Kováts Judit

HÁLÓINGBEN, PELENKÁBAN

A Szivárvány idősek otthona több épületből álló, hatalmas komplexum úgy hatszáz lakóval, azon belül egy különálló kis sziget a tizenkét fős hospice szolgálat. Pavilonját pár hónappal korábban adták át, úgyhogy minden vadonatúj volt benne. Az egy- és kétágyas szobáknak nem is volt kórházi jellege, a bútorok cseresznyeszínéhez igazodó falburkolat, a sötétítő, a karosszék kárpitja, az asztalokon a hímzett terítő, a váza, a tévé egy ízlésesen berendezett lakószoba miliőjét idézte. Az ágy volt az egyetlen, amely azt üzente, hogy különleges helyiségről van szó. Nem tudom, hányféle magasságba és dőlésszögbe lehetett állítani, ezenfelül olyan matrac volt benne, amely gátolta a felfekvések kialakulását. A kórházi gidres-gödrös után maga volt a megtestesült kényelem, jobbat kívánni sem lehetett egy magatehetetlen fekvőbeteg számára.
Eleinte minden nap új felfedezést hozott. A tejbegríz, a lecsó, a mákos kifli kellemessége, a felültetés könnyűsége, az akárhány pelenka biztossága tette elviselhetőbbé a tehetetlenséget. Képzeld, megmosták a hajam, levágták a körmöm, leborotválták az államról a szőrt, tolókocsiban kitoltak a fürdőbe, és igaziból megfürösztöttek, szinte újjászülettem, azt mondták, fodrász is jön, ha akarok – ilyenekkel fogadott.
Mindezeken túl ott a Szivárványban még a lélekkel is törődtek. Egy vadonatúj kápolnában rendszeresen miséztek, és aki nem tudott részt venni rajta, az sem maradt le semmiről, mert a tiszteletes az ágyához ment. Szerdánként, az volt az ő napja. A hétfő az önkéntes lelki segítőé, aztán volt még valaki az evangélikusoktól és a görögöktől is. Követni se tudtam a nagy életet, ami körülötte folyt. Ismét olyan időket éltünk, amikor azt mondogatta, nem kell mindig jönnötök, ne fáradjatok.
Nagyon szerettem egyébként odajárni. Szerettem végighajtani az erdőség kellős közepén vezető úton, szerettem, hogy sehol egy ház, csak fák, fák és fák szaladnak el mellettem. Mindig munka után mentem, legtöbbször jó fáradtan. Nála pihentem meg.

