Kovács Péter

SZILÁNKOK FÖLNŐTTÉ
VÁLÁSOM TÖRTÉNETÉBŐL
Mesék Lucának

Részlet

Emlékeim mint a némafilmek: csak gesztusok, helyszínek, egy-egy arc.
Az ítéletet végrehajtották. Nem tudom, hányszor olvastam el ismét és megint, megint a KÖZLEMÉNY utolsó mondatát. Reggelinél ültem. Apám a konyha felől lépve a szobába egyetlen hang, szó nélkül tette elém az újságot. Aztán se szólt, és nem is nézett rám. Az ítéletet végrehajtották. Nem volt miről beszélni. Nem emlékszem, hogyan álltam föl az asztal mellől, mentem ki az ajtón, lefelé a lépcsőn, ki a kapun. Egyszerre az utcán voltam. 1958. június – sütött a nap, az emberek nem ordítottak. Siettek valamerre, csak álldogáltak, éppen villamosra szálltak – mint máskor. Az egyetemen háborítatlanul folytak a vizsgák. Mintha a süket csend senki mást, csupán és egészen egyedül engem, egyetlenként zárt volna magába. Az ítéletet végrehajtották.
Lehetett erről megfeledkezni, eltekinteni a megtörténttől? Folytatni valamit, bármit?
Élni kellett. Élni szégyennel, lesütött szemmel és mégis a reménnyel, hogy egyszer, majd, ha már nem is gondoljuk, ha tán nem is élünk, mégis eljön az ünnep.

Győztünk? A nagy, családi rézágyon hasaltam keresztben. Már régen elaludtam, de édesapám érkezésére fölébredtem. Fáradt volt, csontos, sovány arca mégis ragyogott: Igen, győztünk!
1945 ősze volt. Még csak egy éve, hogy Budapestre költöztünk, de már alig gondoltam vissza Váradra. Elmesélhetetlen, ami azóta velünk történt. Sötét és hideg, végtelen napokra emlékszem, meg légiriadókra, szaporodó romokra a városban, aztán az óvóhelyen arra az elmondhatatlan pillanatra, amikor egyszerre csak minden elsötétült, s a ránk szakadó ház porából valaki – ma sem tudom, ki lehetett – kezemnél fogva húzott valahová. Érthetetlenül és visszavonhatatlanul zárult le életünk minden addigi történése egyetlen pillanat alatt.
Még az előző ősszel egy délelőtt édesapa váratlanul érkezett haza a hivatalból; aktatáskáját az ebédlő nagy asztalára fektette, s valahogyan kiderült, tudni lehetett, hogy többé már nem is megy vissza. Nem megyünk Nyugatra. Nem tudom, hogyan, ekkor-e vagy máskor, már korábban dőlt el így; ki mondta ki, anyám-e, nagymama vagy édesapa, de valahogyan összefüggött ezzel a jelenettel. Én persze mentem volna: szó volt valami teherautóról is, ami igencsak érdekesnek tűnt. Aztán a teherautó nem jött. Vagy jött, de mi már határoztunk: nem mentünk Nyugatra. Egy délután apától – talán nagyapáéktól tartottunk hazafelé – váratlanul megkérdeztem, kik a nyilasok? Gyorsan érkezett a válasz: Akik nyíllal lőnek. Nem hittem, de beláttam, hogy valamiért nem fogok erről többet megtudni.
Akkoriban lehetett az is, hogy édesanya vitt magával a városba. Jól emlékszem, mert ritkán történt meg, hogy ilyen boldogságos kettesben mentünk valahova, aminek különösen tudtam örülni. Örültem, és annak ellenére, hogy nem szerettem azt az aggodalmasan szoros szigort, ahogyan mindig, egyedül csak ő fogta kezemet az utcán.
A családban rajta kívül mindenki, még nagymama is elfogadta nagyfiúságomat, s hagyta, én döntsem el, mikor, mennyire kapaszkodom beléje. Most azonban – ezt mindjárt, már az előszobában, az indulásra készülődés közben éreztem – valami furcsa, szokatlan nyugtalanság is vibrált körülöttünk. Gonddal, mégis alig pillantva rám igazított valamit pilótasapkámon, kesztyűd? – kérdezte még, és már az ajtón kívül voltunk. Élesek előttem a képek, nem lehet, hogy csak most, hat évtized után emlékezve látom így. Anyám siettetett, s kicsit húzott is, amikor bámészan, mint máskor, az üzleteket néztem volna, a sarkon a csákós rendőrt, szembejövő nőket, férfiakat, katonákat, az elsuhanó autókat, aztán már a Lánchídról az alattunk szélesen elömlő folyót. A siklóval az utazást a várhegyre föl, végre már önfeledten élvezhettem. Az ablaknál ágaskodtam, lesve a távolodó házakat, a hidat és a Dunát. Géza bácsihoz mentünk, a parancsnokságra – mondta anyám –, Ferkó bácsi Dzsudijának édesapjához. Géza bácsi, amikor a világos, nagy szobába léptünk, az íróasztalától jött elénk, komolyan, hosszan – ma azt mondanám, szertartásosan – csókolt kezet anyámnak, majd fájón kemény barackot nyomott a fejemre. Gyér, ősz haja volt, árkolt, párnás arca, jelentéktelen, puha orra alatt fehér, tüskés kis bajusszal. Keresztanyám, Ici néni esküvőjén láttam őt először, amikor a menyasszony mögött a templomból lassan kiömlő násznép ráérő kényelmességgel terült szét a kis téren. Emlékeztem rá, de inkább csak csákója, még inkább az oldalán hordott kard miatt, amelynek markolatát nagyon tetszetős, aranyos rojtú bojt is díszítette. Most pattogva, határozottan beszélt. Nemigen figyeltem oda, kard és csákó nélkül nem érdekelt Géza bácsi. A szép huzatú kereveten anyám ölelésében ülve türelmetlenül vártam, hogy újra a sikló ablakába állhassak. Igazából csak a teherautó említése, amely talán értünk jönne a Deák Ferenc utcába, tűnt ígéretesnek. Évtizedekkel később, már édesapa halála után kérdeztem édesanyát, hogy emlékszik-e? – Védekezésül vittelek magammal. Tetszettem a Tóthnak, erőszakolta, menjünk vele Nyugatra. Fenyegetőzött, hogy bevonultatja apát, ha nem engedek.
Az ostrom hirtelen jött. Addigra a bombázások s a mind közelebbi ágyúzás folyamatos döreje szinte megszokottá váltak. Karácsonyeste még fent voltunk a lakásban, de a másnapi szentmisére már a pincéből indultunk a közeli Szervita-templomba. Többé nem láttuk belülről otthonunkat. Mire az első, sokáig félt, mégis már nagyon várt orosz katonák a pincében ránk nyitottak, fent a lakásból semmi sem maradt, az egész házból is csak üszkös falak. Földönfutóként (ez a szó nagyon tetszett nekem!) érkeztünk nagymama nővérének, az apácafejedelem asszony Tetének (így hívták a családban)
a Városliget közelében lévő zárdájába. Végül aztán tavasszal, valamikor húsvét táján a poloskás Molnár utcai lakás – előző tulajdonosa tényleg elment Nyugatra, és soha nem is jött vissza onnan – idegen bútorai közé kerültünk.
Itt ért az ősz, és itt lettem iskolás, első elemista a közeli, Cukor utcai „Községi Népiskolá”-ban. Nem ismertem még a betűket, de már tudtam, hogy kik a nyilasok, meg azt is, kik a komonisták. Mi kisgazdák voltunk, a legjobbakhoz tartoztunk. Kételyem nem volt, hogy így van. Akkor hajnalban édesapa a szavazatszámlálásból érkezett. Győztünk.
A következő tavaszra újságolvasó lettem. Naponta szorgos kíváncsisággal olvastam végig a Kis Újság minden hírét, betűjét, a rablógyilkosságok és az utcai vetkőztetések izgalmas történeteit, meg ugyanígy a politikai eseményekről szóló beszámolókat is. Tuskólábú rémtettei ugyanúgy érdekeltek, mint Tildy Zoltán vagy Rákosi Mátyás beszédei, a párizsi béketárgyalások problémái vagy a koalíció vitái. Határozott véleményem volt a magyar külügyminiszter, Gyöngyösi János pipogyaságáról meg persze tárgyalópartnereinek megmagyarázhatatlan értetlenségéről is. Édesanyám öccse, Jancsika időnként elvitt magával a parlament karzatára, ahonnan élőben láthattam a politika szereplőit. Leginkább – tekintélyes méreteivel – Balogh páter ragadott meg. Sulyok Dezsőre és Pfeiffer Zoltánra voltam még kíváncsi, akiknek kritikus hangjára bátyám külön is fölhívta a figyelmemet. Bátyámként emlegetem, merthogy Jancsi mindig, haláláig testvéröccseként bánt velem.
Nagymama fiatalabb testvére, Mári néha a szervita harmadrend összejöveteleire vitt magával. Őt itt Mariska kisasszonynak szólították, s érezhető tekintélyt élvezett. A templom melletti folyosóról nyíló tágas szobában engem leginkább az izzó oldalú dobkályha érdekelt, igazából egy vashordó volt ez, amelyben fűrészporral tüzeltek. A körülötte melegedő rendtagok talán imádkoztak is, de erre nemigen emlékezem. Mindszenty nevét, a hercegprímásét hallottam sokat emlegetni. Ma úgy hiszem, valójában politizáltak. Egyszer valahol Budán, talán egy iskola földszinti szobájában vettünk részt hasonló, de népesebb társaság ülésén. Mári néni Petőfi Sándor utcai lakásában több alkalommal is hallhattam a magabiztos provincot beszélni a várható, hamarosan bekövetkező változásról, amelyet köreinkben szinte mindenki annyira remélt. Sokáig nem tudtam, hogy ez a magas, energikus, mindig sietős és a saját véleményén kívül másra sosem figyelő pap valójában kicsoda, s hallgatói előtt megkérdőjelezhetetlen tekintélye honnan való. Csak amikor – ahogyan mondták – sikeresen átszökött a határon, de Rómába érkezve váratlanul meghalt, értettem meg a beszélgetésekből, hogy a magyarországi szervita atyáknak volt a főnöke. Mári nénémet elkísérhettem valamikor egy igazi nagygyűlésre is, amelyet szintén valamilyen egyházi – mai szóval civil – szervezet rendezett. Az irdatlan tér színpadán (talán az Erkel Színház lehetett?) bevezetőként „élőképeket” mutattak be. Tetszett, s kifejezetten érdekesnek találtam a háború megidézését, a többi témára azonban – valószínűleg nem véletlenül – már nem emlékszem. A műsort követően többen is szónokoltak, az est emlékezetes csúcspontja azonban
a hercegprímás beszéde volt. A sűrű embertömeg – férfiak, nők, öregek, fiatalok és a sok-sok reverendás pap és apáca – elragadtatva hallgatta. A végén én is, mint mindenki, felállva, lelkesen tapsoltam.
