Kálecz Orsolya

A TURING-TESZT

Sokan óva intettek attól, hogy Kensingtonba költözzem. Legyen óvatos, mondta a közvetítő. Van néhány gyanús kerület, ahová nem ajánlatos költözni. Csak ha nincs más lehetőség. Ha nincs más lehetőség, mondta elgondolkozva, akkor esetleg. Kivéve persze Kensingtont. Kensingtont, mondta a közvetítő lassan, kínos pontossággal artikulálva a szótagokat, mindenképpen kerülje el.

Egy magyar barátommal arra a következtetésre jutottunk, hogy Kensington olyasféle környék lehet, mint Budapesten a nyolcadik kerület. Elég olcsó, elég közel a központhoz, és elég piszkos és veszélyes ahhoz, hogy néhány kispénzű keletről jött diákon kívül senki se akarjon odaköltözni.
Végül mégis itt kötöttem ki. Gyorsan kellett döntenem, és a ház elfogadhatónak látszott. Árban is, és kinézetre is. Aprócska György korabeli téglaház volt; nem túl tiszta, de legalább olcsó és jó állapotú. Az ajtaján sarkára állított négyzet alakú nyílás, a nyílásban orchideát formázó színes üvegmozaik. Emlékszem, ezt a mozaikot különösen kedvesnek találtam.
A házban rajtam kívül három indiai diák lakott. Az angolt olyan erős akcentussal beszélték, hogy egyetlen szavukat sem értettem. Ez azonban nemigen okozott gondot, hiszen a lehető legritkább esetben szólítottak meg. Egymással sem gyakran beszéltek. Megtanultuk tisztelni egymást, és tartottuk a kellő távolságot. A fiúk közül kettő a lenti két szobában, egy pedig a tetőtérben, a szomszéd szobában lakott. Mindössze egy vékony farostlemez fal választott el bennünket. Eleinte sokat aggódtam miatta, és minden este gondosan kulcsra zártam a szobámat. Idővel azonban rájöttem, hogy mindez nem fontos.

A házat hamar megszoktam. A szagát viszont sohasem sikerült. A lakásnézéskor észre sem vettem, csak később kezdett lassú, alattomos hullámokban beszüremkedni a tudatomba – először csak valami homályos kényelmetlenségérzet formájában, később azonban ez az érzet mind konkrétabbá és valóságosabbá vált. Időbe telt, mire azonosítottam, hogy a szag a konyhából jön, és nyilván az indiai ételek főzésének a mellékterméke – a curry erős aromájának és valami furcsa zsiradék kipárolgásának a vegyüléke. A kettejük elegyedéséből paraffinszerű sárga massza képződött, amely hártyavékony rétegben rakódott le mindenre, amivel csak érintkezésbe került.
Rosszul bírom a furcsa szagokat. A zsíros tapintású felületeket még inkább. A szobámba szerencsére nem szivárgott be, de azért igyekeztem minél kevesebbet otthon tartózkodni. Ha véget értek az óráim az egyetemen, vettem egy húsos lepényt a közeli pékségben, átsétáltam a könyvtárba, és egészen addig ott maradtam, amíg annyira el nem álmosodtam, hogy összefutott a szöveg a szemem előtt. Ez alól csak a hétvégék voltak kivételek, amikor egyből a könyvtárba mentem, és csak késő este tértem haza. De az sem volt ritka, hogy hajnalig a könyvtárban maradtam.