Megvoltak a magunk kis rituáléi, amelyeken minden alkalommal, szigorú sorrend szerint végigmentünk. Amikor megérkeztem, felültettem, az ágy szélére fordítottam, folyton jéghideg lábára zoknit, papucsot húztam, és a kis fehér, kerek szék keresztvasára támasztottam. Ahogy telt az idő, úgy lett egyre merevebb és súlyosabb a lábfeje, különösen a jobb, és kellett egyre nagyobb erővel emelnem és húznom, hogy elérjük végre a húsz centi magas keresztpántot. Aztán következett a kipolcozás. Mivel képtelen volt tartani magát, hogy el ne boruljon, az összes fellelhető ágybelit, paplant, párnát, kispárnát a háta mögé gyűrtem támasztéknak. Szorosan mellé ülve, oldalról magam voltam a támaszték. Ha ez megvolt, ölébe terítettem egy kendőt, elővettem a halványzöld kis tálcát, rápakoltam, amit vittem, és ettünk. Mindketten, mert nem győzött kínálgatni, és csak akkor nyugodott meg, ha én is vele csipegettem. Utána beszélgettünk, néztük a tévét. Híradót, show-műsort, olyasmiket, amiket otthon soha.
Eleinte egy egész órát is fent bírt lenni, ez az idő azonban egyre rövidült, végül mihelyst lenyelte az ételt, le kellett fektetnem. Az nagy tortúra volt. Különösen ha érkezéskor nem jól ültettem fel, ha a feneke az ágyközéptől lejjebb vagy feljebb esett, mert visszafektetéskor a feje a párnához képest lejjebb vagy feljebb került, és húzgálhattam, rángathattam szegényt, míg elértük végre a megfelelő fejmagasságot. Ráadásul egyetlen lökéssel vagy lendítéssel sem tudott segíteni nekem, úgyhogy a hetven kilóját jóval többnek éreztem hetvennél, a tehetetlenségben mintha megsokszorozódott volna a súlya.
Külön műsorszámunk volt a vizesüvegek elrendezése. Minden eljövetelem előtt két félliteres palackot helyeztem el az ágyában a falnak támasztva, aztán egy nagy üveget – meglazítva a kupakját –, egy bögrét és egy műanyag poharat tologattam egy harminccentis éjjeliszekrényen végtelen sokáig milliméterekkel jobbra, balra, előre, hátra, mert sokadjára sem álltak a megfelelő helyen, azaz eléggé kézközelben. A víz után a másnapi tiszta hálóing bekészítése következett. A kisszekrény alsó polcán, bal oldalon volt a helye, a jobbon a szivacsé, a tusfürdőé, a hintőporé, a felfekvés elleni kencéé. Sorrendjük világért sem lehetett más, minden este egytől egyig végigkérdezte őket. Csak akkor értünk végére esti dolgainknak, ha mindezekkel megvoltunk. A gyógyszerosztás és a nővérváltás azonban még ott ért engem, mert a „ne menj még”-jeivel a lehető legtovább próbált tartóztatni. Akármikor jöttem el, mindig úgy éreztem, túl kevés volt, maradnom kellett volna még.

A hospice idilljét azért meg-megtörte egy-egy figyelmeztető jel, lehetetlen volt végképp megfeledkezni arról, hol is vagyunk. Az első időkben bele-belebotlottunk Kati néni nyomaiba, aki őelőtte lakott itt, de meghalt, s itt hagyta egy-egy holmiját és az emlékét. A szobatárs, Piroska néni idézgette föl jó darabig az éjjel-nappali tévézését, állandó kencézését, rúzsozását, arcfestését.
Piroska néni maga mondta magáról, hogy süket, mint az ágyú. Tényleg az volt. Egészen közel hajolva és ordibálva lehetett vele kommunikálni. Azért jól megértettük egymást. Ő beszélt, én bólogattam, vagy egy-két szót kiabáltam, és főképp mindig megkínáltam valami nyalánksággal. Abban az időben az epres piskótatallér és a natúr krumplis chips volt a mamám nagy slágere. Nyújtottam Piroska néni felé is, aki szabódott ugyan egy keveset, hogy nem szabad neki, mert cukros, aztán mégiscsak elvette. Mivel ő tudott mozogni, napközben folyton jött-ment, kiült a nagy társalgóba, majd hozta a híreket nekünk is. Olyannyira menős volt, hogy egyszer megszökött. Hogy jutott ki a sorompós portán, rejtély maradt. Megindult árkon-bokron át, felszállt valami buszra, és valahogy hazakeveredett a régi házába. Egy rögeszme hajtotta, itt a tavasz, metszeni kell. Megállíthatatlan menésével kétségbe kergette a személyzetet. Egy alkalommal András, a hospice egyetlen férfi ápolója tehetetlenségében – és hogy végezhesse a munkáját – egész egyszerűen bezárta őt azzal a mesével, hogy beragadt az ajtó. Piroska néni egész délelőtt bentről kiabálta kifelé, hogy engedjék ki, nyissák ki, András pedig – rohangálásai közben – kívülről ordibálta befelé a nyugtatgatást: jön mindjárt a karbantartó. Délutánra, mire lement a nap, Piroska néni teljesen megnyugodott, amikor megérkeztem, már nyoma sem volt a metszés meg a kert utáni vágyának, csak az a különös izgalom maradt meg benne a történtek miatt, ahogy előadta a beragadt ajtó esetét.
Piroska néni betöltötte a nyolcvanat, és súlyos szívbeteg volt. Sokat olvasott – újságot és a Bibliát. Egy hatalmas nagyítóval a kezében, szorosan a papír fölé hajolva haladt sorról sorra. Az érdekesebb cikkekkel megvárt. Egy bő hónap telt el, amikor üres ágyra mentem. Rohama volt, bevitték a kórházba, de nagyon csúnyán nézett ki, mondták. Másnap, ahogy beléptem a szobába, az asztalán álló keresztre és a rózsafüzérre pillantva tudtam, hogy végképp elment.