1947 és a következő év nyarát is Kőszegen töltöttük, a szervita nővérek ottani, emeletes házában. Ahogyan ma visszaemlékszem rá – a tágas, levegős kapualjra, az innen induló kényelmes, falépcsős följáratra, a bolthajtásos szobákra –, legalább részben még a barokk korban épülhetett. A tágas udvar közepén dús lombú, hatalmas gesztenyefa állt. A négyzetes teret balra az új építésű földszintes óvoda, jobbra magas deszkakerítés, hátul pedig az óvodához hasonló, újonnan épült földszintes, különálló lakrész határolta. Az első kőszegi nyáron testvéremmel, Kiserivel, meg fölváltva szüleimmel, illetve nagymamával és bátyámmal itt, a következő évben pedig a régi ház földszintjén laktunk. Ez az előbbinél tágasabb és kényelmesebb lakás ablakaival az éppen itt térré szélesülő utcára nézett. Az udvarban a kerítéshez támaszkodó szerszámkamra gazdája a Szepi volt. A házban mindenki csak így, keresztnevén emlegette. Ő tartotta rendben az udvart és a hátul széles kapuval ide nyíló hatalmas gyümölcsöskertet. Kortalanul volt öreg, mint aki így született a világra. Mogorván jött-ment naphosszat, végezte munkáját. Magyarul nem beszélt, s ha ritkán, furcsa, mindig indulatos torokhangon szólt német anyanyelvén valamit, azt sem igen értette senki. Az idegenek, de még a nővérek többsége is amolyan félnótás bolondnak tartották. A gyerekek féltek tőle, de alkalomadtán – készen a gyors menekülésre – komisz kíméletlenséggel tudták csúfolni, bosszantani, hogy aztán messze futva, biztonságos távolból élvezzék az érthetetlenül ordítozó és súlyos lapátjával fenyegetődző alak látványos dühkitörését. Egyedül a mindig tevékeny Borbála kedvesnővér, aki maga, mint az öreg is, született kőszegi volt – és akinek a szülei hagyták mintegy hozományként a házat és hatalmas kertet a rendre – tudott szót érteni vele, hirtelen haragját is ő tudta lecsillapítani. Szepi egyértelműen őt tekintette gazdának, s utasítást mástól, még a tényleges házfőnök nővértől sem fogadott el. Az öregtől én is tartottam, de kíváncsi is voltam, főleg persze a bódéra, amelyet olyannak láttam, mint a Janó kunyhóját a Pál utcai fiúk-ban. Idővel Borbála nővér segítségével sikerült a bizalmába férkőznöm. Segítettem neki a szerszámokat kihordani a hátsó kertbe, néha a talicskát is tolhattam helyette. Reggelenként, míg ő a bódé félhomályában üldögélve szalonnázott, én bizalmasan az ajtófélfához támaszkodva igyekeztem fölfedezni kincseit. A munkához szükséges tárgyakon kívül azonban nemigen láttam ott mást. A Szepi néha – előbb óvatosan körültekintve, hogy nem lesi-e ki valaki a titkot – régi újságlapokat húzott elő valahonnan. Meglebegtette őket előttem, aztán szemét behunyva és súlyos tenyerével lassan arca előtt körözve, fenyegető hangsúllyal ugyanazt az egyetlen szót ismételte: Schwarz! Schwarz! Máskor ugyanilyen látványosan, két ujjával szemének sarkait széthúzva, a sárgákra hívta föl figyelmemet: Geeelb! – mondta halkított, mégis vészteljes, hörgő hangon. Majd jobb keze mutatóujját szája elé emelve s közben fejével jelentőségteljesen bólogatva ismét meglebegtette – mielőtt óvatosan összehajtva elrejtette volna – papírjait. Míg mi – szüleim, nagymamám, Jancsika és persze velük együtt én – még a nyaralás heteiben is a recsegős, nehezen hallható rádióadásokra figyelve, örökké csak az eljövő változásban reménykedtünk, ő már újabb, titkon támadó veszedelmektől tartott. Nem egészen értettem, de azért aggasztott a dolog, s bátyám sem tudott teljesen megnyugtatni.
1947 nyarán választásokra készült az ország. A hírekről nem csak a Kis Újságból értesültem: Kőszegen a várható eseményeket kisbíró dobolta ki naponta a házunk előtt. Meghallva a dobpergést, elsőként szaladtam a kapu elé. Nem hagytam ki egyik párt választási gyűlését sem. A szónoklatok a város főterén álló rozoga emelvényről hangzottak el. A legtöbb tapsot és leghangosabb elismerést a kommunisták kapták. Igaz, ők a közönséget is maguk hozták-vitték három vagy négy teherautóval.
Otthon érezhető volt a szorongás, de azért mindenki bizakodott. A felnőttek beszélgetéséből megértettem, hogy a kisgazdákra már nemigen számítottak. A legtöbbet Barankovics nevét emlegették. Jancsika szerint ő elegendő szavazatot kaphat vidéken, ezért Pesten – mondta – elsősorban Pfeiffer pártját kell támogatni. A közeli változás reménye halványodott, de szüleim, nagyszüleim nemzedéke sokáig nem tudta elhinni, hogy sem a kommunisták, sem az oroszok nem fognak bennünket még évtizedekig magunkra hagyni, de nem kevesen voltak, akik a maguk módján készültek is erre. Sok-sok évvel később, már Fehérvárott – nemcsak a változásnak nem ismert, de már régen, még a reményekben is alig élő közelségében – kutyasétáltatás közben – mesélte Gizike doktornő, mint tűnt föl neki egykor, talán a ’48-as máriapócsi búcsún, mit csinál bácsikája. Mit írsz – kérdezte – újra meg újra a noteszedbe? – Felírom azokat, akik engem írnak föl!
1947-ben életemben először – és aztán 1990-ig utoljára – én is szavaztam. Nagymama nővérét, az írni-olvasni nem tudó Bébikét kísértem el a szavazófülkébe, s a keresztet is én húztam be a megfelelő helyre. Délben, amikor a rádióból hallottuk az igazságügy-miniszter rendeletét, hogy betiltja a „további” kék cédulás szavazásokat, már tudtuk, az én igyekezetem is hiábavaló volt. Egy évtizeddel később, attól kezdve, hogy már saját jogon választhattam volna – kicsit szorongva a fölfedeztetéstől és következményeitől – mindig üres borítékot dobtam a ládába. A szavazatok összeszámlálásakor azonban – akármennyire figyeltem a kerületi eredmények ismertetésére – a hiánynak soha nyoma sem mutatkozott. A változás reménye 1947 őszén a bizonytalan távolba veszett. A következő kőszegi nyáron hajnalonként puskás rendőrök tereltek ablakunk előtt szótlan kis csapatokat a vasútállomás felé. A mind szigorúbban őrzött határról hozták vissza őket. Az előző évben még szabadon kirándulhattunk a környéken, most már a legérdekesebb helyre, Írott-kőre sehogy, másfelé is csak engedéllyel mehettünk.
A ’47-es választások izgatott romantikáját hozta vissza számomra 1990 tavasza. Fehérvárott a Skála áruház mögötti rögtönzött színpadon egymást váltották feltámadt és új pártok ügyes és ügyetlen szónokai. A ’45-ös Győztünk! valódi, nagy öröme azonban elmaradt. Az estét barátainkkal töltöttük a rádióra és tévére figyelve. „Szakértők” sorolták, magyarázták az eredményeket, mintha ez a valami mindig így történt volna. Az évtizedek óta várt egyetlen szó, a VÉGE, reggelig sem, később sem hangzott el. Az ünnepet, az igazit, azt az euforikusat, amelyre annyi izgalommal készültünk, amelyről évtizedek óta álmodtunk, valakik ellopták.

Pestre hazatérve, az államosított iskola várt. Első elemista a Cukor utcában voltam, az Angolkisasszonyoknál másodikos. Ekkor hallottam, hogy immár nem „elemista”, hanem „általános iskolás” vagyok. Ezt valami nagyos, sőt valamiért előkelő dolognak is hittem, de hogy pontosan mit jelent, azt nemigen értettem. Az iskolás lét egyébként is valami áttekinthetetlenül zűrös dolog volt számomra. Elsőben talán egyedül az olvasás érdekelt, pontosabban a nyomtatott szövegek, amelyek megértéséhez ismerni kellett a betűket. Minden mást – még az írást is – fölösleges, szükségtelen tehernek éreztem együtt az egyszereggyel, az otthoni, kínos házi feladatokkal, a felállással az osztályban, a parancsolt csönddel, a sorakozókkal, az értelmetlen várakozásokkal a tanító nénire, aki beszélgetett éppen valakivel, vagy a Cukor utcai kapu előtt édesanyámra, aki még mindig nem jött értem. Ennél is rosszabb volt – már másodikban – az Angolkisasszonyoknál, csupa szorgos és nett kislány között, akik elől riadt, szégyennel keveredő félelemmel igyekeztem rejtegetni ronda, pacáktól hemzsegő füzeteimet. Igazi felszabadulásként éltem meg, amikor harmadikban a pesti Piaristákhoz írattak be, hozzám hasonló, rendetlen, futni, focizni, verekedni, bandázni szerető kisfiúk közé. Mégis, legjobban az államosított iskolában éreztem magam. Negyedikesek voltunk, egy rövid ideig régi tanító bácsink még velünk maradt, de aztán – mert mint hallhattuk, ő bizony reakciós – hamarosan elkergették. Ekkor jött el az igazi jó világ, mert Poprádi tanító úr utódját, úgy látszik, nem találták, s csak hosszú kihagyásokkal tűnt föl egy-egy helyettesítő az osztályteremben. Máig sem értem, hogyan kaphattam a tanév végén társaimmal együtt bizonyítványt azzal a szabályos bejegyzéssel, hogy az ötödik osztályba léphet.
Az államosított iskolában éreztem meg először az ellenállás gesztusának feltörő, már-már lázadásba forduló, bizsergetően édes ízét. Pedig nem valami nagy ügyről volt szó, csupán csak az újra-újra kitörő viharos, lelkes tapsról, amely a rendházból nyíló, folyosó végi, korábban nyitott, most gondosan zárt ajtó mögül kilépő atyát köszöntötte. Hivatalos tanrendünkben ekkor még szerepelt a hittan, s nekünk, negyedikeseknek ez maradt az egyetlen rendszeresen megtartott óránk. A tanár úr – miközben sietősen igyekezett valamelyik tanterem felé – ragyogó mosollyal jobbra-balra forogva, magasra emelt karral hárította az ünneplést. Az iskolai év végén, a szomszédos, belvárosi plébániatemplomban, pontosabban – talán a szertartásra összegyűltek igen nagy száma miatt – a templom előtti téren került sor a bérmálásunkra. Persze ebben a tömeges nyilvánosságban eleve szintén lehetett valamiféle tüntető célzatosság, de számomra akkor és ott mégis fontosabb volt, hogy az ünnep végén Jancsi – aki a keresztapaság után bérmaapám is lett – fagylaltozni vitt a Ferenciek terén az olaszhoz.