Az egyik grafitszürke délutánon megfájdult a fejem. Nyilván a közelgő eső lehetett
az oka. Úgy döntöttem, hogy kis sétát teszek a környéken; ekkor fedeztem föl, teljesen véletlenül, hogy a háztól néhány utcányira, a sarkon egy hangulatos public house áll. Tényleg egészen véletlenül bukkantam rá, hiszen az épület sem az egyetem, sem az élelmiszerbolt felé haladva nem esett útba. Nem állt szándékomban újra felkeresni, és nem is lett volna semmi értelme. Mégis, az épület elkezdte izgatni a fantáziámat.
Újabban az egyetem végeztével nem azonnal a könyvtárba indultam, hanem hazasiettem, hogy rövid sétát tegyek a környéken, és csak ezután mentem a könyvtárba. Eleinte csak egyre közelebb és közelebb sétáltam hozzá. Később már gondosan körbejártam. Be-benézegettem az ablakon. Alaposan feltérképeztem a berendezést, igyekeztem minél több apró részletet megfigyelni. Mindegy volt, hogy a kristálycsillár függőjét nézem vagy az ablaknál ülő tweedzakós úr hajtókáját. Mindig kedveltem a halszálkamintás, durva szövetű zakókat. Szerettem hosszú ideig nézni a mintájukat, apró szabályszerűségek után kutatva bennük. Nincs olyan szövet, amelynek egy pillanat alatt rá ne jönnék a trükkjére. Akármilyen furcsán kavargó, tarka mintáról legyen is szó, éles szemem azonnal felfedezi az illesztési pontokat, amelyek mentén mozaiklapokra bomlik a látszólag összefüggő felület. Mert a variációk végesek, csak az ismétlések száma végtelen.
Gondosan körbejártam hát, be-benézegettem az ablakokon. Aztán megállapítottam, hogy nincs mitől tartanom. Hiszen semmi különös nincs benne. Ahogyan ez errefelé megszokott, a falat sötét színű (ezúttal sötétvörös), növényi mintákkal díszített selyemkárpit borítja. A bútorok súlyosak, gazdagon díszítettek, diófából valók. Jobbra a főteremből egy kisebb terem nyílik, itt áll a smaragdzöld posztóval fedett rexasztal. A mennyezetről óriási kristálycsillár függ. Barátságos, meleg fénnyel árasztja el a termet. A közönség? Nos, az legalábbis vegyes. No de ez még nem ok az aggodalomra. Ez az egész ódzkodás, gyanakvás, félelem voltaképpen nevetséges, teljességgel alap nélkül való.

Másnap már összeszedtem a bátorságomat, rendeltem egy pinttel, és helyet foglaltam az egyik sarokasztalnál. És azután minden héten, minden nap. Lassan, megfontoltan kortyolgattam a sörömet. A biztonság kedvéért néhány könyvet is hoztam magammal, de végül mégis inkább az embereket figyeltem; elnéztem vörös arcukat, és hallgattam érthetetlenül összefolyó szavaikat.
Milyen furcsák is az emberek! Egyszerre tudnak gépszerűek és kaotikusan kiszámíthatatlanok lenni. Mégis, ha kellő távolságból szemlélem őket, tagjaik mozgása is ugyanolyan mintázattá áll össze, mint a pöttyök a ruhájuk szövetén. Elsőre úgy tűnik, nincs benne semmilyen rendszer. De csak elég hosszú ideig kell figyelni őket, és könnyűszerrel leírhatóvá változnak. S most nem csak az apró, személyes rutinokról és rituálékról beszélek. Valahogy az egész rendszer kavargásában van valami végtelenül, már-már az észleléshatárt súrolóan szabályos, amit csak az igazán éles szeműek figyelhetnek meg.
Senki se venné észre a különbséget – gondoltam –, ha valaki egy éjszaka alatt japán gyártmányú androidokra cserélné őket. Vagy ki tudja. Az is lehet, hogy már az amerikai vagy a német technika is elérte ezt a szintet. Sőt, az is lehet, hogy ez – mármint ez az ismeretlen célú, furmányos csere – már meg is történt. Ezt azonban soha senki nem fogja tudni bizonyítani.

Igen, talán már le is cserélhették őket – jutott az eszembe ismét a hazaúton. A rideg kis sorházak olyannak látszottak a szuroksötétben, a nátriumlámpák ködbe szóródó fénykörei között, mintha évtizedek óta nem lakna itt senki, pedig csak este hét óra volt. – Mi más magyarázhatná ezt az őrjítő szabályszerűséget?
Képtelen gondolat volt, mégis rémülettel töltött el. Magam is megdöbbentem rajta, hogy mennyire. Sokszor jártam már emberek között, mégis, eddig még soha nem jutott ilyesmi az eszembe. Most azonban a hátam is libabőrös lett a gondolattól, hogy egyedüli ember vagyok egy elhagyott robotvárosban.
Hazasiettem, fölrohantam a szobámba, és azonnal elaludtam. Még csak este hét óra volt.

