Tandori Dezső

HÍG-SIVATAG-FELONÍNUSOK
(Melyekben egy modernistább Csehov és Gorkij örvén
elviccel sorsát-szerző)

Ó, jaj, hetvene van már, túlján híg sivatag vár…!
Rájöttem, Leonom, Felonínám, egy Csehovon,
kis játékon, hol kék, zöld, piros állaga örvét
sárgával, na, lilával, barnával, s ami rávall
még, mutogatja, a sávos ház, kapu, víz, s mi szabályt hoz,
párok a rendre fedőszín plüsstakarókon, a bélszín
pezsgővel, vodkával, fácán, dús ikrával,
irkával ront rá az akár-ha-a-vágyra… befogná,
ritmusrontó „Koljám, csókold szám!”, ki se vonnám
lelkem ily élvezetekből, s Guzmics, az élveteg, eldől,
házra, lilára, falára, nyers kapubolton az árva,
s egy Gorkijt kinyaralnak még eme színen, az alzat
szintén tempera, okker bővítéssel, ahogy kell,
épp csak a vízpart-tópart, visszhangozva haló zajt,
ó, jaj, a híg sivatag törzsgárdát mutogat,
tört gárdát, s ha a tisztjét, Oldalgovna segítség
nélkül eléri a bokrot, végre kidobja a taccsot,
raccsol a társadalom tévé-hecc ugaron,
és siratom, siratom mind élményem, mely agyőt int,
drága galambocskám, hetvenesen dől rám
klasszikusok java, s én híg, már-tova, mint-ha-elintik,
küzdő, ambiciózus, csak mire mind ez a kórus,
nadrágszár, pipaszár láb, melynek tűrjem az árnyát,
árnyalak, én, de nehéz lesz, míg kerekülve elérhetsz
(zárjel lesz-e a nyitja? e két oda-vissza parittya)
– hízva – a csontja-soványhoz, mint nap fénye az árnyhoz,
gyengéden lehajol rá, sűrűjét de kivonná
már a fehérlő porc-ölelésből, bármi kevésből, a fénycső
sárga-lilák, zöld-rőtek menny-ívét, mi előleg,
játssza, az „erre, cselekmény!” elszisszen csak a mezsgyén,
két lét közt kétrét, zöld-barna a rét fék
váltakozása, a lombok megmímelve a dombot
ég-homorítanak, aztán ellottyannak a lagymán,
hagyj mán, Kolja, a Guzmics kéri vigyorral: „Emitt, csüccs”,
s csúcs. Még Oldalgovna a nyárból kérne, sötét kaviártól
várva, csapágyok…! a siklást, mit bánnák a kisiklást,
messze a hetvenen innen, még nem a goethei „mint”-en,
„mert hogy”-okon lovagolnak, bármi okon lefarolnak,
járművel ha, gyalog ha, nyílik a lak csinos odva,
s mennek. Hangverseny vár, nem megvert sereg ez már,
innen a hatvanakon, ötvenesen, ha nagyon
megpurcogtatjuk jó mellüregük, s a hasonló
szerveik. Elkattintom visszafelé-nyílt sírom,
sírok: sírok, ah, épp csak, kajlán, mint a cserélt csap,
forró jön hidegen, s fordítva, a hetvenek így a
meghomorult köszörüldét újítják, keserültét
vágyásoknak, a nadrágnak de-kiültét, s ábrándnak.
Pár hónap, s emberkerülőn! Bírjam. Lesz drága szülőm,
benne-lakásra kiadnak, nőjek, a híg sivatagnak,
s járhatom már foglalkozástalan, ritmustalan
állagom, mindenem összevissza ronthatom, dobálhatom,
de csak – hogy ha hírre se, híg is – amennyiben
jó leonínus lesz ez a már nem mímus vége-adag. S zár.
(S ez születésnap-zsáner, szerző várja, min át… s fel.)