Ötödikes és mindjárt úttörő is az Irányi utcai Általános Iskolában lettem. Ez akkoriban, a Cukor utcai pedagógiai főiskola gyakorló iskolájaként, amolyan mintaintézménynek számított, ahol mindannyian elnyertük az egyébként csak komoly kitüntetésként osztogatott vörös nyakkendőt is. Új fiú voltam egy csaknem ismeretlen közegben. Közelebbről csak K. Ferit ismertem, aki elsőben, a Cukor utcában mellettem ült a középső padsor első sorában, az osztályból másokat inkább csak látásból, mert valahol ott laktak a Molnár utca környékén, mint P. Misi is. Leginkább kettőjükkel barátkoztam. K.-val – az óriás szibériai folyókat megfordító szovjet Davidov-terv mintájára – nagyszabású csatornázási terveket készítettünk. P.-ék jelentékeny méretű fürdőszobájában modellkísérleteket végeztünk. Éjszakába nyúlóan rajzoltam térképeket, írtam meggyőző tanulmányokat a Dunából a Pilisen keresztül a Balatonba vezető vízi út és a mellette kialakítható öntözéses gazdálkodás előnyeiről. Feri elképzelései is elgondolkodtatók lehettek, ő a Tisza és a Körösök közötti vidéken épített volna csatornát. Nem tudom, hogy a feltűnni vágyáson kívül – még Rákosi pajtás elé is kerülhetünk – vezetett-e valami más is. A Davidov-tervről biztos meggyőződéssel tudtam – ahogyan a recsegő nyugati rádióadásokból meg édesapámtól is hallottam –, hogy nem más az egész, mint közönséges humbug. Ferivel időnként – iskola helyett – a Tervhivatalba látogattunk, ahol komoly tárgyalásokat folytattunk valaki illetékessel. Nem lehetett akárki, tágas irodája, ahová egy titkárnő kalauzolt minket, mindjárt az első emeleten volt, széles ablakkal a szemközti parkra. Barátságosan hellyel kínált – na mi járatban, mi járatban, hallom, érdekes terveik vannak –, de a rajztáblatartó mappában odaszállított rajzainkra csak felületes pillantást vetett, majd ha a szakértők (ugyan kik lehettek?) is látják, visszatérünk rá. Legközelebb már a nagy íróasztalon kiterítve fogadtak térképeink. Elégedetten nyugtázta, hogy a rajzokhoz mellékelt írásban kitértem a tervezett csatorna mentén a rizstermesztés lehetőségeire is, de kifogásolta K. perfekt rajzaival szemben az enyémek kicsit ügyetlen bizonytalanságát; Feri figyelmét viszont az elvi indoklás további részletezésére hívta föl. Lelkesen távoztunk, s az addiginál is szorgalmasabban folytattuk a munkát, újabb és újabb tárgyalásokra készülve. Most is csak találgatni tudom, miért járatták a két gyerekkel hetekig a bolondját? A szívélyes hivatalnok lehet, csak bennünket csalt, de az is lehet, önmagát is.
Az iskolában nemcsak nem kifogásolták gyakori elmaradásainkat, hanem még példaként is állítottak minket az osztály elé. Én meg egyszerre fölfedeztem ebben a lógás lehetőségét, s idővel hol ismét a Tervhivatalra, hol csak fogorvosra hivatkozva magányos, szép sétákat tettem – persze tanítási idő alatt – a városban. Érthetetlen, hogy mulasztásaim nyomán semmilyen botrány nem tört ki, s emlékeim szerint még magyarázkodásra sem szorultam.
Azon a télen alig egyéves öcsénk, Áron skarlátos lett. Akkor ez még igencsak veszélyes, fertőző betegségnek számított. Hogy ne kelljen kórházba vinni, nagymamával, ápolójával együtt szigorúan elkülönítették a lakásban, Kiserit és engem pedig még aznap este átköltöztettek a Nefelejcs utcai zárdába. Hat hétig – ennyi volt a skarlát lappangási ideje – iskolába sem járhattunk, nehogy megfertőzzük osztálytársainkat. Az ettől való félelem vagy a Molnár utca és a Nefelejcs közötti nagy távolság miatt-e, egész idő alatt még leckét sem hozott nekünk senki. Váratlan, háborítatlanul békés, hosszú vakáció köszöntött ránk. Ketten gyerekek pincétől padlásig belaktuk a házat, felkutatva, fölfedezve minden rejtett zugát. Tete, a tisztelendő anya rokonaiként hihetetlen szabadságot élveztünk, miközben egy kevéssé mégis elhagyottak voltunk; Kiserivel – ahogyan emlékszem – még soha, se előbb, se később nem éreztük ilyen nyilvánvaló intenzitással egymáshoz tartozásunk fontosságát. Kicsit sem hasonlítottunk egymásra. Én olvasni szerettem, játszani inkább csak magamban, egyedül, s egészen kicsi koromtól a fölnőttek társaságát kerestem; ő babáit öltöztette, dajkálta, és gyerekeket, kisebbeket és nagyobbakat maga köré gyűjtve csak a játék érdekelte. Néha úgy éreztem, nem is szeretne soha fölnőni. Húgom kifejezetten szép volt: hosszú, derékig érő – többnyire copfban hordott, de ünnepi alkalmakból loknikba rendezett – szőke hajával, ragyogó kék szemével, sportos alkatával nem egy osztálytársamat és barátomat már gyereklányként is elbűvölte.
Abban a tanévben sokat mulasztottam az iskolából, és keveset tanultam. Amikor véletlenül ott ültem valamelyik órán a padban, ügyes, tetszetős mimikrivel, élénk jelentkezésekkel, „hozzászólásokkal” fedtem el tudatlanságomat. Így sem egészen értem, hogyan úszhattam meg a bukást, amikor biológiából például egész évben csak az amőbát tanultam meg (ma sem terjednek ennél tovább ismereteim), oroszból pedig még a betűk ismeretéhez sem jutottam el. Igaz, az utóbbi tanulásában tanárunk sem járt sokkal előttünk. Néha gondolok rá, hogy tehetséges szélhámos válhatott volna belőlem.
A rádió időnként kémek, szabotőrök, azaz a nép ellenségeinek bírósági pereit közvetítette. Ahogyan emlékszem, én egyik alkalomról sem maradtam le. A némán, minden hang és gesztus nélkül figyelő Jancsi mellett, rekamiéja peremén ültem. Ránéztem néha kutatón, máskor apámra, aki mögöttünk, furcsán, dermedten hajolt karosszékéből íróasztalra támasztott karjára. Egyszer-egyszer anyám tűnt föl az ajtóban, s próbált halk erőszakkal rávenni, hogy hagyjam ott a rádiót, nem való neked. Konok szótlansággal, vigyázva, hogy rá se nézzek, maradtam helyemen. Amit a hangszóróból hallottam, az hasonlított a színházi közvetítésekhez, csak a bizalmas háttérsuttogás hiányzott, hogy a lassan kinyíló ajtóban most a szobalány tűnik fel… Ettől az egész szárazabb és absztraktabb lett, mégis és zaklatóan valódi. Emlékszem részletekre is, konkrét vádakra és vallomásokra, de lehet, hogy ezekre inkább az újságokból vagy későbbi híradásokból. Igazából nem szavak, nem mondatok, hanem a változó szereplők újra és újra csaknem azonos hangsúlyai maradtak meg bennem, a mindenkori ügyész ragacsos undortól, gyűlöletes megvetéstől torzult hangja, az ügyvéd alázatos óvatossága, a vádlott önvádló beismerésének katatón unalma, a bíró komisz korbácsütésként csattanó kérdéseinek kíméletlen hangsúlya, ripacskodóan goromba közbeszólásai, az ítélethirdetés szándékolt közönségessége. A rádió által közvetített politikai perek sorozata még a koalíciós időkben indult. Tökéletesen érzékeltem azt a szorongást, amit ezek a közvetítések környezetemből, szüleimből, nagymamámból és Jancsiból is kiváltottak. Személyesen akkor értettem meg ezeknek az ügyeknek az irtózatát, amikor a köztársasági elnök, Tildy Zoltán a halálra ítélt vejének, leánya férjének sem adott kegyelmet. Nem felejtem annak a pillanatnak feszült riadalmát sem, amikor – ez is az ötödik osztályban történt – nem írtam alá a munkásosztály és a dolgozó nép árulóinak legsúlyosabb megbüntetését követelő petíciót. Szélhámostehetségemnek köszönhetem, hogy baj nélkül úsztam meg, mint mulasztásaimat, ezt is. Jóval később, már a hetvenes évek elején (és akkor utoljára, fenyegető ismétlésként) baráti társaságban figyeltük döbbenten és sűrű, hangos megrökönyödéssel az ismert értelmiségi riporter szolgalelkűen vádaskodó, tódító közvetítését valami szerencsétlen nőszemély kémperéről, aki nem átallott egy imperialista diplomatának „bizalmas információkat” átadni aktuális kulturális programokról.
A Rajk-pernek számunkra, azaz a titkos reakciósok – család, rokonok, barátok – számára volt egy egészen másfajta üzenete is, amelyet szintén értettem. Már egymást irtják – hallottam a rövid, érzelemmentes, szánalom nélküli mondatot. Ez a végüket jelzi. Nem tart már sokáig. Hol hallhattam: otthon-e vagy a zárdában? A változás azonban most sem jött el. Sőt…
Kiseri mindebből szinte semmit sem vett észre, élte a maga gyanútlan gyerekkorát, mindegy volt számára, hogy vízi-e – ahogyan ő véletlenül értette – vagy népi a demokrácia. Én sok mindent láttam, értettem szüleim félelmét, magam is ismertem az alkalmi, pillanatnyi szorongást, de mégis mindaz, ami köröttünk, sokszor az ismerősöket és a családot közvetlenül érintve zajlott, elsősorban érdekességével, a történés izgalmával hatott rám. Elszörnyedve hallgattam, hogy valaki forró beöntést kapott volna az ávósoktól, mert hangos megjegyzést tett az utcán az aktuális áremelésről. Érdeklődve figyeltem az ablakból, ahogy néhány környékbeli háziasszony a sarki telefonfülkét súrolta, amelynek falára éjszaka valami bátor ember (lehet, hogy csirkefogó) azt a talányos mondatot írta, Nincs többé kopasz fej, csak talpig érő homlok. Titokban (senkinek nem árultam el) és magamban szégyenkezve meg borzongva is, kicsit irigyeltem azokat, akiket kitelepítettek, akikért éjjel tényleg eljöttek a rendőrök a rossz teherautóval, hogy kevés motyójukkal valahová az ismeretlenbe vigyék őket. Irigyeltem apám öccsét is, aki valamelyik katonaperbe keveredve töltött hosszú időt börtönben. Szerettem volna tudni, hogyan fogták el, miért, hol volt, mi történt vele, de azután, hogy kiszabadult, ahogyan nekem nem, másnak sem beszélt erről soha.

A koreai háború kezdetét édesapa jelentette az éppen vacsorához készülő családnak, hirtelen fölemelkedve a hol hörgő, hol semmihez sem hasonlítható módon egyszerre bugyborékoló és vijjogó rádió mellől: Kitört a háború. Elkezdődött. – Úgy hitte és az asztal körül mi meg – ahogyan rokonok, ismerősök szavaiból kivettem – mások is, nem kevesen, hogy valóban elkezdődött az előző háború befejeződése óta egyfolytában, fenyegetőn készülődő új világháború. Elhittem a sokszor hallott öncsaló véleményt, hogy nem itt, nem errefelé fog most eldőlni a dolog. Vasárnapi egyetértő, családi politizálás közben kérdezte Jancsi hangjában némi kétellyel, de reménnyel is: – Gondoljátok? – Ha pedig nem itt, hanem ott valahol, az idáig még a hírekben is alig létező vidék ismeretlenségében ütközik meg a két világ, akkor igazán félni sem kell, csak türelemmel várni a végét. És volt benne valami. A Kossuth rádió mindennapos győzelmi hírei megritkultak, az utcasarkok térképein a népi erők előrenyomulását jelző zászlócskák egyszer csak nem mozdultak tovább; s miközben a Duna-parti Bristol Szálló teraszán táncra készülő fiatalságot a bárénekes egyre csak lelkesítette: el a kezekkel Kóóóreától, a fo-
lyamatosan zavart rádióadásokból már tudtuk, hogy az amerikai McArthur tábornok csapatai elérték a kínai határt. Na! Most, most… – és nem történt semmi.
1953-ban az amerikaiak, angolok és franciák az utca túloldaláról nézték végig – a fal ekkor még nem létezett –, hogyan tiporják el a szovjet tankok a berliniek fölkelését. Két-három nap volt, és aztán teljes csönd. A rádió mellett hitetlenkedve néztünk egymásra Jancsikával. Később aztán mintha ez a három nap nem is lett volna. Senki sem beszélt róla többet, manapság is csak történészek, ha említik, legföljebb egy-egy félmondatban.