Másnapra teljesen meg is feledkeztem erről a buta kételyről, de szokásos könyvtári kitérőm során egyszer csak különös névre bukkantam az egyik könyvben. Alan Turing. Vagyis… nem, a névben magában nincs is semmi különös. Inkább nekem van egy különös tulajdonságom. Másoknak dallamok szoktak a fejükben járni, nekem viszont szavak, mondatok, szófoszlányok. Látom, hallom vagy olvasom őket valahol, vagy felmerülnek valahonnét mélyről, és egész nap ott zümmögnek a fülemben. Vagy akár egy egész héten át. Ez a név is éppen ilyen különös módon költözött be a fülembe. Alan Turing. Valamilyen oknál fogva állandóan az eszembe jutott, hol önmagában, hol mantraszerűen ismétlődve. Alan Turing. Olyan határozottan az előtérbe tolakodott, hogy már nem is tudtam koncentrálni a Russell-cikkre, amelyet éppen olvastam. Feldühödtem, és egy számítógéphez rohantam. Reszkető ujjakkal ütöttem be a nevet a keresőbe.

„Alan Turing 1950-ben vetette fel a Turing-teszt koncepcióját, ami arra hivatott, hogy egy adott gépezetről megállapítsa, képes-e az a gondolkodásra. Ez a mesterséges intelligencia hajnalán megalkotott teszt mára valóságos legendává vált, és jelentős mértékben hozzájárult a gondolkodó gépezet ősi mítoszának újbóli felelevenítéséhez a számítástechnika korában.
A teszt lényegileg abból áll, hogy az ember pusztán billentyűzet és monitor közvetítésével kérdéseket tesz fel a két tesztalanynak, akiket így se nem láthat, se nem hallhat. A két alany egyike valóban ember, míg a másik gép – és mindketten megpróbálják meggyőzni a kérdezőt arról, hogy ők gondolkodó emberek. Ha a kérdező hosszadalmas faggatás után sem tudja teljesen egyértelműen megállapítani, hogy a két alany közül melyik az ember, akkor a gép sikerrel teljesítette a tesztet.” – Az olvasottak újult erővel idézték fel bennem tegnap esti vízióimat és az azt kísérő lelkiállapotot.

Igyekeztem minden erővel elterelni a gondolataimat erről a kínos tárgyról. Mégis, a rettenetes képzet minduntalan beszivárgott az agyamba, ott motozott a tudatosság küszöbén, csakúgy, mint a currys zsír szörnyű szaga. Ez a szag sohasem fog kimenni az orromból, gondoltam. A legváratlanabb pillanatokban jutott az eszembe. S egyre többször kaptam magam azon, hogy az embereket figyelem. Igyekeztem őket rajtakapni valami apróságon, valami olyasmin, amit az angol úgy nevezne, hogy „a flaw in the plan” – ami bizonyítaná, hogy szabad akarattal rendelkező, élő emberekről van szó, nem pedig ismeretlen hatalmak által telepített, mechanikus-tervszerűen cselekvő automatákról.