Piroska néni után jó darabig nem akadt lakótárs. Mamám jól elvolt eleinte magában, egy idő után azonban elege lett az egyedüllétből, alig várta, hogy jöjjön végre valaki. Egy napon aztán megérkezett a magatehetetlen, pelenkás, beszédképtelen, agydaganatos Rozika. Amikor először láttam, egy hatalmas, sötét lencséjű, aranykeretes szemüveg és egy beesett arc látszott a szomszéd ágyból. Haja már kinövőben volt a kemoterápiák után. Odaléptem hozzá, bemutatkoztam, de csak egy nemtetszést kifejező fintort kaptam válaszul. Később jól összebarátkoztunk. Beszéd nélkül, mert úgy is lehet kommunikálni. A megszokás, a kedvesség vagy nem tudom, mi, hamar feloldotta a mogorvaságát, ha megérkeztem, intett a kezével, és sziát susogott, ha pedig megkérdeztem, volt-e már Erzsike, bólintott vagy a fejét rázta. Hamarosan, már amikor az ajtón beléptem, láttam rajta, hogy milyen napja volt.
Az ő Erzsikéje, akárcsak mi, naponta jött látogatni, úgyhogy hónapokon keresztül sokat ültünk egymás és a két ágy mellett, etettük, itattuk a betegeinket, közben beszélgettünk mindenféléről. A betegségükről, a családtagokról, a munkánkról, apró-cseprő könnyűségekről. Igen, könnyűségekről, mert egy idő után a szokatlan, akár ijesztő helyzetekhez is hozzászokik az ember, hétköznapivá válik a számára. Olyannyira, hogy egyszer csak magától értődően odaáll a nővér mellé, és segít a pelenkázásban, az átfordításban, aztán, ha épp nincs mellette senki, magától megitatja és megeteti a másik beteget, hiszen ugyanezt megteszik az övével is, anélkül, hogy tudna róla.
A hétköznapjaim része lett Endre is a szomszéd szobából. Mindene fekete volt annak az embernek, a haja, a szeme, de még a bőre is. Csontsovány, összeaszott kis teste elveszett a tolókocsiban. Mindkét lába térdben le volt vágva. Számomra ő ugyanolyan biztos pont volt, ugyanúgy hozzátartozott a hospice-hoz, mint a teraszon napozó macskák, mert hacsak nem volt ítéletidő, kint cigarettázott a bejárati ajtó előtt, és mindig megelőzött a köszönésben. Mamám szobája állandóan nyitva volt, én az ágy felé fordított karosszékben, az ajtónak háttal ültem, de tudtam a gumikerekek jellegzetes, halk, surrogó hangjából, mikor kerekezik befelé. Aztán, annak az életnek a rendje szerint, eljött a nap, amikor nem ült, nem cigarettázott kint, és nem surrogtak a gumikerekek a folyosón. Kérdeztem, hol van? Kórházban, nagyon rossz állapotban, válaszolta a nővér. Nem láttuk többé.