Aztán oly valószínűtlenül és annyira igazian: 1956. Hirtelen váratlansággal ért mindannyiunkat. Pedig talán még akkor, Sztálin halála után elkezdődött, amikor Viktorral a Jégbüfében fagylaltoztunk. Napsütötte, de hűvös, friss március volt. A kirakatablakban álltunk, amelynek üvegén csalogató látványosságként víz folydogált. Nemigen szóltunk, elégedetten a fagylaltot nyaltuk, néha egymásra néztünk, s újra és újra elnevettük magunkat.
A sztahanovista Muszka Imre elvtársra gondoltunk, aki a leglelkesebben zokogott a tribünön, meg a fínom diólikőrre, amelyet valamelyik osztálytársunk kínált a kötelező gyászra összeterelt tömegben. Igen, mi ketten barátok, ott és akkor életünkben először – bármily ostobán hangzik – tökéletesen szabadnak éreztük magunkat. Nemsokára, nyáron Mári nénémmel hallgattuk a Petőfi Sándor utcai lakásban az új miniszterelnök, Nagy Imre parlamenti beszédének egyenes rádióközvetítését. Mári az ablaknál, a kis fotőjben ült görnyedten, én a díványon, de egyszer-egyszer fölálltam, s önkéntelenül egészen ráhajolva a rádióra, figyeltem: hihetetlen szavak, mondatok jöttek ki belőle. Mári mozdulatlanul nézett maga elé, keze az állólámpa asztalán pihent. Szerettem volna szólni, fuldokolva a föltörő érzelemtől, de féltem őt megzavarni vagy akár csak egyetlen szót elmulasztani a komoly, határozott méltósággal folyó beszédből. Mári – kezdtem volna mondani a végére –, Mári, de ő gyorsan leintett. – Vigyázz, nincs ennek vége. Nem tudtam vitatkozni vele, meg nem is gondoltam, hogy vége, inkább, hogy kezdete valami újnak, valami jobbnak. Márit is feledve, lobogó lelkesedéssel futottam végig a Petőfi Sándor utcától haza, a Molnár utcáig, egészen föl a második emeleti ajtóig. Az otthoni óvatos csöndben senki sem lelkesedett. Majd meglátjuk…
Lassan, nagyon lassan, végre kezdtek hazafelé szivárogni a kitelepítettek. Édesapa unokatestvérének, Laci bácsinak Csanádapácáról visszaérkező családját solymári otthonukba nagyapáék fogadták be. Győző, édesapa öccse is kijött a börtönből. Neki, már civilként, őrnagyi rangját is visszaadták, s csak ’57 tavaszán fokozták le ismét tartalékos honvéddé. Aztán tényleg megláttuk, de Nagy Imrét hiába zavarták el, a totális hatalom foszlásnak indult hálóját többé nem lehetett tökéletesen összefoltozni, hol itt, hol ott bomlott fel újra-újra.
És mégis, az az októberi nap oly hirtelen, oly váratlan érkezett és elevenedett meg! A tízórai nagyszünetben K. Ferinek szólt oda az iskolából sietősen kifelé tartó egyik tanárjelölt, tüntetés lesz délután, gyertek kettőre a Petőfi térre. D. Zoli, a mindig lármás Fradi-drukker már volt „tüntetni”, amikor a vert csapat érkezett haza a foci-világbajnokságról. Többnyire szájtátva hallgatták az osztályban, csak Viktorral röhögtük – az utcán hazafelé – a hülyéjét. Ez most egészen más volt. Hónapok óta forrt valami, bár nem látszott, meg nem is hittük, merre tart. Alig titkolható, egész testemet átható remegéssel futottam haza, s mondtam anyámnak, hogy sietek, megyek a könyvtárba. A nyíló ajtóban lelkendezve érkező húgomba ütköztem: Tüntetés lesz! Kiseri nem értette, miért kapta tőlem a hatalmas pofont, miközben már senkire sem figyelve, semmit sem hallva futottam a lépcsőn lefelé.
Próbálok emlékezni, kivel álltam Veres Pétert hallgatva a téren? A mindig magabiztos, józan K. Gyurka biztosan nem volt ott: Petárkám, nem dőlök be akárki szavának. Szüleinek is csak másnap tűnt föl, hogy az ablakuk alatt nem jár a kettes villamos. Ott kellett, hogy legyen másik két barátom, G. Viktor és K. Feri, meg lehettek mások is az osztályból. De csak a ragyogó napsütésre, az egész lényemet eltöltő, ismeretlen, sodró mámorra emlékszem, a tömeg magával ragadó, elszánt lendületére, hogy most, mindjárt tegyen eleget a harsogó jelszónak, példát most a lengyel mutat, kövessük a magyar utat. Később, visszafelé a Bem térről, a Margit hídon már zúgott a ruszkik haza is. Hihetetlen varázsa volt a Kossuth téren a Nagy Imrét követelő, átláthatatlanul hatalmas tömeg kitartó várakozásának, az újságokból csavart sok ezer alkalmi fáklya föllobbanásának, amikor a hatalom kioltatta a tér lámpáit. A Nemzeti Múzeum sarkától fordultam haza. A Rádió felől folyamatos fegyverzaj érkezett, láttam az első sebesülteket, mégis hihetetlennek tűnt, hogy valakik tényleg lőnek, s hogy mások visszalőnek. Valahogyan nem éreztem félelmet, ahogyan más sem a tömegben. A Károlyi-kerten át haza, a Molnár utca felé, már biztosan egyedül mentem.
Otthon csöndes, feszült izgalom fogadott, amit az öröm, hogy megjöttem, sem oldott. Fiam, ölelt anyám magához, kínálta a zsíros kenyeret és a már régen kihűlt teát. A család megbabonázottan ült a rádió előtt. A készülékből folyamatosan áradó zene hátteréből tisztán kihallatszott a fegyverropogás. Híreket nem mondtak, mégis, senki sem gondolt arra, hogy átkapcsoljunk valamelyik külföldi adóra. Az egymással feleselő sorozatok az ablakon át ott hangzottak a szobában, de mégis, ami kint történt, azt igazán az hitelesítette, ami a rádióból szűrődött ki. Nem hallucináltunk. Forradalom. Kimondta-e valaki ezt a szót vagy csak gondoltuk?
Oly szép és oly félelmes volt az éjszaka. Feküdjetek le. Összekulcsolt kezében rózsafüzérrel, a fotelből szólt ki nagymama. Nem állt föl, még csak föl sem nézett. Egyedül ő nem ivott a pálinkából, amelyet édesapa töltögetett. Reggel felé váratlanul Kisatti, édesanya és Jancsi unokaöccse állított be, izzadt-koszosan, mégis fázva, fáradtan. A Rádiótól jött. Fegyvere is volt.
Apám a rádió mellett ült akkor is, amikor elhangzott a hír az angol és francia hadsereg szuezi támadásáról. Arcát két tenyerébe temette. Ujjai közt könnyek szivárogtak. Vége. Pedig nem igazán tudtuk elhinni, hogy lehet, hogy most tényleg, de nagyon reméltük, nagyon akartuk azt az ismeretlent, amelynek bódító illatát olvadt, önámító boldogsággal lélegeztük néhány napon át, a szabadságot.
Csimpi, kérem – szólította Mártát becenevén öreg barátunk, akkoriban valamikor, hogy Varsóban a Szolidaritást tiporta el a fegyveres erőszak –, ezt az amerikai már nem tűri. Tűrte.
Mire valahogyan mégis, lassan, mintha csak magától, összedőlt a rendszer, elfogyott hit és remény is. A történet bornírt, ostoba kabaréba fordult, lehetett kacagni rajta, de igazán örülni alig. Azt az illatot, azt a bódítót, amit egyszer, egyetlen pillanatra megismertünk, soha többet nem érezhettük.

Nagyfiúk jöttek az osztályba széles kalappal a fejükön, s tőlük hallottuk, hogy farkaskölyöknek lenni nagyon jó. Már nem emlékszem, hogy ez mindjárt még 1945 őszén történt-e, amikor iskolás lettem, vagy csak a következő tavaszon. Emlékszem viszont az izgalomra, ahogy édesapát vártam délután a hivatalból, írná alá a darabka papírt, amit a nagyfiúktól kaptam – és a csalódásra. Ma sem értem, miért mondta akkor, nem kell mindenfélébe belelépni. De hiszen ő is volt cserkész, Gödöllőn, a dzsemborin, híradós.
Az Angolkisasszonyoknál mindannyian szívgárdisták lettünk, de valójában ezt alig éltük át. Még csak kalap vagy nyakkendő sem járt vele. Az úttörő az Irányiban már komolyabb volt, harsány köszöntéssel – A dolgozó népért, a hazáért, Rákosival előre! – kezdődő őrsi és rajgyűlésekkel, vörös nyakkendővel az iskolai ünnepélyeken és a május elsejei fölvonuláson.
Hatodikban – immár a Lónyay utcában – életemben először jó tanuló lettem. Szerepe volt ebben a muszájnak, de talán fontosabb volt, hogy ekkor alakultak igazi, máig élő barátságaim, s nem akartam lemaradni Gyurka vagy Viktor mögött. Mint soha azelőtt, komolyan, de különösebb fáradság nélkül tanultam, valahogy ráéreztem az egésznek az ízére. A történelem iránti érdeklődésem is ekkoriban kezdett formálódni. Leginkább persze az olyan dolgok izgattak, amelyeket – mint a magyar őstörténet hosszú, bizonytalan múltba vesző kérdéseit – romantikus homály vett körül. Állandó látogatója lettem az akkoriban kicsit kopottas, de talán éppen ezért nagyon barátságos pompájú, zsúfolt Fővárosi Könyvtár olvasótermének. Az úttöréssel nem sokat foglalkoztam, talán egyedül a vasgyűjtést élveztem belőle. Vég nélkül folyt az őrsök, osztályok és iskolák versenye, ki tud – mint hallottuk, a béke védelmében – több rozsdás vasat összegyűjteni. Délutánonként kis csapatokban vidáman jártunk házról házra, lakásról lakásra rossz kályhacsövekért, kiszolgált sparheltekért. A régi tűzhelyeket az utcán bontottuk szét, kalapáccsal verve ki belőlük a samottot. Hangos és piszkos munka volt, de senki sem mert hangosan megszólni minket. Csak otthon szidott nagymamám, hogy nézel ki megint, miben engedlek holnap az iskolába. Persze – hangosan soha ki nem mondva – kicsit irigyeltem azt az osztálytársunkat (ő volt a rajvezető), aki közülünk egyedüliként úttörővasutas volt, s az egyik nyáron még Lengyelországba is elvitték táborozni. Valójában – és magamnak is alig bevallva – örültem volna, ha legalább őrsvezetőnek jelölnek, de tudtam, hogy ilyesmi szóba sem jöhet.
Közben Gyurkával s még néhány, az Angolkisasszonyoktól meg a Piaristáktól ismerős fiúval illegális hittanra is jártunk. Az órák egyik osztálytársunknál, egy nehéz bútoroktól zsúfolt, rosszul világított, társbérlettel megosztott maradék lakásban voltak. A falakat fedő szakadozott, színét vesztett selyemtapéta mögül helyenként az omladozó vakolat is előtűnt. Az ajtót barátunk kopottas eleganciájú mamája nyitotta halkan, csaknem suttogva. Menjenek, fiúk, a máter már várja magukat. A nagyobbik szobában, amelyen át kellett mennünk, a kályha melletti sarokból a stoppolásba feledkezett nagymama néma bólintással fogadta sietős kezitcsókolomunkat. Egyszer-egyszer barátunk apját is láttuk, mindig csak futólag, olykor öreg irhabundájában az előszobába lépve, máskor a pisiszagú, márványdíszes lépcsőházban. Bent, a máter mögött a falon, blondel rámában a szülők diszkrét színezésű esküvői fényképe függött. Valójában alig különbözött azoktól a szokványos fotóktól, amelyeket itt-ott műtermi kirakatokban lehetett látni. És mégis: a menyasszony komoly, belülről sugárzó derűje, sudár, magas alakja valami megfoghatatlan, természetes előkelőséget kölcsönzött a látvány egészének, ahol a vőlegény ragyogó rendőrtiszti egyenruhája ellenére csak az esemény véletlen mellékszereplőjének látszott. Sok évtized után is riadtan gondolok arra a pillanatra, amikor az ismerős, kicsit kopottas, sujtásos díszű irhabundát egyik Fő utcai kihallgatásom közben – a megnyíló ajtón át – a szomszédos szobában véltem egy villanásra fölfedezni.
