Gömöri György

EGY ALAPOS
BALASSI-REVÍZIÓ

Kőszeghy Péter: Balassi Bálint. Magyar Alkibiádész
Balassi Kiadó, 2008. 405 oldal, 3300 Ft

Kőszeghy Péter új Balassi Bálint-életrajza figyelemre méltó vállalkozás. Eckhardt Sándor óta, tehát hatvanöt éve, az újabb felfedezések fényében és más érvrendszert alkalmazva eddig senki sem írta meg újra első nagy magyar nyelvű költőnk életét. Nemeskürty István 1978-as könyve, amellyel Kőszeghy Balassi-mitológia-romboló bevezetőjében több oldalon keresztül foglalkozik, annyi tárgyi tévedést tartalmaz, és olyan könnyedén tesz Balassiról erősen felületes, de hangzatos állításokat, hogy inkább szépirodalmi lektűrnek tűnik, mint tudományos műnek. Mindenekelőtt tehát magának a vállalkozásnak a súlyát méltányoljuk, meg azt is, milyen mennyiségű szakirodalmon kellett Kőszeghynek magát átrágnia ahhoz, hogy egy-egy kérdésben tisztábban lásson elődeinél. Balassi Bálint élete – mindössze negyven év! – ugyanis tele van ellentmondással, hosszan tartó perekkel, rosszul végződő kalandokkal, rövid életű sikerekkel és fájdalmas kudarcokkal. De közben megteremti költői életművét, a tizenhatodik században egyedülálló színvonalú magyar lírát, sok idegen példa alapján, de olyan nyelvérzékkel, amelyik egyesíti magában az udvari költészet legszebb fordulatait a teológusok által megvetett és lenézett virágénekek nyelvével.
Kőszeghy életrajzának két fő tételét így lehetne némileg leegyszerűsítve megfogalmazni: Balassi Bálint legsúlyosabb problémája az, hogy anakronisztikusan viselkedik, vagyis olyan módszereket és hangot próbál használni, amelyeken társadalma már túlhaladt – nincs igazán szinkronban a korával. Rátartisága és időnként fel-feltörő erőszakossága, ami apjának, Balassi Jánosnak esetében még megbocsátható, az ő pályája során már erős ellenérzéseket kelt – nemcsak jobbágyai vagy a bányavárosok polgárai közt, hanem a többnyire udvarhű birtokos osztály körében is. A másik tétel a pozitivista életrajzírás bírálatából kiinduló, de a posztmodern relativizmustól is távolságot tartó különválasztása a fikciónak a valóságtól. Vagyis egyedül a költői életmű állításaira nem lehet életrajzot építeni, viszont gyakran nem az életrajzi adatok gondos elrendezése segít ahhoz, hogy egy-egy vers genezisét, illetve annak „üzenetét” megértsük. Ha pedig az életrajzon belül hézagok vannak, azokat óvatosan kell kezelnünk – szabad felállítanunk hipotéziseket, de nem szabad hagynunk, hogy a wishful thinking, vagyis saját irodalomtörténészi óhajunk alapján feltételezzünk nem létező tényeket. Vannak valószínűsíthető és vannak habókos, délibábos hipotézisek. Egy kivétellel Kőszeghy óvatos az ilyen hipotézisek felállításában – erre a kivételre még visszatérek.
Balassi Bálint ambícióinak és tévedéseinek megértéséhez Balassi János fordulatokban bővelkedő életének a megismerése is szükséges. Kőszeghy könyvében elég hosszan foglalkozik azzal, hogy Bálint apjának milyen helye volt az akkori magyar főúri hierarchiában, s ez hogyan módosult 1569-es bécsi letartóztatása után. Emlékezetes maradt ez az eset, Illésházy jó pár évvel később egy levelében ezzel érzékelteti a Habsburgok törvényszegéseit: „Dobót, Balassit gyűlésből fogták meg!” Amit még a kor tüzetesebb tanulmányozói közül sokan elfelejtenek: Balassi Jánost két összeesküvésben vélte a bécsi udvar bűnösnek – az 1569-es ügyben Erdéllyel való szövetkezéssel vádolták, míg nem sokkal később egy Miksa főherceghez írt levélben (ezt Kőszeghy könyvének 123. oldalán említi) a törökkel való paktálás vádját kell visszautasítania. Levelezni egészen biztosan levelezett Erdéllyel, csakúgy, mint a törökkel – de vajon kész volt-e a Habsburgok elárulására? Jóllehet Balassi János 1572 júniusában végleg királyi kegyelmet nyert, sőt 1574-ben már a „főajtónállói” címet is elnyerte, az udvar vele kapcsolatos gyanakvása, úgy hisszük, haláláig megmaradt.