Nézd meg azt az embert. Igen, ott, azt, akin a halszálkás zakó van. Ő is minden pénteken idejár, mindig ugyanahhoz az asztalhoz ül, akárcsak én. Nem tudsz róla semmit, csak látod, ahogy ott ül, gyöngyöző, bíborvörös arcával, kese haja az égnek mered, merev tekintettel bámulja a sörét. Vajon milyen jel utal arra, hogy értelmes, szabad akaratú lényről van szó? Az égvilágon semmi. Könnyen lehet, hogyha most odalépnék hozzá, és egy határozott mozdulattal letépném az arcáról a bőrt, rideg fémkoponya meredne rám, és hajszálvékony, színes vezetékek kunkorognának az arcomba, mint megannyi mohó polipcsáp.
De várjunk csak egy percet! Hiszen még meg sem szólítottam őket. Talán a beszédük meggyőzne arról, hogy csakugyan emberi lényekről van szó. A beszéd rendkívül komplex képességeket igénylő művelet. A párbeszéd még inkább. Jelenlegi tudásunk szerint gép nem lehet képes értelmes párbeszédet produkálni. Nem véletlen, hogy Turing is éppen ezt választotta az intelligencia kritériumául. Kisvártatva a beszédüket kezdtem figyelni. Nem volt könnyű dolgom, hiszen szinte mindenki a helyi dialektust beszélte. Idővel azért sikerült ráhallanom – de csalódnom kellett. Megfigyeltem, hogy legfeljebb hatvan vagy hetven szót használnak, s alig néhány mondatban variálják őket. Ha egy kis helyismeretet szerez az ember, egész jól előre tudja jelezni, hogy milyen témák fognak sorra kerülni, az információk átadását milyen gesztusok és intonációk kísérik, és a válasz milyen frázisokból, gesztusokból és hanglejtésadatokból fog összeállni. Pontosan ugyanolyan áttekinthető, kiszámítható, mint a külsejük. És pontosan ugyanolyan kevéssé bizonyítja, hogy emberekről van szó és nem automatákról. Turing tévedett.
Soha senkinek nem jutna eszébe olyasmiket mondani, hogy „Bár barátságosan mosolygok rád, valójában megvetlek, és szánalmas kis ürülékdarabkának tartalak”, „Nyomorultul érzem magam, reszketve rángok a jéghideg semmiben, könyörgök, segíts!”, vagy „Az igazi, emberhez méltó létezés a szeretetben nyeri el az értelmét, az ember mai sorsa viszont az, hogy értelmetlen, egymás elleni küzdelemben fecsérlődik el az élete”. Vagy legalább annyit, hogy „Nézd csak, milyen dühösen alszik az a zöld eszme a szomszéd asztalnál!” Vagy csupán valami váratlant tenni. Például fogni a söröskorsót, és teljes erővel belevágni a kristálycsillárba, majd gyönyörködve nézni, hogyan potyognak le a csiszolt üvegdíszek egyenként, mint az érett cseresznye a fáról. És még ha valaki megtenné is… a válaszokban is pontosan ugyanazokat a jól ismert sémákat variálnák, mint eddig, és csakhamar vissza is terelnék az egészet a Hétköznapi Kommunikáció mocsarába. Némi rendreutasítás, bocsánatkérés, majd felsöprik a cserepeket, és az abszurd gépezet forog tovább.

Hátborzongató idegenség – jutott eszembe ez a szókapcsolat, ki tudja, honnan és miért. Hátborzongató. Idegenség – forgattam a számban a szavakat, ízlelgettem őket, szinte tudomást sem véve az értelmükről. Habár… végtére is egy ilyen hátborzongató idegenséggel is együtt lehet élni. Kellő önfegyelemmel, helyes szoktatással mindennel meg lehet barátkozni. Akár azzal is, hogy időről időre kicsúszik a talpam alól a világ, és mindent befut a vékony, gyémántkemény jéghártya (mint a currys zsír a konyhában), egyszeriben minden távoli lesz, fenyegető és idegen. Ki tudja, lehetséges, hogy mások is éreznek így néhanapján. És ők még ráadásul robotok is. Gyerekes dolog lenne panaszkodni emiatt, hisz nem is olyan borzasztó ez. Végtére is nem fog változni semmi. Továbbra is tennem kell a dolgomat, funkcionálnom kell, mint az automatáknak. Ha betartom a szabályokat, és teljesítem a kötelezettségeimet, ugyanúgy megkapom, amire szükségem van, az ösztöndíjam ugyanolyan pontosan érkezik majd a folyószámlámra, a pékségben ugyanúgy gőzölögnek majd a húsos piték, az előadásokat ugyanúgy megtartják, és a cikkeimet is ugyanúgy leközlik majd. Hogy én vagyok az egyedüli gondolkodó, érző élőlény a városban? Hogy teljesen magamra maradtam? Ugyan már. Eddig is egyedül voltam.
Az érzékcsalódásom azonban nem állandósult. Hol megjelent, hol eltűnt. Hol elementáris erővel ragadott torkon, hol pedig szertefoszlott, és ismét visszatért a világ régi szilárdsága. Olyasmi volt, mint egy álom, amiben ugyan szürreális dolgok történnek, mégis teljesen rendjénvalóként térünk felettük napirendre, és fel sem merül bennünk, hogy az, ami történik, valótlan, vagy ellentmond a logika törvényeinek. A látszat már nem csaphatott be többé. Tudtam, hogy az eladónak a boltban áramkörök mozgatják az ujjait, és ha netán valami rövidzárlat keletkezne benne, olyan furcsán és torzan vékonyodna el a hangja, mint a zenélős képeslap dala, amikor kimerül benne a gombelem. Aztán „felébredtem”, és az egész eltűnt. Minden meleg volt, ismerős, szinte joviális. Az albérlet albérlet volt, a húsos pite húsos pite, az eladó pedig érző ember, éppen olyan, mint én, csak nem volt mesterfokozata filozófiából.