A Fakrasz-banda a hittanos csapatból alakult, kívülről talán csak Viktort vettük be, de lehet, hogy még őt sem. A Paulay Ede utcai Úttörő Színházban láttuk a gyümölcsnemesítő Micsurinról szóló szovjet gyerekdarabot, s ennek volt megszégyenülő szereplője Fakrasz, a varázsló. Nekünk az egészből mégis az abrakadabra és éppen Fakrasz maga és a neve tetszett. Varázsoltunk, indulót szerkesztettünk; játszottunk, többnyire a hittanórák után, néha gyerekzsúrokon. A „banda” híre elérte az iskolát is. Nem titkoltuk, hogy a közösen kitalált játék sokkal érdekesebb, mint az egész, örökké fontoskodó úttörősdi. A gyerekek elkülönülnek a közösségtől. Nem vád, inkább ijedelem volt a mondat mögött, amelyet szülői értekezleten fogalmazott meg apáinknak és anyáinknak egyébként igazán kedves és szeretett osztályfőnökünk. A bandázás abbamaradt, de egyszeriben tudatossá vált összetartozásunk élménye. És ez többé már nem volt játék.
A Trefort utcai gimnáziumban az első osztályfőnöki órán lettünk a Demokratikus Ifjúsági Szövetség, azaz a DISZ tagjaivá. Később ez már nem tűnt olyan fontos dolognak, de akkor a belépés gesztusa mégsem látszott teljesen tét nélkülinek. Valakinek Gyurka közösségi ember voltával, illetve nem voltával akadt némi problémája, s ebből később, egyetemi tanulmányai előtt, akár komoly akadály épülhetett volna. Némi késéssel végül őt is befogadta a szervezet. Most hiába próbálok emlékezni, hogy ezen túl történt-e még valami kimúlásáig, 1956 őszéig, a gimnáziumi DISZ-ben.
Az osztályfőnökünk M. Gusztáv lett a Trefortban, apáink nemzedékéhez tartozó, főváros- és országszerte ismert, nagyra tartott, igazi karizmatikus képességgel megáldott, kiváló magyartanár, aki ezen túl a szó régi, társasági értelmében vett igazi charmeur is volt. Tőle nem csak az irodalom ismeretét és szeretetét tanulhattuk meg, vonzó személyisége sokunk számára egyfajta polgári, értelmiségi viselkedés példáját is jelentette. Nem emlékszem már, melyikünk fedezte föl, hogy vasárnaponként a pesti Ferencesek templomába jár a déli misére. Alkalmanként Gyurka, én, ritkábban Viktor a mindig tömött templomban leghátul megállva igyekeztünk a tömegben fölfedezni a jellegzetesen finom eleganciájú férfi alakját. A köszönést igyekeztünk elkerülni, elég volt látni, M. tényleg ott ül. Nem akartuk provokálni, kényelmetlen helyzetbe hozni. Néha persze – ha igyekeztünk is mise végén sietve elsunnyogni – észrevett bennünket. Ilyenkor biztosak lehettünk, hogy másnap felelünk magyarból, amit inkább éreztünk a felénk irányuló s őt máskor is jellemző ironikus figyelme jelének, mintsem valamiféle rosszindulatú gesztusnak.
Két év után megint utolért a szocialista tanügyi átszervezések járványa, s ha jól számolom, egy évtized alatt már a nyolcadik új iskolába kerültem. A jóisten se tudja, miért lett ekkor a Trefortból leánygimnázium, s helyeztek bennünket a Cukor utcába, abba a régi épületbe, ahol a háború utáni szeptemberben az első elemit kezdtem.
Ekkoriban erősödött meg barátságom K. Ferivel, akivel először éppen itt találkoztam, aztán ismét csak ötödikben, az Irányi utcában. Legközelebb a második gimnáziumi év közepe táján tűnt föl közöttünk, amikor renitens magatartása miatt (mindennap elkésett) az Eötvös Gimnáziumból áthelyezték a Trefortba, ahol egyedül engem ismert. Mindjárt oda is ült mellém, az akkor éppen üres helyre. Ferit nem lehetett „megfegyelmezni”. Nemcsak hogy ezentúl is naponta késve, percekkel a csöngetés után érkezett, hanem többnyire még öltözködését is itt, az osztályban fejezte be cipőfűzéssel, gombolkozással, nyakkendőkötéssel. Tőle ez nem egyszerű rendetlenség volt, hanem – és személyisége számomra ettől vált egészen irigylendő módon rokonszenvessé – tagadása bármilyenféle kényszerű rendnek. Megvallom, bámultam ebben való következetességét és bátorságát. Korábbi barátaimról mindig tudtam, hogy ugyanúgy állnak szemben a fennálló rendszerrel, ugyanúgy van meg a véleményük róla, mint nekem, s erről még beszélnünk sem kell, csak lehetőleg csendben, óvatosan várakozni a jobbra, a változásra. Feri más volt, vele beszélve, járva egyre fontosabbnak éreztem, hogy végre tenni is kéne valamit. Így értünk el ’56-hoz.
A forradalom leverését követően jóval később, csak valamikor január közepe táján indult újra a tanítás. Furcsa, sokféle bizonytalansággal teli, átmeneti időt éltünk. Épp csak befejeződtek az utolsó sztrájkok, de senki sem volt biztos benne, hogy tényleg az „utolsók” voltak. Mellünkön konok büszkeséggel még mindig ott viseltük az apró, műanyagból készült Kossuth-címert. A város falain – szorgos vakarások, átmeszelések ellenére – újra és újra megjelentek a Kádárt elítélő, a ruszkik kivonulását követelő jelszavak, s mind gyakrabban a hatalmat talán leginkább ingerlő három betű, MUK – márciusban újra kezdjük. Elkezdődött a régi gyakorlatot idéző, fenyegető nyilvánossággal a forradalmárok elleni perek sora. Az iskolába váratlanul pufajkás karhatalmista csapat nyomult, osztályról osztályra járva, fegyvereket, röpiratokat keresve. Január 23-án latintanárunk szótlanul a táblára írt dátumra mutatott, majd leült, s úgy maradt némán, lehajtott fejjel az óra végéig. Egyetlen pisszenés nélkül, dermedt, mozdulatlan csöndben várakoztunk a következő csengetésig.
Azokban a hónapokban „bontott zászlót” – ahogyan akkor mondták – a KISZ, a Kommunista Ifjúsági Szövetség. Érettségire készülő osztályunkból senki sem lépett be. Nem lettem KISZ-tag később, az egyetemi évek alatt sem, amivel nem sokkal később a hitetlenkedő katonai sorozóbizottságot sikerült meglepnem.
Márciust vártuk. Eljött, és nem történt semmi. Május elsején aztán hitetlenkedve figyeltem az ünnepi rádióközvetítésre. Hogyan kerülhetett az a tömeg az utcára, oda a térre? Ugyanazok tapsolnak és éljeneznek, akikkel nem is olyan nagyon régen együtt vártam, hogy a parlament erkélyéről Nagy Imre szóljon hozzánk? Ha belegondolok, még ma sem értem, mi történt. Szándékosan felejteni, elfelejteni akarták volna a felejthetetlent? Mimikri lett volna? Kit akartak megtéveszteni: a hatalmat? – magukat?
Már fiatal muzeológus voltam Fehérvárott, amikor a Városi Pártbizottság munkatársai kerestek meg. A helyi KISZ-szervezet valamilyen vezetői posztját kínálták, s illő megrökönyödéssel vették tudomásul, hogy nemcsak nem vagyok és nem voltam, de nem is akarok a szövetségnek tagja lenni.

Hosszú, erőszakos csöngetésre ébredtem. K. Ferit már egy hónapja elvitték, és számítottam rá, hogy értem is eljönnek majd. A díványom közvetlenül az előszobából nyíló hallban volt. Három vagy négy civil ruhás nyomozó lépett be, mögöttük édesapám és a harmadik emeletről az egyik lakó, akit „tanúnak” hoztak magukkal. Ezt a fiatalembert csak látásból ismertem. Korábban katonatiszt volt, de nem esküdött föl a „munkás-paraszt forradalmi kormány”-ra, s még a télen leszerelték. Ami most elkezdődött, nem ért váratlanul, mégis, mintha nem velem történt volna, mintha csak valahonnan kívülről néztem volna az egészet. Van valami papírjuk? – fektemből éppen csak fölkönyökölve fölényes nagyvonalúsággal adtam vissza: Édesanyám Pilinszky, ez itt a papíron – mutattam – Piliski, nem ugyanaz. De nem kötözködtem. Hangomban és gesztusaimban, ahogyan kikeltem a takaróból, megkérdeztem, szabad-e megmosdanom, volt valami kimért magabiztosság, mintha nem is én beszéltem volna. Álmélkodva emlékszem, hogy nem éreztem a legkisebb riadalmat sem. A magamé mellett csak anyám hangját vélem hallani: fiam, az Istenért, mit csináltál, s látom közben a házkutatáshoz kezdő nyomozók mögött álló „tanú” mozdulatát, ahogy ujját egy pillanatra a szája elé teszi. A szomszéd szobából rebbenésnyire Jancsi nézett ki. Apám mellett, a kályha előtt láttam meg nagymamát. Némán támaszkodott álla elé emelt, összekulcsolt kézzel. Nem tudom, hogyan, mikor került oda. És egyszerre ott volt Kiseri is, méltatlankodó ingerültséggel tiltakozva, semmi közük az én fiókomhoz. A nyomozó furcsa grimasszal fordult feléje, s fél kézzel visszalökte a komódnak éppen kihúzott fiókját. Valószínűtlen volt minden, ami történt, már a csöngetés is, minden mozdulat és hang, a sajátom is; aztán hogy apám öreg bőrkabátjában a jobbról-balról belém karoló urak között lefelé mentem a lépcsőn, meg az utca túlsó oldalán a két szürke Pobeda, ahonnan anyám kiáltására visszanéztem a második emeleti ablakra.
Lajos bácsi, majd küldje fel a százhetesbe! Az alagsori, elhagyott mosókonyhára emlékeztető, betonpadlós, homályos fényű helyiségben egyedül maradtam Lajos bácsival. Az ötvenes, komótos mozgású, közönyös tekintetű férfi a terem közepén álló támlátlan padra mutatott: Tegye oda a kabátját. Bicskát húzott elő, s egyetlen határozott, gyors mozdulattal levágta róla az övet. Kezdtem szorongani. Vetkezzen le! Egészen meztelenre! Lajos bácsi hangja határozott volt, de színtelen, minden érzelem nélküli. Aggódtam. Aztán tiszta, kincstári alsónadrágot adott, elvette a nadrágszíjamat, tárcámat, fésűmet, tollamat, cipőmből kihúzta a fűzőt.