Három, viszonylag jónak mondható hospice-os hónap után a romlás újabb stációjához érkeztünk. Úgy látszik, minden negyedév végén – amikor már elfogadtuk és megszoktuk az ismét megváltozott életet, amikor berendezkedtünk egy kicsit benne – ott strázsált és várt bennünket az újabb megkerülhetetlen megpróbáltatás. Kint ragyogó május volt, bent a hospice-szobában azonban egy különös, irracionális világ született meg a szemem láttára. Egy abszurd, víziókkal teli világ, amelyre volt azért racionális magyarázat: a véráram rendkívül magas káliumszintje. Félelmetes volt az a világ, újból és újból megborzongatott látomásaival és gyakori látogatóival, a nem-tudom-miféle katonákkal, akik seregestül tolongtak a csöppnyi szobában, zajongtak, randalíroztak és háborgatták őt. Tízéves volt, amikor bejöttek az oroszok, ki tudja, mi lappangott az emlékezete mélyén, és tört felszínre hatvan esztendő múltán?
A katonáktól abszolút természetességgel csapott át a „mi van a hajadon?” kérdésre, amely sokáig, különös módon izgatta. Teljes meggyőződéssel hitte, hogy a környezetében mindenki – a nővér, a tévében szereplő akárki, Péter, jómagam – ken valamit a hajára, attól olyan, amilyen, és hiába bizonygattuk, hogy ugyanolyan a színe, mint száz éve mindig, és tényleg nincs festve, nem hitte egy szavunkat sem.
Meghökkentem és megijedtem, amikor egyszer csak valamiféle lengyel–magyar háborúról kezdett beszélni izgatottan, úgy, mintha épp most tört volna ki, és ki tudja, mivé fog fajulni. Amikor azt mondtam, hogy nincs semmiféle háború, a lengyelekkel nem is volt sohasem, annyit kérdezett: tényleg? Ebben az egyetlen szóban azonban két világ reménytelen távolsága – a saját cáfolhatatlansága, a másikénak az értelmezhetetlensé-
ge – sűrűsödött össze. És erre az egyetlen szóra két irányból ugyanazt gondoltuk: tudom, hogy nem a valót mondod, csak áltatsz engem, de rád hagyom, ha így jobb neked.
A víziós világ egyre sűrűbben szorította ki a reálisat, és tette számára egyetlen igaz valósággá a valótlant. Bár ki tudja, ő hogyan élte meg azt a számunkra képtelennek és zavarosnak tűnő világot. Meglehet, nagyon is világos helye és értelme volt mindennek benne, és éppen hogy mi voltunk furcsák és értelmezhetetlenek a számára. Meglehet, a víziókon túl ezért gyötörték kényszerképzetek. A szobát valami gonosz kéz folyton átrendezte, a szekrényt, a tévét, az asztalt a másik végébe húzta, az ágyat, amely – meggyőződéssel állította – nem is az ő ágya, felforgatta, a kispárnát a lábvéghez tette.
Az időt, amely a feje tetejére állt, merőben másképp értelmezte, mint mi. Gyakran kérdezgette, hány óra van, hiába mondtuk azonban hárman, sőt, hiába mutattuk az órát is, nem hitte el, hogy délután öt. Újabbnál újabb képtelenségei – nem adtak reggelit, éjfélkor hozták az ebédet, nem fürdették meg, hajnalban keltették, dolgozni vitték az összes lakót – és megválaszolhatatlan kérdései – melyik idő szerint jártok munkába, hogyhogy most reggel jöttél – a kétségbeesésbe kergettek.
Képtelen voltam eldönteni, mi a jobb: ráhagyni vagy helyre tenni. Mert mit lehet válaszolni a „hát az meg hogy került oda?” kérdésre, ha nincs is ott az a valami? Vagy arra, hogy „szólj a nővérnek, adja vissza a régi ágyamat, és vitesse vissza a szekrényt, a tévét”, ha minden a régi helyén van? És mit tehettem volna, hogy megnyugtassam, amikor csak nyüstölt és nyüstölt, hogy „de menj már, szólj már”, és nem hitte egy szavamat se? Rá kell hagyni, nem szabad győzködni, tanácsolták a nővérek. Ráhagytam, mégse oldódott meg semmi, mert az ő képzelete szerint csak nem lett a szoba visszarendezve, csak nem lett a fejvég átfordítva, és – hiába mutattam az órát – öt órakor mégiscsak reggel volt. Gyanakvóvá vált, lehet, ezért, és egyre többször fogadott zavaros tekintettel, haragos vonásokkal.