Ezért logikus és jogos az az új gondolat, amit Kőszeghy a Báthory István udvarában című fejezetben fölvet, majd részletesen kifejt: 1575 nyarán Balassi János idősebbik fiát, Bálintot, nem Bekes Gáspár mellett, illetve Báthory ellen, hanem Báthory István mellé küldte Erdélybe. Egyrészt Istvánffytól tudjuk, hogy 1575 júniusában megszűnt Balassi János főajtónállói hivatala Bécsben, tehát most már formálisan semmi sem kapcsolta a királyi udvarhoz, másrészt ugyancsak Istvánffytól azt halljuk, hogy amikor Bálintot Hagymássy Kristóf emberei foglyul ejtették, apja csak egyetlen dolog miatt aggódott – nehogy fia a török kezébe kerüljön! Bár a jelentésekben az áll, hogy a Bekes-expedíció során Bálintot leütötték a lováról, és agyba-főbe verték, ez nem nagyon aggasztja Balassi Jánost. Vajon miért nem? Mert ez így nem igaz. Nem igaz, viszont remekül használható érve Báthory Istvánnak ahhoz, hogy levélben kimentse magát a szultán előtt, aki nagyon szeretné Bálintot magának megkaparintani: eszerint Balassi, miután fejbe verték, „megsüketült és az kórság is gyakorlatossággal üti el”, teljesen „elvajudt” (150.), vagyis használhatatlan. Kőszeghy megjegyzi, hogy Balassi később sohasem panaszkodott süketségre, tehát nyilvánvalóan színlelés az egész.
A következő két évet Balassi Bálint nem any-
nyira Báthory foglyaként, mint szolgálatában tölti. Teljesen indokolt Kőszeghy kérdése – mégis, ebben az időben miből élt Balassi? Válasza egyszerű: a fejedelem szolgálatába lépett, szabályos zsolddal, noha ez például a Báthory magyar katonaságának zsoldlistáján nem szerepel. Egyébként alkalmazása alighanem csak Báthory István lengyel királlyá választása után történt, amikor Ungnád Dávid jelenti a portáról, hogy Báthory azért nem adhatja ki Balassi Bálintot a töröknek, mert ezzel „elidegenítené magától a lengyeleket”. (162.) Kőszeghy kiemeli a „lengyeleket” szót, ami utalhat Balassi János befolyására Krakkóban, meg arra is, hogy a Balassi családnak (még 1569-ben vásárolt) várai, birtokai vannak Lengyelországban. Mindenesetre Bálint ott lovagol a több száz magyar huszár között, akik elkísérik Báthoryt a krakkói koronázásra, s mellette marad egészen addig, amíg 1577 májusában vissza nem kell térnie Magyarországra. Ott van a Báthory fennhatóságát el nem ismerő, ezért ostromgyűrűbe zárt Dancka alatt, onnan indul vissza Magyarországra. Vajon azért, mert apja már betegeskedik, és kéri, hogy térjen vissza? Meglehet. Egy biztos: teljesen egyet lehet érteni Kő-
szeghyvel abban a tekintetben, hogy ettől a második lengyelországi tartózkodástól kezdve Balassi Bálintnak „Báthory lett, apja mellett, a másik példaképe”. (164.)1 Ez indokolja későbbi, már-már csökönyös fenyegetődzését Béccsel szemben: adjanak neki megfelelő megbízatást, kapitányságot, mert különben visszatér Lengyelországba! 1589-ben vissza is tér – Báthory István ekkor már halott, de élnek még a távoli rokonukat pártoló, őt a lengyel kancellárnak beajánló fiatalabb Báthoryk.
