Ferdinandy György

ÉHÍNSÉG A PARADICSOMBAN
Francia íróságom története

Ezt a történetet – elfranciásodásom naplóját – már megírtam egyszer. Most, húsz év után, döbbenten látom, hogy életem legnagyobb kihívásáról: írói munkámról, még csak szó sem esik ezeken a lapokon.
Először azt hittem, tévedés az egész, és hogy ez a fejezet valahogyan kimaradt. Be kellett azonban látnom, hogy ez így nem igaz. A száműzött mindennapos tipródása a jelek szerint annyira megviselt, hogy tulajdonképpeni mesterségemről önéletrajzomban egy árva szót sem tudtam ejteni.
Pedig hát ezért volt minden. És a lényeget hallgatom el, ha tragikomikus francia íróságomat továbbra is eltitkolom. Ezért kezdek itt most újra mindent. Hátha így teljesebb lesz a kép, és nem kell majd ezért az érthetetlen mulasztásért szégyellnem magam.

1

Mindennek van előzménye. Ennek az én fene nagy francia íróságomnak is. Az igaz, hogy ott, Galliában láttam először nyomtatásban a nevemet. De összehordtam én már korábban is hetet-havat. Tízéves koromban a szép Leithner Margithoz írtam az első versemet. Nincs ebben semmi különös. A papnöveldében, ahol éltem, a kisfiúk kórusban írták a szerelmes verseket. Az a költemény sajnos elveszett. Leithnerék elköltöztek, a szép, szőke Margit soha nem is kapta meg. Korábban pedig nem írtam én soha semmit. Tízéves korom előtt boldogan éltem. A művészet a sérülteké! – állítja mesterem, Füst Milán. És én még nem szenvedtem el az első sérüléseket.
Milán bácsi megállapítása tökéletesen passzolt az őseimre is. Mert voltak közöttük is íróemberek. Színdarabokat ötlöttek, családregényeket, kétségbeejtő költeményeket. De hát valamennyien jómódban, szeretetben éltek. Kegyetlen sorsuk megtagadta tőlük a remekműveket ihlető termékeny sérüléseket.
Ezzel el is intéztem volna az előzményeimet. Ez a papnövelde ejtette rajtam az első mély sebet. Túl akartak adni rajtam, magamra maradtam. Én pedig – mi mást tehettem! – megírtam az első versemet.
Ezen a ponton el kell oszlatnom egy makacs előítéletet. Mert hát azért történt velem egy s más régebben is. Apám eltűnt példának okáért, a házunk romba dőlt a világháború végén, az úgynevezett ostrom alatt. Engem azonban, meg kell mondjam, ez a csetepaté nem nagyon izgatott. A szeretetlenség volt az én első sérülésem. Az, hogy túladtak rajtam, száműztek a gyerekkor paradicsomából, ha ugyan paradicsomnak lehet nevezni a családi ház helyén füstölgő üszkös romokat.
Gyanítom, hogy ez a seb, a szeretetlenségtől való félelem, a későbbiek során sem gyógyult be soha teljesen. Ez ihletett egész életemben. Ennek köszönhettem többek között francia íróságomat.
Szerelmes verseket ugyan írtam később is, a szép Leithner Margit után, még egy novellát is, amit szeretett tanárom, Kuthi Berci fel is olvasott. Ez az utóbbi, ma úgy látom, gyanúsabb: prózát nem írtak sem a szeminaristák, sem a szerelmes közép-európai kamaszok.
Később, gimnazista koromban, megpróbálkoztam az eposzokkal is. Csokonai modorában, őt választottam magamnak abban a korban, amikor mindenki választ magának csillagot.
Tétován tébláboltam a világban, kalandok, műfajok és mesterek között. Az iskola a maga dogmáival semmiféle kapaszkodót nem adott, ezt talán fölösleges is mondanom.
Boldog voltam, a magam módján. Évekkel később írtam meg a második novellát. Katonakoromban, megint csak száműzötten és magányosan. Hogy miről szólt, ha megölnének, se tudnám megmondani. De tény, hogy ez volt az első próbálkozásom, amit legépelt egy ápolónő, a Honvéd Kórházból, a Róbert Károly körúton. Az Irodalmi Újságnak küldtem el, semmi jobb nem jutott eszembe. A választ Révainé sk. írta alá. Ferdinád Geyza autóbuszkalauz írása még nem érett meg arra, állt a nyúlfarknyi iratban, hogy a nagy nyilvánosság elé lépjen vele. Sokáig őrizgettem ezt a levélkét. Azután – a közbejött sajnálatos események miatt – kis könyvtárammal és kosárnyi limlommal együtt ez is elveszett.
Megpróbálok visszaemlékezni rá, mik is lehettek akkor, húszéves koromban, az olvasmányaim. Szüleim könyvtárát az ostrom alatt a sárba taposták a lovak. Lemostuk, kivasaltuk. Anyám az ágyneműtartóban tárolta Shakespeare-t, Csathó Kálmánt és Sipulusz humoreszkjeit. Onnan szedegettem ki őket gimnáziumi éveim alatt. A Piarista közzel szemben volt egy antikvárium, ahol átvette a könyveimet egy szürke köpenyes, szemüveges ember. Az árukból megebédeltem az utolsó óra után. Az Astoriában, ami talponálló volt azokban az időkben, egy Csathó Kálmánért akár csipetkés bablevest vagy grenadírmarsot is ehetett az ember, állva, természetesen, mint a lovak.
Menet közben persze el is olvastam a könyveket. Mire befejeztem a gimnáziumot, szüleim könyvtárából az ágyneműtartóban legfeljebb néhány háborús bűnös maradt. Nyírőt és Vaszaryt nem vették át az antikváriumok.
Később, amikor lett állásom (Mit állásom! Munkahelyem!), elkezdtem visszavásárolni ezeket az elkótyavetyélt remekműveket. Persze leginkább az Olcsó Könyvtár kiadványait és közöttük is a franciákat, merthogy francia szakon felvételiztem az egyetemen. Romain Rolland-t olvastam, a Manon Lescaut-t, nagyszerű dolog volt ez az Olcsó Könyvtár, még akkor is, ha nem a legújabb irányzatoknak adott helyet.
Volt viszont egy rossz papírra nyomott, vászonkötéses József Attila-kötetem.
Hát csak így, autodidakta módra, összevissza, vegyesen. A kedvenc regényem az Álmokháza (Heltai Jenő) volt, és Török Sándortól A hazug katona. Tegyük még melléjük Déry Tibort és Füst Milán esztétikáját, ezeket már később, az egyetemen.
Ilyen örökséggel vágtam neki a nagyvilágnak. Ez és nem más volt a tarsolyomban, amikor pimaszul és felelőtlenül elkezdtem írni, odaát Galliában, a francia – vagy legalábbis franciának képzelt – remekműveket.
Ezen a ponton jut eszembe, hogy annak idején, még a papnöveldében, egy szombat délután moziba vitték a szeminaristákat a papok. Hosszú, kígyózó sorban gyalogoltunk, a mozi odabent volt, a faluban. Aznap francia filmet adtak, egy kislány szerelmi kalandját, ami rosszul végződött. Az izgalmasabb jeleneteknél mindig elszakadt a film, de a hősnőnek így is nagy, hegyes hasa nőtt, és ebből mindenki kitalálhatta az előzményeket. Nyilván ezért is választották ki számunkra éppen ezt a filmet a papok.
Engem azonban nem tudtak megijeszteni. Akkor jegyeztem fel valamelyik füzetembe, hogy költő leszek. Nem a Somogyban, mint szegény Csokonai, hanem Párizsban. A Szajna partján. Azt pedig csak magamban tettem hozzá, hogy el fogom venni a filmben szereplő Marina Vladyt.
1956-ban, a forradalomban azután megnyíltak a határok. Nem volt többé akadálya, hogy megvalósítsam az álmaimat.
A menekülttáborban élt egy szomorú szemű tízéves leányka, Tüdős Júlia. Míg a felnőttek a rádiót hallgatták, egy este neki is elmondtam a terveimet. Júlia Kolumbiába készült, a rokonai – úgy emlékszem – ott voltak földbirtokosok. Párizs álomnak, távoli álomnak tűnhetett neki. Aznap este, a Kossuth rádió hírei után mégis felágaskodott, és megcsókolta a szájamat.
– Je vous aime! – kiáltotta, és elrohant.
Ez a gyors elismerés megpecsételte a sorsomat. Költővé avatott: akár vissza is fordulhattam, elértem a célomat. Későn: hamarosan megérkezett az értesítés: indult az ösztöndíjasokat szállító párizsi vonat.
Le is szálltam, amint megérkeztünk francia földre, párizsi ösztöndíjasok. Strasbourgban lettem egyetemista, egy olyan helyen, ahol még csak nem is franciául beszéltek. Megint csak úgy, mint a szemináriumban: peremvidéken. Az ilyen döntések – döntések vagy véletlenek? – később is gyakran befolyásolták a sorsomat.
De hát itt voltam Galliában. Megkezdhettem francia íróságomat.