Akkor már a tomboló nyár közepén jártunk. Nappal a negyven, éjjel a harminc foktól szenvedtünk, a nagybetegek alig éltek. Pont, mint egy éve, amikor a mielomát diagnosztizálták nála. Annyi mindenen voltunk túl azóta, a sugarakon, a kemókon, a magatehetetlenné válás sokkján, hogy tényleg azt hittem, már semmi nem jöhet. És mégis, látványosan és rohamosan elkezdett tovább romlani. Lelassult, vontatott lett a beszéde, végképp nem bírta tartani magát, bárhogy támasztottam is ki, dűlt, borult összevissza. Pár nap alatt úgy összement és lefogyott, hogy nem lehetett ráismerni. Az arca beesett, a szeme körül a bőr befeketedett, a karja, a lába a negyvenfokos hőségben is jéghideg lett. Ha ébren volt, szünet nélkül félrebeszélt, egyébként magánkívül aludt. Akkor már halottakkal viaskodott. Az utcabeli Csetei Bori nénit vélte az ajtóban látni, morgolódott is miatta rám, ugyan minek vittem oda, csak zavarkodik, ha azonban már ott áll, akkor szóljak neki, jöjjön be.

Vízióiból olykor-olykor még felbukott néhány értelmesnek tűnő mondat, ezek azonban torzón maradtak, nem kapcsolódott hozzájuk az égvilágon semmi. Egy ilyen semmi, árva mondata, minden racionális ellenérven túl is, nem tudom, meddig fog nyomasztani engem. Milyen jó, hogy most már hazamehetek – ennyi volt az egész. Egy választ sem kívánó kijelentés.
Éjszaka mégis ezzel álmodtam. Kérlelt, vigyem haza, intézzem el. Magyaráztam, hogy ez egyszerűen lehetetlen, mert még tisztába se tudom tenni, mozgatni se bírom, nem tudok hordágyas szállítót szerezni, szóval mondtam az észérveket. Jött a nővér, és olyasmivel győzködött, hogy lelkileg milyen jót tenne neki egypár nap az otthonában, úgyhogy kellően meg lett alapozva a mélységes lelkifurdalásom. Olyannyira, hogy hiába volt egyértelmű a helyzet és kivihetetlen a kívánság, befészkelte a fejembe magát az aggály, lehet, hogy nem is iparkodom kellőképpen?

A szobája mindig tárva-nyitva volt, úgyhogy érkezéskor már messziről őrá esett az első pillantásom. Az egyik július végi szombat délutánon jóval az ajtó előtt megtorpantam. Szokásával ellentétben hanyatt feküdt, az álla leesett, a két orcája helyén két nagy gödör tátongott, a bőre szürkéből viaszfehérbe játszott. Valóságos halottnak láttam. A rémület először a gyomromba hasított, majd egyre feljebb kúszva, a torkomban gombóccá állt össze. Néhányat előrébb léptem, még egyszer rápillantottam, és egészen megbizonyosodtam: meghalt. Szaladtam a nővérhez, aki szólongatni kezdte, és akinek a számomra örökkévalónak tűnő rázogatására nagy nehezen kinyitotta a szemét. Akkor, azon a július végi szombat délutánon tudtam, hogy ilyen lesz halottnak.
Onnan kezdve támadt az újabb aggodalmam: aludt és aludt, állandóan aludt. Evés közben, ültében, fektében, folyton csukva volt a szeme, mintha nem is lett volna már közöttünk. Amikor szólítottam, mindig ugyanazt válaszolta: ébren vagyok, csak nehéz a szemem. A nővér akkor mondta először, hogy bele fog aludni a halálba, én pedig akkor gondoltam először, hogy most már közel a vég. Szóltam néhány közeli rokonnak. Mondtam is, meg nem is, amit akartam. Nincs túl jól, de azért ne ijedjetek meg, fogalmaztam óvatosan, a hangomból azonban mindent megérthettek.