Másnap délután beállított már említett barátom. Mint kiderült, a város másik végében kapott kollégiumot. Mégiscsak Kensington, kérdezte. Igen, válaszoltam. Ne haragudj, hogy nem a konyhában ültetlek le, mondtam, az igazat megvallva olyan büdös van ott, hogy borsódzik tőle a hátam. Most olyan kollégiumban lakom, mondta, ahol egy csomó nemzetközi diák van. Olaszok, spanyolok, törökök, amit akarsz. Holnap este elmegyünk bulizni, nincs kedved velünk tartani? A diákönkormányzat szervez valamit.
Furcsa, gondoltam, miután végre elment, hogy ettől a néhány szótól is mennyire berekedtem. Akkor döbbentem rá, hogy már egy kerek hónapja nem is beszéltem senkivel.
Másnap este ott gyülekeztek a házam előtt. Néhány szedett-vedett, kopottas külsejű fiatal, lányok és fiúk vegyesen. Álmélkodva meredtek elegáns, testhez simuló ezüstlamé ruhámra. Öltözködésem választékossága erősen elütött diákos lomposságuktól. Azt hittem, hogy kelet-európaiak, de nem, néhány olasz is volt közöttük. A társaságban egyetlenegy jóképű fiú volt, magas, markáns arcú, olajbarna bőrű. Ő, mint megtudhattam, görög volt. Némiképp kellemetlen volt a helyzet, hiszen ők már régről ismerték egymást. Nehezen tudtam bekapcsolódni a beszélgetésbe, mert olyan helyzetekről és olyan emberekről folyt a szó, akiket én nem ismertem. Így aztán félrehúzódtam. Igyekeztem a barát közelében maradni, de ő éppen heves vitát folytatott az egyik olasszal. Azt már nem tudom pontosan, miről. Alighanem elgondolkoztam valamin.

Sokáig kellett várakozni, mire bejutottunk. Az óriási, fekete falú terem mennyezetén éles, fehér fények villództak. Odabent fülszaggató, kommersz technót játszottak. Rengeteg ember volt, és fullasztó meleg. Időnként egy-egy fénycsóva pásztázta végig a tömeget. Ettől kezdve az emlékeim szakadozottak, mert a várakozás közben több vodkásüveg is kiürült. Csak az iszonyatos zajra emlékszem, és arra, hogy a társaságom csakhamar elsodródott mellőlem, és én ott maradtam teljesen egyedül, összezavarodva, a tömeg közepén.
A stroboszkóp egyre gyorsuló pulzálásában olyan szaggatottá vált a táncuk, mint a robotoké. Mintha fehér, átlátszatlan fabábuk volnának, olyasmik, mint azok a modellbabák, amelyeket a művészboltokban lehet kapni. Csak be kell állítani őket a kívánt pózba, és már rajzolhatom is. Két nyirkos kéz kapott a derekam után, undorral ellöktem, olyan volt, mintha izzadt viaszból lenne. A kéz újból a derekam után kapott, a pult felé furakodtam. Bevágtam a sorban állók elé, és kértem valami töményet. Ennél többre nem emlékszem.

