Loschitz Ferenc

MÁR ÉS MÉG

Lebeg és bársony térbe lép az éj,
a tárgyak közé bepréselt sötétség,
nehéz csodálni, mert távolra ér,
és nem látni a csúcsát és a mélyét,
a tegnap imbolyogva átgurul
egy határtalan, dermedt óceánba,
nincsen kolonc rajta, viselni súly
a vállán, reszket, lúdbőrzik a háta,
s a mai nappal még összekacsint.
Különös perce ez az éjszakának,
már vagy még porladnak nappalaink,
oda vagy vissza kapnak tündérszárnyat,
oda vagy vissza szállnak el, körök
ívén forogva, hosszan hátranézve,
letelt időt hagyva maguk mögött,
míg átérnek az éjfél túlfelére.
A már és még határa ez, ami
most van, idekúszott egy széllökéssel,
fémpoharak csengését hallani,
csobog, remeg a krémes, sűrű fénytej,
a holdban halkan két angyal kacag,
hogy kinek álmát édesítsék, rontsák…
Már és még. Mindegyik test és alak
a bársony égre tükrözi az arcát.