Senki nem mondhatja meg nekem, végül is hogyan halt meg. Egyedül volt, a nővérek éppen kimentek tőle, én még nem érkeztem meg, az agydaganatos Rozika nem tudott beszélni, ha látott, érzékelt is valamit, képtelen volt azt közölni. Csak találgatok, és reménykedem, hátha belealudt, legfeljebb sóhajtott néhányat, hisz olyan rövid volt az a legvégső idő.
Éppen hozzá készülődtem, amikor megcsörrent a telefonom. A főnővér szólt bele, szomorú hírt kell közölnie. Lehetetlen, képtelenség, nem történhetett még meg, nélkülem nem, hiszen most vagyok indulóban hozzá, mikor történt, miért nem szóltak időben, hogy ott lehessek, hiszen megígérték – hisztiztem a telefonban. Higgyem el, szóltak volna – mentegetőzött a főnővér –, de nem lehetett észrevenni, amikor bent voltak nála, ugyanúgy volt, mint máskor, átmentek a szomszéd szobába, aztán tíz perc múlva, amikor ismét benéztek, már vége volt.
A főnővér után azonnal Pétert hívtam azzal, hogy meghalt, és én nem voltam ott. Értesítettem Sári nénéméket, megkértem őket, szóljanak helyettem, akinek kell. Ők ketten azonnal elindultak hozzám és hozzá.
Egy félóra múltán nála voltunk. Testét fehér lepedő takarta, mellette gyertya égett. Kitakartam. Fel volt öltöztetve, feje fekete csipkekendővel bekötve, keze a mellén összekulcsolva. Szeme teljesen zárva, szája résnyire nyitva. Leginkább bőre viaszos, szürkés sápadtságán láttam, hogy halott. És abban az érinthetetlenségben, távolságban és félelmes titkosságban, amit az arca kifejezett. Egyébként nem volt csúnya halott, bár az is lehet, hozzászoktunk a csontsoványsághoz, a gödrös, árkos, beesett archoz. Félelem nélkül léptünk oda hozzá. Búcsúztunk. Sári néném imába fogott, mi pedig vele mondtuk. Sokáig, még órákig langyos volt a homloka.
Király tiszteletes szokásos napja volt a szerda. Előző nap azt mondta nekem, ha életben lesz, benéz még hozzá. Benézett. Kértem, mondjon egy imát érte halálában is. Sokáig hallgatott, azt hittem, némán, magában fohászkodik. Aztán elkezdte, és egy valóságos gyászbeszédet tartott felette. Nem tudom már, mit tartalmazott az a beszéd, csak egy benyomás maradt meg belőle: vigasztaló volt. A legvégén jött az ima, amit mindnyájan vele mondtunk. A tiszteletes elköszönt, én pedig betakartam őt.
Egy órakor érkeztek meg a halottas emberek. Felhajtottam a lepedőt, megsimogattuk utoljára, és félreálltunk. Nem volt pléhtepsi, és nem volt koppanás. Betakarták, óvatosan hordágyra fektették, és elindultak. Mögöttük mentünk, kísértük a folyosón, az előtéren át, ki a napsütésbe, a kocsiig.

Miután őt elvitték, következett a tengernyi ügyintézés. A hospice-ban megpróbáltak segíteni, elmondták lépésről lépésre, mi a teendőnk, hová menjünk, mire figyeljünk, iránymutatást adtak még a várható költségek nagyságrendjéről is. Úgy beszéltek velünk, ahogy ilyenkor kell: szájbarágósan, meg-megismételve a fontos dolgokat.
Legelőször el kellett rendeznünk a holmiját. A használható ruhaneműt – egy selyemkendő kivételével – az otthonnak adtuk, az éppen megkezdett vagy még felbontatlan, felfekvés elleni és mindenféle gélt, kenőcsöt, krémet Rozikára hagytuk. A kendőn kívül a retiküljét és az óráját vettük magunkhoz. Odaléptem Rozikához, aki az ágyához cövekelve egy paraván mögött töltötte el azt a három órát, megsimogattam, nyugtatgattam, és elbúcsúztam tőle. Aztán Zsóka, a kedvenc nővér következett. A mamám rajongott érte. Ő volt szolgálatban, amikor megérkezett a hospice-ba, és ő látta el utoljára: ő kötötte fel az állát, mosdatta, fésülte, öltöztette halotti ruhába, és kísérte ki velünk együtt a halottas autóhoz.

