Jónás Tamás

NAGY SZERELMES VERS

leegyszerűsítesz mint az eget a költők szeme
tükörtelen tó vagy: nincsen benned hűség
rettegve zárod-nyitod nagy kapuidat engedsz követelsz
a szerelem nem a nemi szervek dolga
biztonságot várni mindezért cserébe: röghöz kötni istent
gondjaimat tűröd unod elsöpröd hanyag háziasszony
havonta egyszer kidobsz magadból: kitakarítasz
hallgatsz vagy elhallgatsz beszélsz vagy félrebeszélsz
finom alku: ugyan te sem de más sem érti gondjaidat
ha véletlenül mint elalvás után a száj nyitva marad a szíved
és még véletlenebbül kijózanodsz és figyelsz
rettegve látod milyen sunyi és kizsákmányoló leányzó vagy
szerelmem

rendben van hogy űrbarna a szemed örvénylik tava
a hajad is szerpentin-hullámos ha megmosod ragyog
kunos arcodon a dimbek-dombok puffadtan is csinosak
a szád szép vörös emlékmű örökké alvad alkonyodik
leginkább a bűntudat tesz széppé ahogy hallgatsz
és sírni kezdesz ha már nincs kiút könyörögsz el ne hagyjalak
olyan kiszolgáltatott vagy mint pincérnek a vendég szakácsnak a pincér
mint köpés a tengernek
de a legszebb mégis attól leszel hogy csimpaszkodom rajtad
és senki de senki nem érti miért zavarod meg a sorsom
amit olyan nehezen raktam össze gőgből pusztulásból
szerelmem

egyre cigányabb vagyok tőled és neked
diszkrét és bájos burzsoá vagyok hiszen
hozzád szegődtem szeretni
és csendesen tanulom mint ábécét a nebuló
hogy neked álmodjak és ne rólad
és kertemben nincsen remény
se virág se gaz hogy kis lakásban pesten majd: veled
bemutattam neked szeretni két fiúgyermekemet
repedjek ketté lassan és unottan mint a cseresznyefa
amire túl sok csintalan gyerek kapaszkodott
és vad kurjantással hagyták eldőlni
így hagyjon el engem is a vágyak hangyaserege
ha újra hagyom hogy szemem bekösd hitegetésed
kendőjével megpörgess s míg én vakon botladozom
másra mosolyogj dicsekedj velem mennyire bolondod vagyok
szerelmem

túlbonyolítasz mint némelyik regényét thomas mann
vagy egy-egy versét kosztolányi odavetsz hanyagul a mindennapoknak
és én mindezt hagyom eljön az én időm
eljön tudom de mit kezdek majd vele: mióta ismerlek
nincs bosszúnak helye a szívemben kitöltesz mindent
bokrokat nevel a csend bennem erdőket hiányod
hegyek gyűrődnek arcomon és a forró magma a szívemben kihűl
összetéptem párszor minden ruhádat a legszebb szoknyákat
cipőket bugyikat szétvágtam és eléd szórtam mutatni
ezt tetted velem: viharok hoznak így egymásra kárt
nem tudom értettél-e bármit vagy csak őrültnek hittél
hogy őrültnek hirdettél tudom mégis vissza-visszajössz
ugyan egyre nehezebben és gyakran már nem is hozzám
de ahhoz ami én vagyok – előtörsz mint a gyomorsav
szerelmem