A röpcédulákat január végén és februárban gyártottuk K. Ferivel. Ketten fogalmaztuk, és én gépeltem le jó néhányszor a Kádár-fasisztákkal szemben a Középiskolások Forradalmi Bizottsága nevében ellenállásra buzdító, rövid, néhány soros szöveget. A keskeny papírcsíkokat sötétedés után, még a kijárási tilalom előtti órákban, városszerte telefonfülkék falára ragasztottuk, jól látható, szembetűnő helyre, a készülék mellé. Az akcióról rajtunk kívül talán még Viktor tudott, de a „munkába” őt sem vontuk be. Aztán az érettségi, a felvételi vizsgák és a nyár jött. Még tettem néhány kísérletet, kapcsolatot keresve valami „földalatti” mozgalommal, de ha létezett is ilyen, az oda vezető utat nem sikerült föllelnem. A „szervek” azonban nem voltak tétlenek, s őszre ránk találtak. Nagyobb fogásra, komoly összeesküvőkre számítottak. Sokórás faggatásoknak vetettek alá, néha hajnalban, máskor késő éjjel, ritkábban nappal is. A zárkában vamzert ültettek mellém, aki egy napon magát elsírva vallotta be, hogy mi dolga van velem. Az előzetesből aztán teljesen váratlanul, néhány nappal szenteste előtt kiengedtek. Amikor a fogdaőr fölszólítására minden holmimat összeszedve elköszöntem zárkatársamtól, azt hittem, hogy – mint utolsó kihallgatásomon mondták – a Markó utcába szállítanak át. A Gyorskocsi utcai kapun K. Ferivel együtt léptünk ki. Tétovázás nélkül, sietősen, mintha kergettek volna, egyetlen szó nélkül indultunk a Fő utca, majd a Lánchíd felé. A hídra érve végre megálltunk, s nevetve átöleltük egymást. Alig volt hihető, hogy együtt és szabadon, a Duna fölött élénkülő szélnek feszülve, hazakészülünk.
Istenem, maga az? Kérdőn néztem vissza – kezemben indexemmel – a tornaterem előterében álló kék melegítős tanárnőre. Kicsit szorongva kezdtem – mint Feri is – előbb a tanulmányi osztályon, aztán tanszékről tanszékre vándorolva, gyűjteni a félévi aláírásokat. Nemigen kellett magyarázkodni. Többnyire némán, sietve teljesítették a kérést, senki sem kíváncsiskodott. A tornatanárnőt alig ismertem. Korábban talán ha két alkalommal fordultam meg óráján. Mintha a maga nevét hallottam volna, a szabad-rádióból, hogy kivégeztek egy egyetemistát. Testnevelésre hozzá jártam – amíg egyáltalán – később is, de a Fő utcáról soha többé nem esett szó közöttünk, ahogyan erről másokkal se igen beszéltem. Amikor már tavasz felé, az Astoria presszójában egyik gimnáziumi osztálytársam kapacitált ellenálló sejt szervezésére, derűsen szembenevettem. Nem provokálni akart, de nekem elég volt.
Akkoriban vagy talán valamivel korábban bátyámmal, akinek írószövetségi tagként lehetősége volt mozikban egyébként nem játszott nyugati filmeket megnézni, együtt igyekeztünk egy ilyen zártkörű vetítésre. Este volt, a Földművelési Minisztérium rosszul világított kapualjából széles, meredek lépcsőn indultunk föl, a vetítőterem felé. Két lépés között hirtelen váratlansággal megállíthatatlan sírás tört föl belőlem. A homályos feljáró közepén előre, a térdemre hajolva maradtam ott, néma zokogástól rázva. Nem tudtam volna megmondani, miért, miért pont ott és akkor. Jancsi sem kérdezett. Átfogva vállamat, gyöngéd és utánozhatatlanul finom tapintattal fordított vissza.
Nehogy még hősnek hidd! A mondatot – még valamikor az egyetemi éveinkben – ijedtségében fogalmazta így Mártának engem eleinte egyébként sem nagyon kedvelő mamája. Nem voltam az. Nem lettem, ahogyan a KISZ-nek, a pártnak sem tagja, és soha senki, semmi nem vehetett rá, hogy akár csak egyetlenegyszer is számra vegyem az áruló, a gyűlöletes szót, ellenforradalom. A végletes ütközéseket azonban többé nem tudtam, nem akartam vállalni. Elsősorban nem is a félelem – bár biztosan volt része benne –, hanem az eredménytelenség megélt bizonyossága tartott vissza. Amikor később, mint gyakorló muzeológus – meg néhány rövid éven át a Képzőművészek Szövetségének egyik választott vezetője – a lassan változó évtizedekben sokakkal csöndes egyetértésben fokozatosan tágítani igyekeztem a művészeti gondolkodás és a művészi alkotás mesterséges, az aktuális politika által konstruált határait, mindig óvatosan ügyeltem arra, nehogy a kerítés bontásán kapjanak. Máig nem kevés irigységgel figyelem K. Feri egyenes, sohasem tétovázó következetességét. Az ötvenes évek egyik meleg nyarának napsütötte délelőttjén, csak hónapokkal szabadulásunk után – aznap, amikor pártunk és kormányunk vezetői Tito marsall, a nem sokkal korábban még az imperialisták láncos kutyájaként emlegetett jugoszláv elnök érkezésére vártak – kezében hosszú, vastag lánccal jelent meg a Molnár utcában. Erika néni, megyek a pályaudvari fogadásra, vinném a Buksit is. Öreg és feltűnően testes dakszli kutyámat szerette volna az alkalomra kölcsönözni. Anyám még este, amikor hazaértem, sem tudta tréfaként felfogni a kérést: Ez az őrült képes lett volna szegény Buksit tényleg odahurcolni! – És Ferinek ma is volt (van) humora meg bátorsága – akár kockázatot is vállalva – szembenézni a kihívással. K. Feri 2007 szeptemberének szomorú és sokakat ijesztő délutánján – öregen és hajlottan – fölment a Várba, oda a Sándor-palota, a gyülekező bakancsos gárda elé, megmutatni, van, aki nem fél.

Nyár végén, az első évi kollokviumok után a történelem szakot művészettörténetre cseréltem. A váltás nem volt egyszerű, éreztem ezt már F. professzor úr (tényleg úr volt) lakásán is, amikor különbözeti vizsgát tettem. A művészet, mint olyan, számomra addig csupán az élvezetnek volt forrása, a tudományról nem voltak ismereteim. Az innen-onnan, többnyire véletlenül kezembe került könyvek – varázslatos fekete-fehér reprodukciókkal egy Van Gogh-album, Vasari mester történetei, Munkácsy Mihály élete, egy öreg, szép fényképekkel teli füzetféle Fadrusz Jánosról – számomra mind és egyedül magáról a műről, illetve – csak alig tágabban – a pillanatról, a mű, a csoda megszületésének pillanatáról szóltak, ezen túl a mikor, hol és miért kérdései már kevésbé érdekeltek. A művészethez való viszonyom persze máig sem változott alapvetően. Valójában most is a titok érdekel, egy régi, kínai tusrajz vonalainak varázsa, amint könnyed, áhítatos játékuk nyomán a finom papíron ágbogas fa képe bomlik ki; honnan a hihetetlen, öröktől való csendje az olyan kompozíciónak, mint Ferenczy Károly korai, szentendrei Duna-partja a kavicsdobáló fiúkkal, vagy honnan Jovánovics gipszreliefjeinek valószínűtlen realitása. Kis elemistaként Jancsi vitt magával először a háború után újra megnyílt Szépművészeti Múzeumba. Végigjártuk a termeket. Kifelé indulva kérdezte, mi tetszett legjobban. Nem tudtam megmondani, de azonnal ahhoz a képhez vezettem, amelynek mostani, gondolati felidézésekor is ugyanazt a nem múló sugárzást érzem, mint gyerekként először rácsodálkozva. Dürer fára festett, a vörös háttérből derűs komolysággal kitekintő, egyszerre rajzos finomsággal részletezett és festői árnyalatokban gazdag Fiatal férfi arcképe nekem ma is az egyik legkedvesebb kép a múzeum gyűjteményében.
Most tanulnom meg szoknom kellett, hogy munka a képekkel való barátkozás. Bizony, nem volt ez egyszerű. Az új és viszonylag szűk közösségben – az öt évfolyamon talán összesen sem voltunk többen háromtucatnyinál – szorongva érzékeltem, hogy rajtam kívül szinte már mindenki és ráadásul tudatos határozottsággal választott egy-egy szeletet magának a művészettörténet tudományának hatalmas tortájából. Az igazi „nagyok” témájuknak többnyire már valódi specialistái voltak, egyikük a ciszter szerzetesek középkori építészeti gyakorlatának, másikuk a hazai késő gótika emlékeinek vagy éppen a magyarországi modernitás kezdeteinek „szakértője”. A tudományt megtanultam tisztelni, s a magam igazán szerény módján próbáltam meg szolgálni. Szorongtam, de jól éreztem magam.
Intézetünknek egyetemszerte „veszedelmes híre” volt, hogy ezt az arisztokratikus és apolitikus társaságot a világon semmi sem – legkevésbé a szocializmus építésének napi föladatai – érdekli saját tudománya, a Szakma kérdésein túl. Ez persze így nem teljesen volt igaz, mégis, P. Géza barátunk kezdeményezésére, egyfajta védekezésként, néhányan összefogva megalakították az intézeti KISZ-szervezetet. A csapatból, a felsőbb évfolyamosokon kívül (nekik már úgyis mindegy volt), talán még ketten-hárman maradtunk ki. Rajtam – egyébként is furcsán s talán nehezen érthetően voltam más közöttük – nemigen csodálkoztak, pedig „forradalmár” előéletemről, amelyről magamtól nem beszéltem, semmit sem tudtak.
Az évfolyamon tíz leány mellett Gézával és P. Gáborral hárman voltunk fiúk. Azt hiszem, eléggé elkényeztettek bennünket. Mártát nem rögtön láttam meg. Igazán nem húzódott vissza a társaságtól, mégis éppen csöndes, szinte különös észrevétlensége miatt figyeltem föl rá. Vigyázva közlekedett közöttünk, szerényen, a csapattól kicsit hátramaradva, de azért mindig készen a csatlakozásra; nyitottan mindenre és mindenkire, de az a fajta, aki soha semmit sem kezdeményezett. Sokáig még a nevét is összekevertem a másik Mártáéval. Piros, virágcserépre emlékeztető kalapja alól hitetlen csodálkozással nézett rám, amikor bátyámnak bemutattam: Farkas Márta. – Kovalovszky – mondta elhűlten. Akkor először, a Kossuth Lajos utcán sétáltunk végig. Németh Lászlóról meg a drámáiról beszélgettünk, de nem tudok visszaemlékezni, hogy miért. Furcsa zavarodottsággal álltam még egy ideig a villamosmegállóban, amikor az ötvenkettes elment vele. Történt valami, amit akkor rögtön s még egy ideig vagy nem akartam, vagy nem tudtam elhinni, megérteni.