Ezzel kapcsolatban fölmerül egy érdekes kérdés, amit Kőszeghy Péter ugyan nem érint, de azért itt megpedzenék: Balassi Bálint katolizálása vajon összefügghet-e lengyel reménységeivel, illetve kapcsolataival? Mert ha először „érdekből” tér át, csak később mélyül el hite a „régi” vallásban (és a szakirodalom, mint ezt Kőszeghy is tudja, ezt vallja), nem lehet a vallásváltásban nősülésén kívül még egy motívumot keresni: azt, hogy mivel Báthory István uralkodása alatt a katolikusok pozíciói látványosan megerősödtek az akkor még többvallású Lengyelországban, Balassi úgy gondolhatta, ha valaha még „karriert” akarna csinálni abban az országban, ahol családját ismerik és megbecsülik,2 a legjobb lesz, ha ő is felveszi a lengyel király vallását?
Ami az Euryalus és Lucretia szerzőségét illeti, ezt a művet 1577-ben írta-fordította valaki, akit „Pataki Névtelen” néven tart számon a szakirodalom. Ennek az eredetileg latinul írt, XV. századi széphistóriának egész Európában nagy hatása volt – a XVI. században németre, sőt angolra is fordították, nem mindig versben. Kőszeghy Péter négy oldalon keresztül foglalkozik azzal a kérdéssel, vajon Balassi Bálint fordította-e Aeneas Sylvius szerelmi történetét a siennai Lukréciáról és Euryalus grófról? A Balassi-szakértők többsége úgy hiszi, a „Pataki Névtelen” azonos Balassi Bálinttal, de érveik – ahogy erre Kőszeghy helyesen rámutat – nem perdöntőek. Meg kell mondanom, hogy én a Balassi-szerzőséget tagadó kisebbséggel tartok, mégpedig egyszerű költői meggondolások alapján. A magyar Euryalus és Lucretia ugyanis tele van azokkal a monoton rímekkel, amelyek ma már alig élvezhetővé teszik Tinódi Lantos Sebestyén költészetét, az állandó „valák”-kal. Ezek más korabeli széphistóriákban is előfordulnak, viszont Balassi fennmaradt verseiben egyetlenegyszer sem folyamodik a „valá-
záshoz”, és ha Eckhardtnak igaza van, amikor az első Balassi-verseket, például a Bebek Judit nevére írottat 1575–76-ra keltezi,3 akkor joggal kérdezhetjük: aki így tud rímelni, ahogy azt ebben a versben teszi, miért kezd el „valázni” egy évvel később? Tehát jó okom van rá, hogy úgy véljem, Balassi csak tanult a „Pataki Névtelen”-től, de nem azonos vele.
A Kőszeghy-féle Balassi-revízió fontos része a Losonczy Anna-történet „deheroizálása”. Arról van szó, hihetünk-e Balassinak abban, hogy „Júlia” iránt érzett szerelmét annak tárgya vagy mondjuk inkább „célszemélye” viszonozta-e már 1578-ban, amikor Balassi megírta Most adá virágom nékem bokrétáját… című versét?
A Nagyciklusban ez a vers közvetlenül a Losonczy Anna nevére szerzett vers előtt áll, de lehet, hogy ez csak a költő által megkomponált fiktív történet része: vajon a „bokréta” kifejezést szerelmi viszony kezdeteként kell értelmeznünk? Szilády és Eckhardt, Balassi Bálint jeles korábbi kutatói így gondolták – Kőszeghynek viszont erős kétségei vannak ezzel a szövegértelmezéssel kapcsolatban. Vagyis míg az biztos, hogy 1588–89-ben udvarló verseivel Balassi a megözvegyült Losonczy Anna kezét kívánta elnyerni (197.), egyáltalán nem biztos, hogy tíz évvel korábban már viszonya volt, magyarán szeretkezett a néhány évvel idősebb
és mindenben rendkívül céltudatos hölggyel. Kőszeghy érveit erősíti szerintem a Most adá virágom… hetedik sora, ahol a költő szerelmesének „tisztaságáról” beszél: „Fejér rózsa penig mondja tiszta éltét…” Még ha feltételezzük is, hogy ez a vers valóban Losonczy Annáról szól, akkor is platonikus kapcsolatra utal, talán késő trubadúri gesztust jelent, nem fizikai kapcsolatot.