Amikor ismét felocsúdtam, már dél is elmúlt. Éppen a vízforralóval foglalatoskodtam. Erősen másnapos voltam, és még a legegyszerűbb műveletek elvégzése is komoly nehézségeket okozott. Amikor megfordultam, az ágyra pillantottam. Az ágyamban egy behunyt szemű férfitorzó feküdt. Az alsótestét paplan takarta. Nem számítottam rá, de nem is lepett meg különösebben. Ritkán fordult velem elő, hogy egy átmulatott szombat este után egyedül térjek haza.
A test így józanul is szépnek hatott. Szabályos, görögös profilú arc tartozott hozzá, kékesfekete hajjal. Rövidesen egy szempár emléke is bevillant. Porcelánkék volt, és merev, mint a játék babáké. Izmos mellkasát nem fedte szőr, teljesen csupasz volt. Körmei rózsaszínűek, kerekek, tiszták.
Figyeltem a fehér testet, ahogyan békésen feküdt az ágyon. Bizonyára éppen álmodott valamit. Mindenesetre nem is sejtette, hogy most ott állok az ágya fölött, és a mellkasát nézem.

Milyen fehér. Milyen szabályos. Mintha nem is emberi bőr borítaná, hanem valami bársonyos, puha műanyag. És milyen szabályosan mozog. Föl-le, föl-le. Akár egy jól szerkesztett gép, gondoltam. Hirtelen egy másik ismétlődő mozgás jutott az eszembe.
Hirtelen ismét torkon ragadott a rettegés. Hányingerem lett a gondolattól, hogy egy gépet öleltem éjszaka. Szédülni kezdtem, a hátam libabőrös lett. Úgy éreztem, azonnal rá kell gyújtanom, de nem találtam a cigarettámat. Ki akartam rohanni. Az ablakhoz szaladtam, de nem nyílt. A földre vetettem magam. Reszkető kézzel, lihegve kúsztam a padlón, a fél dobozom után kutatva. Kezem hirtelen valami keménybe ütközött. Az ezüstszínű tűsarkú cipőm volt az. S ekkor zseniális ötletem támadt.

Nem is lenne olyan nehéz eldönteni ezt a dilemmát, gondoltam. Csak fel kellene húznom a cipőt, fellépnem az éjjeliszekrényre, és teljes erőből a mellkasába taposnom. Persze arra ügyelnem kellene, hogy elkerüljem a szegycsontot. Akkor semmi haszna nem lenne az egésznek, csak felébredne. Lentebbre kellene céloznom. A gyomorszájra. Ezt a kicsiny területet sem csontok, sem izmok nem védik. S ettől kezdve már igen egyszerű lenne. Ha a cipősarok nagy ellenállással találkozik, és kék szikrák pattognak szanaszét, nyilván robottal van dolgom. Ha viszont puhán a bőrbe siklik, és sötétvörös vér serked mellette, nyilván élő organizmusról van szó. Bámulatos. Ilyen frappáns bizonyítás még Bertrand Russellnek sem jutott volna az eszébe. (Wittgensteinnek már inkább.)
Ujjaim a talpánál fogva megmarkolták a cipőt, majd felegyenesedtem. Csalódottan nyugtáztam, hogy a test időközben pozíciót váltott. Nem elég, hogy oldalra fordult, de még be is csavarta magát a takaróba. Bizonyára szépet álmodott, mert el is mosolyodott közben. Ekkor vettem észre, hogy bár a gyomorszája eltűnt, de még jobb célpont tárult elém: a puha és védtelen halánték.

Határozott mozdulattal meglendítettem a cipőt. Bevallom, kicsit tartottam attól, mi fog történni. Nem történt semmi. A tíz centi hosszú sarok úgy mélyedt a halántékba, mintha puha vajba nyomtam volna. A test meg se nyikkant. Csak halk nyögés hallatszott, a porcelánkék szempár felpattant és felakadt. Vége volt.
Óvatosan kihúztam a cipősarkat. A sebből szivárgott a vér. A fémet itt-ott zsíros, halványsárga ragacs borította. Végighúztam rajta az ujjam, majd lenyaltam.

Ilyen lehet a valóság íze. Az enyhe vasíz ujjongó gyönyörrel töltötte el az érzékeimet. Ismét én voltam én, asztal volt az asztal, napfény volt a napfény, hulla volt a hulla. Belebújtam hanyagul székre dobott farmerembe, pólómba, s nagy léptekkel elindultam a pékség felé, hogy elfogyasszak egy húsos lepényt, amely azonos önmagával.