1962-ben, közvetlenül az államvizsgák után, Mártával házasságot kötöttünk. Minden a hagyományos szabályok szerint történt. Volt leánykérés, a szülők kölcsönös látogatásai egymásnál, eljegyzés és a végén az esküvő a Piarista-kápolnában. Még akkor este kishajóval a szentendrei-szigeti Horányba utaztunk nászútra. Addigra Fehérvárott, ahol múzeumi állás várt rám, már albérleti szobát is szereztünk. Márta szeptembertől a közeli Tác község iskolájában tanított falusi kisgyerekeket. A történet persze nem nélkülözte a zökkenőket. Eleinte talán Márta sem egészen, de édesanyja, a „vastag nyakú kálomista” – az erre mindig büszke Pap Ilus – bizonyosan nem vette komolyan szándékomat. Ilonka néni született és kérlelhetetlen, szigorú pedagógus volt, aki a maga idejében szűkösnél is nehezebb körülményekkel megküzdve szerezte meg magyar–német szakos tanári diplomáját. Örökké kócos fejemmel, kitérdesedett nadrágommal, poros cipőmmel a legkevésbé sem nyertem el rokonszenvét. Rendetlen, hanyag külsőmet meg az ezzel egyszerre mutatott ragaszkodásomat régen lejárt, „polgári” szokásokhoz, hagyományokhoz tartozónak, így együtt úrifiús nyegleségnek érezte, s mind zavartabb értetlenséggel fogadta. Én azonban makacs voltam és határozott, s ha néha félszeg is, előbbi tulajdonságaim végül minden akadályon átlendítettek. Édesapám és anyám az első pillanattól, hogy megismerték Mártát, minden óvatos tartózkodás nélkül fogadták szeretetükbe. Aggódtam kicsit, de végül az sem okozott gondot, hogy a menyasszony református. Igaz, teljesen természetesnek vették – hozzáteszem, persze én is –, hogy az esküvő előtt reverzálist adjon, garanciát, hogy jövendő gyermekeink katolikusok lesznek. Ilonka néni szinte az utolsó percekig átmeneti, múló kellemetlenségként élte és kezelte az ügyet. Csak közvetlenül az esküvő előtt adta meg magát, hozzájárulva, hogy Mári néném Mártának egy megőrzött régi, csipke ágytakaróból az alkalomra menyasszonyi ruhát varrjon. Miklós, Márta édesapja, amikor megismertem, nem volt még ötvenéves, de ha valaki megkérdezi, nem tudtam volna még körülbelül sem megsaccolni a korát. Visszagondolva rá, később sem változott, évtizedek múlva is ilyen se fiatal, se öreg maradt. A közepesnél alacsonyabb és szinte a légiességig sovány alkatát különösen szembetűnővé tette groteszkségig ügyetlen mozgása; másrészt ez a mozgás egyfajta darabosságot, végső soron (nem tudok pontosabban fogalmazni) valami e világi határozottságot kölcsönzött megjelenésének. Esett volt, de nem volt elesett. Komoly, de ismerte a derűt, szigorú, de szigorában is tudott a másik iránt megértő lenni. A pénztártól való távozás után – mondta a lánykéréskor – reklamációnak nincs helye. Egyetértettünk, s Miklóssal (bár a tegeződésig csak Marci születésekor jutottunk) hamar s élete végéig tartó – részemről őszintén tisztelő – meleg barátság alakult ki. Idővel persze anyósom is megenyhült. A gyors, azonnali „tűzszünetet” Fehérvárra költözésünk hozta magával, a távolság pedig segítette a béke eljöttét is. Az évek múlásával kapcsolatunk fokozatosan melegedett, s mire Marci fiunk megszületett, igazi szeretet kötött össze bennünket. A mélyben persze mindig maradt valami a régi, elfojtott feszültségből, de ennek felszínre kerülését kölcsönös figyelemmel kerültük el.
Közben történt valami, amit elfelejteni nem tudok, nem lehet, ami váratlanul vetett éles, ki nem hunyó fényt magam és mindannyiunk múltjára. Bizonytalan vagyok, most, ötven év után is, miért akkor, ott ért ez az egész. Egyforma váratlansággal talált a pillanat személyessége és a föltámadt pokol addig nem ismert valósága. Nem voltam, sehogy sem voltam felelős, és mégis… A budai lakásban írók és írópalánták társalogtak – én is valahogy így kerültem oda, néhány rövid novellakezdemény után, amit aztán sohasem követett folytatás – derűs együttlétben. A háziasszony ölében gitárt pengetve fölhúzott térddel a nagy heverő sarkában ült, s halkan, hangjával a szoba terét alig megtöltve, francia sanzonokat énekelt. Jutkát még korábbról ismertem, nyáron pedig Magdival, elválaszthatatlan barátnőjével Esztergomba kirándultunk együtt egy nagyobb társaságban. Kora reggel a vicinális lassúságú vonattal utaztunk el, s csak az esti hajóval tértünk vissza Pestre. A két leány fölöttem járt az egyetemen; mindenki tudta róluk, tehetséges költők. Most pohár vörösborral a kezemben Dezsővel álltam az ablak előtt. Magdi érintette meg a karomat, mennék át Jutkához, fejgörcse van. Tétova bizonytalansággal léptem a homályos kisszobába. Jutka a díványon feküdt csukott szemmel, homlokán borogatással. Csak mutatta, üljek mellé. A cigarettától kicsit rekedtes énekhang ide is behallatszott. Hosszú némaság után kezdett beszélni. Monoton, halk folyamban szavak, mondatok a téli Duna-partról, ahová anyjával a közeli Pozsonyi útról pártszolgálatosok vezényelték; az időtlen, a toporgató hidegben mind türelmetlenebb várakozásról valamire, amiről semmit sem tudott. Sötét volt, s egyre csak fázott. Eredj, szaladj nagymamához! Tudod, merre, nincs messze. És én futottam. Kiáltott valaki, nem néztem vissza. Nem láttam többet anyámat. Rosszullét kerülgetett. Éreztem, gyónásba hallgattam bele. Tehetetlen, szótlan szégyennel, az illetéktelenség zavarával néztem magam előtt a kiszolgáltatott arcot, a száraz, csukott szemet. Le kellett volna hajolni hozzá? Megölelni? Még megérinteni, még csak mozdulni sem mertem mellette. Feloldozást? Nekem lett volna nagyobb szükségem rá.
Kisfiam – hallgattam húsz évvel később legkedvesebb tanáromat –, én nem járok temetőbe, mióta azt sem tudom, egyáltalán eltemették-e valahol azokat, akiket szerettem valamikor. Egy késő délután, még akkor, az egyetemen, az intézeti szobában G. Eszterkétől – aki gyerekként megélte, megszenvedte azt, amit én, az alig fiatalabb észre sem vettem – kértem bocsánatot. A botrány, a század botrányának bélyege eltörölhetetlen. Hordanom kell.

Fehérvár a hatvanas évek elején poros, elhanyagolt kisváros volt, papíron még Fejér megye székhelye, de az irányítók, a vezető káderek (így hívták őket), szinte kivétel nélkül a szomszédos Sztálinvárosból, a későbbi Dunaújvárosból érkeztek ide. Elképzelhető volt – a népek erre-arra beszélték is –, hogy az elöregedett klerikális fészek régen idejétmúlt, történelmi hagyományokra épülő szerepét idővel az egyre dinamikusabban növekvő szocialista város veszi majd át. Ki figyelt itt néhány kelekótya múzeumi emberre, akik régi cserepeket gyűjtögettek, meg valami kiállításokat mutogattak. Így lehetett Budapesttől alig kétórányira (a gyorsvonat sem sokkal hamarabb ért ide) olyan következetes képzőművészeti programot elindítani, amilyenre amott akkoriban vállalkozó se igen, de igazából reális esély sem volt. Amikor a kultúrpolitika főkorifeusai észrevették, hogy mi történik a „vidéki” városkában, valamiféle radikális intézkedés meghozatalához már késő volt. Mi naiv farizeuspofával hirdettük, hogy Csontváry, Gulácsy Lajos, a Nyolcak vagy Kassák, Korniss Dezső, Schaár Erzsébet, Vilt Tibor, Országh Lili és mások törekvéseinek bemutatásával a magunk módján a szocialista Magyarország építéséhez igyekszünk hozzájárulni. Ekkoriban a kádári–aczéli vezetés az igazán durva ütközéseket már igyekezett elkerülni. A hírhedt három T korszakában a politika a tiltás, tűrés és támogatás pontos határait soha nem rögzítette szigorú kánonokba. Az állandó bizonytalanság fenntartása legalább olyan fontos eszköz volt a hatalom kezében, mint a korbács és a jutalom: senki sem tudhatta, mikor miért ütnek a fejére. Ez a bizonytalanság lett az óvatos és készséges öncenzúra egyik megbízható forrása is, megkímélve a döntéshozót a közvetlen beavatkozás kényelmetlenségétől. Akadtak persze – mint Fehérvárott mi is –, akik olykor az íratlan, de nagyon is létező szabályokat ártatlan tudatlansággal kerülték meg. Valamikor, már a nyolcvanas évek elején, a Fészek Klub lépcsőházában, elmenőben egy megbeszélésről, L., a pártközpont munkatársa szólt utánam utánozhatatlan, kedvesen ejnye-ejnyés hangsúllyal: Ide figyelj, teli a fiókom ellened szóló följelentésekkel. Alkalmanként persze ijesztgettek, kötekedett a hivatal, a boltot azonban – megtehették volna – nem zárták be. Leginkább maguk a helyi elvtársak voltak zavarban. Érezték, hogy fentről valamit várnak tőlük, de sohasem lehettek biztosak benne, hogy mi az, meddig kell, de meddig szabad nekik az intézkedésekkel elmenni. Így ők is inkább csak piszkálódtak, egyszer-egyszer revizorokat küldtek az igazgatónkra; rólam terjesztették, bátyjával időnként a püspök úrhoz járnak ebédelni; visszahallottam, valahol szidták a judeo-katolikus Kovács Pétert.
A politika mindig, már kicsi gyerekkoromtól vonzott, ezért nem tudott anyám se elhajtani soha a rádió mellől, amikor – úgy hitte – felesleges valamit tudnom, hallanom. Nem volt játék, amely jobban érdekelt, mint ha a fölnőttek beszélgetésére figyelhettem: mi van, mi lesz, mit mondott az amerikai elnök, Truman; lesz-e ismét királya Belgiumnak; hogy a miniszterelnök, Nagy Ferenc Svájcból üzente, nem jön vissza. Nagyra nyitott füllel hallgattam nagymama és a váratlanul jött „népművelők” illedelmesen álságos beszélgetését a széles ebédlőasztal mellett a „fölemelt ötéves terv” célkitűzéseiről. Pontosan tudtam, ha elmennek, a visszafojtott idegfeszültségtől nagymama epegörcsöt kap. Hamar megtanultam, hogy nekünk, az ismerősöknek, rokonoknak, barátoknak, azoknak mind, akik otthon, a recsegő rádióból szűrik a híreket, s egymás közt latolgatják óvatosan a jelent, lesik, várják a jobbat, a változást, a nagypolitikában, a hazai politika úgynevezett nyilvánosságában egyszerűen nincs helyünk. Persze mindig adódhatnak kínált szerepek, amelyekért a játékostól cserébe csupán a tisztességét kérik. A helyzet nem változott akkor sem, amikor Kádár meghirdette az aki nincs ellenünk, velünk van elvét. Ami mégis történt, hogy észrevétlen csöndben itt-ott hátsó vagy rejtett oldalajtók nyíltak meg a politika egy-egy mellékszínpadára. Egy ilyen ajtón léptem be a képzőművészeti szövetség vezetésébe.
