, és mindig felderültem, amikor személyesen találkoztunk. A magam emlékeit mondom el, de talán mindannyiunk nevében, akik ismerték, tisztelték és szerették őt. Kevés emlékem van róla, többségük mások elbeszéléséből való, ritkán találkoztunk, de az a kevés emlék biztosan és biztatóan fénylik, a napsütés bizonyosságával, a derű mosolygásával. Hamarább hallottam róla, mint ahogy megismertem. Kortársai nem mindenben egyeztek meg, majdnem mindenben vitáztak, ahogy a kor egymástól elágazó utakra vitte őket, de egyben mind egyetértettek: Takáts Gyulát mindnyájan szeretettel emlegették. Apát, példaképet kereső fiatal költőként erre rögtön felfigyeltem, s kíváncsian vártam a személyes találkozást. A legendához az is hozzátartozott, hogy valahol távol él, messze az irodalmi csetepatéktól, a felhevült műhelyektől, a lázas vitáktól. Ez először inkább érdekesnek tűnt, azután elgondolkoztatónak, azután követendőnek. Felsejlett egy másféle magatartás, egy időtállóbb bölcsesség, egy kikezdhetetlen szabadság, melynek vonzása máig tart, ahogy kezd benőni a fejem lágya. Melegedni járok az emlékére ma is.
Érthető, hogy nem lepődtem meg, amikor megláttam. Mondhatom azt, hogy pontosan megfelelt a róla szóló legendának. Úgy nézett ki, mint egy vidéki úr, és az is volt. Elegáns, mértéktartó öltöny, vágott bajusz, finom mosoly, csendes modor. A pincér neki köszönt először, biztos ösztönnel kiemelve a vad és hevült költők közül. Nem nézett ki költőnek, vidéki múzeumigazgatónak nézett ki, mivel az is volt. Rendszeres időpontokban jelent meg Pesten, s rendszerint ugyanabban a szállodában lakott, évtizedeken át, a megszokott szobában. Volt ebben is valami jó régi íz, Deák Ferenc élhetett így, vagy Vörösmarty Mihály. Ehhez persze oda kell képzelni az akkori nyomorúságos világunkat. Ámulva figyeltem, s rögtön a bűvkörébe vont. Természetes, hogy nagy örömmel vettem részt a születésnapi köszöntőn, amelyet a Fészekben tartott, s megtisztelve olvastam fel a születésnapi rigmusomat, amelyben a bece-hegyi borát dicsértem. Később meglátogattuk a Bece-hegyen is, a Balaton nyugati csücskén, úgy mentünk oda, mint a zarándokok, akik hisznek valamiben. Bizonyság erre a többkötetes, teleírt vendégkönyv, amely megőrizte gyarló verseinket, erős hitünket és sóvárgásunkat a fénylőn derűs és hosszú élet után. Az Isten ajándékának tekintem a hosszú életet, amelyet élt, úgy gondolom, hogy igazán méltó volt rá. Békés lélekkel küldte a szonettjeit a Styxen túlra, s mi megbékélve nézünk utána.