Az első utunk az anyakönyvi hivatalba vezetett. Órákig várakoztunk egy hajléktalan, egy roma család és egy temetkezési vállalkozó társaságában. A hajléktalan, hallgatóságot remélve, csak mondta és mondta a maga hajléktalanságának a keservét, majd kibírhatatlanul okoskodott és akadékoskodott az ügyintézővel, a roma család egyfolytában és hangosan vádolta az egészségügyet a hozzátartozójuk haláláért, a temetkezési vállalkozó csendben volt. Mire a kezünkbe kaptuk a halotti anyakönyvet, egy szűk óránk maradt a temetkezési vállalat zárásáig, úgyhogy rohantunk. Ha egy kicsivel több időnk van, mindent elintézünk. A nagyját így is sikerült az alatt a kurta óra alatt, másnapra csak a gyászjelentés és a köszönetnyilvánítás maradt.
Amikor beléptünk, először viszolyogtam, aztán, miután az üzletvezető magunkra hagyott, erőt vettem magamon. Elkezdtünk nézelődni és vásárolni – utoljára – neki. Koporsót hímzett selyembéléssel, kispárnát, szemfedőt, selyem rögfogót, hogy ne kísértsen a rázúduló föld hangja. Mindenből a lehető legjobbat és a lehető legszebbet, hiszen utoljára gondoskodtunk róla. Mindezen kívül, hihetetlen, hogy a pár ezer forinttól kezdve a több tízezres tételig bezárólag, mi mindenért nem fizettünk még. Fizettünk a be- és kiszállításáért a halottas házba, a hűtéséért, a sírásók szállításáért, a ravatalozó használatáért, a sírhely megváltásáért huszonöt évre, a sírkő szétszedéséért, a majdani visszaállításáért, ÁNTSZ-engedélyért a sírnyitáshoz, magáért az eltemetésért és hétvégi felárat a szombati napért. Készpénzzel, ott rögtön, sok százezer forintot. El nem tudom képzelni, vajon az, akinek semmi megtakarított pénze sincs, honnan szed össze hirtelenében annyit, amennyibe – még ha a legolcsóbb dolgokat választja is – a legegyszerűbb temetés manapság kerül!
Már hat óra felé járt. Csak húztuk-vontuk magunkat a városban, de még mindig mentünk, még mindig intézkedtünk. Vágytam a régi házba. Kiszaladtunk. A fogason lógó ruhái, a gyümölcsös tál a konyhapulton, a kávéfőző a tűzhelyen úgy állt a helyén január óta, ahogy ő hagyta. Őrizték a régi életet. Akárhányszor kimentem valamiért a nyolc hónap alatt, ez a kép fogadott és töltött el megnyugvással, mert azt jelentette számomra, hogy még semmi sem múlt el, még minden megvan. Most ugyanez a kép a változtathatatlanságot sugározta felém, és kifelé zavart a házból.

Szombaton tizenegykor temettük. Órákkal korábban kimentünk a temetőbe, a sírásók azonban sehol sem voltak. Visszamentünk a házba, újból és újból ellenőriztük a torhoz valókat, arrébb húztunk egy asztalt, odébb tettünk egy széket, kiraktunk még néhány szalvétát, valójában csak lézengtünk, nem tudtunk magunkkal mit kezdeni. Kínkeservesen túljutottunk valahogy a tíz órán, amikor végre őt is kihozták a temetőbe, és felravatalozták. Egyedül voltunk vele, búcsúztunk. Még egyszer, utoljára, kitakartam. Még egyszer, utoljára, megnéztem. Még egyszer, utoljára, megérintettem. A hűtőben lecsapódó nedvességet éreztem az ujjaimon. A koszorú fehér rózsájából egy szálat a koporsóba tettem, majd bólintottam a halottas embereknek. Ösztönösen cselekedtem.