A bejárat váratlanul nyílott meg éppen előttem, s gondolkozni sem volt időm, már belül is kerültem. Az 1977-es közgyűlésen választották meg K. Istvánt – Kossuth-díjas szobrászt, a Párt Központi Bizottságának tagját – a Szövetség elnökének. Az elnökség másik három tagját, a képzőművész, az iparművész alelnököket és a harmadikat, akinek a két terület közti koordináció mellett a szövetség külső kapcsolatainak, köztük a külügyi kapcsolatoknak a szervezése, felügyelete volt a föladata, titkos szavazással a választmány jelölte ki tagjai közül. A politikus alkatú és a művészek széles körében komoly tekintélyt élvező művészettörténészt, N. Lajost szerettük volna sokan ezen a poszton látni. Az illetékes párttisztviselők veszélyt éreztek, s az utolsó napon beszélgetésre hívták őt. Hogy, hogy nem, a választmányi ülésen Lajos – indoklás nélkül – visszautasította a jelölését. Úgy látszott, a másik jelöltnek (festőművész és a pártszervezet titkára) a szavazásnál nem lesz ellenfele. Ekkor dobta be a szobrász V. Tamás a nevemet. Senki – legkevésbé éppen én magam – sem sejtette, hogy a legkisebb esélyem is lenne. És aztán megválasztottak. Egy vagy két szavazaton múlott a dolog. Zavarodottan eszméltem az eredményhirdetésre, örülni sem tudtam. Fogalmam nem volt, mi következik, mit kell tennem. Az éjféli vonattal indultam haza. A pályaudvarról – valami furcsa lebegésben – még fölhívtam Jancsikát. Az istenért, Péterkém, és ez most mit jelent? Azt hiszem, csak a szabad karommal jeleztem tökéletes bizonytalanságomat. E gesztust bátyám nem láthatta, mégis tökéletesen megértette. Édesem, imádkozz!
A kollégákkal a múzeumban egyszerű volt. Te hol ültél? – M. kérdezte egyszer, még régen, vigyorogva félrevonva Budán, a Várban, amikor a déli ebédszünetben az árnyékos fa alatt hasalva kiszaladt a számon, szalonnát enni, ja, akár kanállal is lehet. Ásatási segédmunkás voltam a nyári egyetemi szünetben, ő munkavezető. Akkor szabadult. Együtt ítélték el K.-val, akivel ’56-ban Debrecenben dolgoztak együtt, s most itt ismét munkatársak lettek. P. Franci egyenesen a kistarcsai internálótáborból került Fehérvárra. Ismertük és értettük egymást. – Vagy mégsem egészen?
Valamikor, már Marci születése után jutottam hozzá – teljesen véletlenül – egy újfajta táskarádióhoz. A készülék nem volt szép, s nem volt könnyű a hozzá való, böhöm méretű, bébinek becézett elemek beszerzése sem, viszont remekül működött. Roppant érzékenyen és pontosan lehetett a rövidhullámú adókra hangolni. A rigai gyár mérnökei mintha csak egyenesen a Szabad Európa zavartalan hallgatására tervezték volna. Otthon két évtizeden át, egészen pontosan a rendszerváltásig – a vételi viszonyoktól függően az ismert harmincegyes vagy negyvenkilences hullámhosszon – gyakorlatilag egyedül ezt az „ellenséges” adót hallgattuk. Később, a ’81-es puccs (vagy ahogyan a lengyelek mondták, a háború) után varsói barátaim is egy ilyen készülék segítségével –, amelyhez számukra is Moszkvából csempésztem az elemeket – igyekeztek megbízható hírekhez jutni.
1968 augusztusában keserű szégyennel ébredtem a rádió mellett. Tudomásul kellett vennem, hogy mi, magyarok is tettestársak lettünk. Némán reggeliztünk Mártával, s aztán, mint máskor is mindig, siettünk a múzeumba. Francihoz nyitottunk be. Az otthonosan rendetlen, zsúfolt szoba irodája és lakása is volt egyszerre. Alig ránk pillantva nyújtotta a kezét. Egyre csak a rádióra figyelve mondta, a románok nem mentek be. Még előző nap is bizakodtunk, csak fenyegetőznek a szovjetek, kinek lenne szüksége újabb ’56-ra. Most veszve láttuk az utolsó reménységet is. Prága idealistáit, az emberarcú szocializmus békés híveit ugyanazzal a kérlelhetetlenséggel söpörték el, mint ’56 Budapestjének fegyveres ellenállóit. És még hátravolt az igazi döbbenet! Mindig homogénnek tudott baráti közösségünkből akadtak kárörvendők, sőt olyanok is, akik a szocialista Csehszlovákia dolgozó népének nyújtott testvéri segítséget nem is titkolt elégedettséggel vették tudomásul. Hitetlenkedve figyeltem a megjegyzéseket és gúnyos mosolyokat. A Magyar Néphadsereg pozsonyi, eperjesi, kassai bevonulását kicsit sem bánták. Annál inkább sajnálták, hogy a felvidéki városokban a magyar katonák nem maradtak ott, s ezt is Kádár régi bűnei közé sorolták. Ijesztő látványként tárult föl a barátok és ismerősök, egyáltalán a forradalom emlékét őrző, a változásra váró teljes értelmiségi tábor megosztottsága. Hónapokkal később, mikor már mindennek vége lett, mondta Franci – poharában az olcsó bolgár vörösbort lötyögtetve –, hangjában csöndes rezignációval, csodálkozol? én tudtam, ismerem ezeket. Aztán valahogyan – merthogy mindenki szerette volna – igyekeztünk megfeledkezni a szakadékról. Nem gondoltunk rá, mintha sohasem láttuk volna. Mélységét, csak jóval később, ’90-ben, a rendszerváltás után mértük fel.

1985 tavaszán a seremetyevói repülőtér üvegajtaján kilépve a képzőművész-szövetség delegációját tündöklő ragyogás és kemény, hideg szél fogadta. Nem először jártam a nagy országban. A kötelező barátkozást kihasználva újra és újra boldogan látogattam Moszkva és Leningrád múzeumait, örömmel éltem a lehetőséggel, ha fölkereshettem egy-egy köztársaságot akár a Baltikumban, akár valahol délen, a Kaukázus vagy a Kaszpi-tenger vidékén. A kisbuszra vártunk, amely majd bevisz a városba. A többiek a tolmácsfiút fogták közre, a szállásról és a program részleteiről kérdezősködve. Én, rájuk alig figyelve, bámészan a jövő-menő embereket nézegettem. Nemigen érdekelt a „program” ismerős egyformasága, tárgyalás a Szövetségben, látogatás a követségen, balettelőadás a Bolsojban, „baráti vacsora” a Rosszija Szálló valamelyik éttermében, esetleg látogatás egy leginkább elvtársként jelentős művész műtermében. Előttünk, szemközt a kijárattal, tágas térség nyílt, ahonnan a széles autóút indult Moszkva felé. Furcsa érzésem támadt, valami nem stimmelt. Nézzétek! Nincs jelmondat! Önkéntelen hangossággal kiáltottam föl, a beszélgetők felém fordultak. Néhány hónapja lett Gorbacsov a szovjet párt új főtitkára. Korábban a Seremetyevóra érkező utast a nagy téren jókora betűkkel írt fölirat fogadta, az éppen uralkodó pártvezér irányt mutató mondata. Már Brezsnyevtől is olvastam itt valamit, aztán Csernyenkótól s nem olyan régen, utoljára Andropovtól. Most semmi. Lehet, véletlen, de másnap, a Kalinyin sugárút ismerős könyváruházában, ahol moszkvai útjaimon hanglemezeket szoktam vásárolni, a plakátosztályon Gorbacsovról – Eszterkének ígértem, hogy viszek neki – nem találtam képet. Elfogyott? – érdeklődtem az eladótól. Nem. Nem is volt. Így kezdődött.
Megkérem az elvtársakat, ha ilyesmivel bárhol találkoznak, lehetőleg föltűnés nélkül engem értesítsenek. Ne tegyenek semmit, bízzák ránk az intézkedést! A belügyi őrnagyként bemutatkozó elvtárs az ellenforradalom közelgő harmincadik évfordulójával összefüggésben szocialista társadalmunkat fenyegető veszélyekre hívta föl a figyelmünket. A városi és megyei művelődési intézmények – művelődési házak, a könyvtár, levéltár és a múzeum – vezetői minden hónap végén jöttek össze programegyeztetésre, elkerülendő a fölösleges ütközéseket. Augusztus volt, sokan épp most érkeztek vissza nyaralásból. Az oldott fecsegésre váltó tárgyalást zavartan szakította félbe házigazdánk, egy elvtárs szeretne beszélni velünk! Az elvtárs, miközben tovább magyarázott, táskájából a Beszélő, a Hírmondó és más szamizdat lapok példányait osztotta ki a jelenlévők között. Lázas lapozás kezdődött. Hallani már mindenki hallott „ilyesmi”-ről, de a tiltott nyomtatványokból legtöbben csak most először vehettek kézbe egyet-egyet. A beálló csöndben váratlanul szólalt meg B., a párttitkárfeleség, s méltatlankodó gesztussal tolta a füzetet, ujjával a lap aljára bökve, az őrnagy felé: De hát ide van írva az is, hol lehet megvenni. Miért nem csinálnak velük valamit? A szerv eddig fölényes képviselője külpolitikai érdekekről hebegett valamit, meg hogy ők – ahogy ezt tudják az elvtársak – mindig a párt utasításait követik. Nem esett több kérdés, s az elvtárs távozása után csak B. dohogott még mindig, hogy ugyan akkor miért tőlünk várják, hogy tegyünk valamit?
Péter, telefon Pestről! Korán reggel volt, W. Pali, barátunk és házigazdánk ilyenkor még aludni szokott. Röstelltem a dolgot, s valami bocsánatfélét dadogva, amelyre ő nem reagált, követtem a hálószobájába. U. keresett. Ismertük egymást régen, de biztos, hogy még sosem hívott telefonon. Most vajon miért, miért ily sürgősen, Párizsban keresett meg? Nem sokat magyarázott: …a Történelmi Igazságtétel Bizottsága emlékművet kíván állítani a forradalom áldozatainak. A pályázat kiírásához és lebonyolításához akarunk szakértői testületet összeállítani. Számíthatunk rád? Volt valami valószínűtlen a kérdésben. Csak hetekkel korábban hangzott el a budapesti rádióban P., a párt egyik reformerének szájából a népfölkelés eufemisztikus fogalma, s már itt tartanánk? Pillanatra talán haboztam, de ezt a vonal túlsó végén U. nem vehette észre. Igen, hogyne. Számomra megtiszteltetés. Igazat beszéltem, de belül – mint aztán később, első hivatalos összejövetelünkön a többiek is – világosan érzékeltem a vállalkozás kockázatát. Ép ésszel nem hihettem, és még sokáig nem is hittem, hogy ennek most vége.

Ami történt, minden előjel ellenére volt váratlan. És persze fájdalmasan és gyönyörűségesen szép is. Meg szorongató.
Reggel, mielőtt az autóbusszal Pestre indultam volna, még beléptem a múzeumba, s kitűzettem a nemzetiszínű és a fekete zászlót. Már az ajtóban voltam, amikor telefonhoz hívtak. – Mi az a rongy? Az első pillanatban nem értettem, mit akar a torz hang gazdája, de az hörögve folytatta: Nincs nemzeti gyász! Szó nélkül tettem le a kagylót. Akkor még nem tudtam, mi lesz ezután. Akkor sem, amikor már a temetőben álltunk furcsa, meghatott zavarodottságban a meggyilkoltak és halálukban felejtésre ítélt, holtukban is meggyalázott áldozatok friss kopjafákkal elárasztott régi parcellája s mellette a forradalom nemzeti panteonjának szánt s ekkor megnyitott újabb között.
Pesten Eszterkéékhez köszöntem be, s aztán a hatos villamossal utaztam az Oktogonig (akkor még November 7. tér). Tovább, a Hősök tere irányába, már gyalog mentem. A mind sűrűbb embertömeget követve eszembe sem jutott, hogy mehetnék a földalattival is. Újra és újra barátok, ismerős arcok. Nem tudom, már nem emlékszem, mikor csordult ki szememből az első csepp könny. Amikor N. Lajossal találkoztam, már megállíthatatlanul, patakokban öntötte el az arcom. Lajos is csak a kezemet szorította meg szótlanul. Aztán így mentünk együtt a tér, a három évtizede meggyilkoltak ravatala felé.