Ez az egyik lehetőség. A másik, amit Kőszeghy ugyancsak felvet, s amiben én látok némi fantáziát, az a Choron (ejtsd: Csóron) Anna-ügy. Ez a kevéssé ismert fiatal nő, aki 1580 elején egy másik Balassi, István felesége lett, meglehet, korábban családi számításba jött, mint Bálint feleségjelöltje. Ebben az esetben lehet arról szó, hogy Choron Anna ekkor (1578-ban?) még szűzen elígérkezik Balassi Bálintnak, akihez aztán végül mégsem megy hozzá. Végül is Balassi gyakran játszik a női nevekkel, „átszab” verseket annak megfelelően, hogy most éppen kinek udvarol. Ugyanakkor azzal is egyet lehet érteni, amit Kőszeghy könyvének 200. oldalán ír, hogy Balassi komolyabb szerelmi ügyeiben „nem a férjes asszonyok, hanem az özvegyek és szüzek vigasztalója”.
Igaz, ennek ellentmondani látszik az érsekújvári Lucia-kaland, a Zamáriané-ügy. Itt megint csak nem lehet tudni, valóban volt-e viszonya Balassinak Zandegger Luciával, sőt még az sem biztos, hogy „a selmeci gróf özvegye” valóban ez a Lucia volt-e (ezt egy lábjegyzetben – 282. – egyébként Kőszeghy is fölveti). Mindenesetre Ferdinand Zamaria érsekújvári kapitány rendkívül féltékeny lett Balassira, és embereivel 1588 kora őszén kiüldözte a költőt a városból. A többi közt ezért áll agyaglábakon Kőszeghy Péter hipotézise arról, hogy Zandegger Lucia lehetett a versek „Céliájának” a modellje. Ugyanis évekkel később Balassi még a fikció kedvéért sem írhatta azt, hogy Céliától „szerelmesen vígan” vett búcsút.4 A fennmaradt adatok szerint költőnk még azt is tagadja, hogy egyáltalán közelebbi köze lett volna Luciához! Másrészt az a tény, hogy a „Célia-versek” egy része már Balassi Lengyelországba menetele előtt íródott, nem cáfolja azt, hogy azok többsége lengyel földön született, és valóságos szerelmi kapcsolatról számol be. Egy korábbi dol-
gozatomban5 még azt is megkockáztattam, hogy a lengyel citeráslány jóslata arról, hogy az a „szép személy” Balassinak adta „nagy szerelmű szívét”, meglehet, éppen a jelenleg még azonosítatlan Céliára vonatkozik, akit valahol Krakkó tájékán kell keresnünk. Nem biztos, hogy Szárkándi Annában, bár Balassi bizonyíthatóan jól ismerte Wesselényinét, Bekes Gáspár özvegyét, és az egyik Célia-vers utalásai nagyon szuggesztív módon idézik Losonczy Annát, akire a rejtélyes Célia fölöttébb emlékeztet: „Kinek módján, nevén, szaván, szép termetén jut eszembe énnekem / Régi nagy szerelmem, ki lőn nagy keservem…”6 Az „Anna” név nagyon gyakori volt az akkori lengyelben, de itt szerintem a „szaván” szó lényeges, mert ha lengyel hölgyről lenne szó, az aligha beszélne „Júliához” hasonló szavakkal – tehát magyarul. Azt, hogy „Célia” főrangú, tehát nevezetes családból származik, a rá alkalmazott „az ország csillaga” kitétel bizonyítja. De eljátszhatunk azzal a gondolattal, hogy Balassi több nőből gyúrta össze Céliát, amely esetben lehet szó egy magyar és egy (vagy több!, mondjuk, egy Jadwiga nevű) lengyel asszonyról is; s ha már itt tartunk, hadd jegyezzem meg, hogy a Tarnowskiak címerében (akiket Balassi serdülőkora óta ismert, s akikkel 1576-ban is találkozott) kék mezőben egy holdsarlót uraló csillag látható. Újabban makacsul nyomozok egy 1590-ben harminc éven felüli, megözvegyült Tarnowski lány után, aki bejáratos volt a lengyel királyi udvarba.
De „Célia” az egyetlen igazán támadható pont Kőszeghy Péter könyvében, amelyben a fent mondottak mellett is vannak újdonságok. Árnyalja például Balassi András, a korábbi kutatók által egyértelműen „gonosz nagybácsi”-nak beállított ember alakját. (250–51.) Rámutat arra, hogy az elhamarkodott és kudarccal végződő pataki kaland mintája – Losonczy Anna sikeres várfoglalása volt! Bizonyos szkepticizmussal kezeli a Balassi–Rimay kapcsolatot, ami ugyan első szép példája a költőbarátságnak, illetve a költői előd emlékápolásának, mégis – teljességgel Rimay János forrásaira, illetve interpretációjára támaszkodik. Rimay közlendői között vannak tényeken alapuló dolgok, így például a nevezetes braunsbergi levél, amelyhez Balassi két könyvet mellékel, egy Machiavellit és egy anti-Machiavellit.7 Másrészről viszont a Balassi-kódex bejegyzése, amit Kőszeghy idéz, hogy Balassi halálos ágyán kérte Rimayt, „ékesítse meg” verseivel az ő halálát (300.), minden valószínűség szerint inkább a legendák közé tartozik. Végül a szakirodalom mindig is tudta, hogy Bálint öccsét, Balassi Ferencet kora mérvadó véleménye sokkal jobb katonának tartotta, mint pennaforgató bátyját – azt viszont expressis verbis senki sem mondta ki tudtommal, hogy Balassi Bálint rossz katona volt! Kőszeghy, becsületére váljék, kimondja. Remélem, hogy ez nem fogja csökkenteni a Magyarországon évente ünnepélyesen odaítélt Balassi-kard rangját vagy értékét.
Egészében véve (a Balassi-periratok kissé hosszas-hosszadalmas ismertetése ellenére) érdekes, olvasmányos könyvet irt Kőszeghy Péter. Ha azonban könyve esetleg megjelenne új vagy papírfedelű kiadásban, annak hétoldalas angol nyelvű „Summary”-ját, összefoglalását alaposan át kellene dolgoznia. Ebben a szövegben a legvitathatóbb kitétel a következő: Balassi „was not put off by the idea of rape (gentle as it was)”. Én még eddig nem hallottam arról, hogy valakit „szelíden” is meg lehet erőszakolni – maga a megfogalmazás ellentmondásos. Ettől függetlenül Balassi valóban hajlamos volt az erőszakra, arra, hogy alacsonyabb társadalmi rangú emberekkel durván bánjon, azokat ütlegeléssel „győzze meg” vélt igazáról. Nőügyeit, nőkkel kapcsolatos botrányait elítélték a kortársak, rossz hírén sokáig még szép istenes versei sem segítettek. Pedig sok kortársával ellentétben – ő verseiben nyilvánosan vezekelt bűneiért, kérte (mint Dávid király is) az Úr bocsánatát. A török ellen harcolva, „keresztény” katonaként halt meg, meglehet, abban a tudatban, hogy versei fennmaradnak, s azokat évszázadokkal később is fogják olvasni és énekelni a nyelvének gazdagságát és szépségét értékelő utódok.


Jegyzetek

1. Vö. tanulmányommal Balassi Bálint és Sebastian Grabowiecki Báthory Istvánról. In: Balassi Bálint költészete európai tükörben. Pázmány Péter Katolikus Egyetem, Piliscsaba, 2006. 22–29.
2. Balassi János haláláról egyetlen latin nyelvű epicédium jelent meg 1577-ben Nürnbergben, szerzője Joachim Bielski, a Báthory család elkötelezettje. Itt egy apróságban ki kell igazítanunk Kőszeghyt (169.): az epicédium egyetlen ép példánya nem Londonban, hanem Edinburghban található.
3. Balassi Bálint összes művei I. Akadémiai Kiadó, 1951. 155.
4. „Legtovább Juliát s leginkább Céliát / ez ideig szerettem, / Attól keservesen s ettől szerelmesen – / vigan már búcsút vettem”. Balassi Bálint versei. Balassi Kiadó, 1994. 164.
5. Vö. Gömöri György: A bujdosó Balassitól a meggyászolt Zrínyi Miklósig. Tanulmányok. Argumentum, 1999. 57.
6. Balassi Bálint versei, 148.
7. Szerintem Giovanni Botero Del dispregio del mondo című műve mellett még Antiono Possevino Discorso contra l’Impieta… del Machiavello (Velence, 1585) című vitairata jöhet számításba, bár utóbbinak én csak 1604-es újrakiadását láttam az Il soldato Christiano függelékében.