2

Az még csak hagyján, hogy az elzásziak a maguk rajnai dialektusában intézték a közös dolgaikat. De nekem, aki franciának készültem, illett volna Voltaire és Rousseau nyelvén reklámozni magam. Az igaz, hogy addig-addig felvételiztem, még odaát az óhazában, amíg ez-az mégiscsak rám ragadt. Nem vertek át a fűszeresnél, és el tudtam olvasni az újságokat. Az ilyenekre mondták nálunk, hogy perfekt francia.
Itt Elzász-Lotaringiában azonban nyomban pofon vágott az első diáklány, akinek felajánlottam, hogy legyen a tanárnőm. Nem tudtam, hogy ilyen szövegkörnyezetben a maîtresse elsősorban nem tanárnőt jelent.
Tanultam hát. A remekműveket későbbre kellett halasztanom. Ahhoz, hogy belevágjak, különben sem voltam még elég boldogtalan. Szobatársammal, Hertzog Robival Gérard de Nervalt fordítottunk. Magyarra: erre mondtuk, hogy franciául tanulunk. Színházba jártunk, megnéztünk egy Victor Hugo- és egy Anouilh-darabot. Megállapítottuk, hogy a franciák hol felszínesek, hol dagályosak. Minket lefasisztáztak, de ez volt a legkevesebb. A jobb családoknál, ahová meghívtak egy-egy vasárnapi ebédre, hős fiúknak titulálták a magyar diákokat.
Első írásaimban próbáltam elmagyarázni, hogy mi fán terem az emberarcú szocializmus. A munkástanácsok mumusával riasztgattam a derék gyárosokat, amíg apránként minden vasárnapi ebéd elmaradt.
Alig egy hónappal az érkezésem után meghívott Lyonba a helyi napilap, a Progrčs tulajdonosa. Kisgyerekkorában, Budapesten, nagyapám szúrta fel Hamelin úr fülét, innen eredt ez a fél évszázados kapcsolat.
Rendes emberek voltak. Felöltöztettek, Jean még egy Nouvelle Héloďse-zal is megajándékozott. Ami engem illet, nyárspolgárnak neveztem őt és a vendégeit, mert a tiszteletemre még néhány újságírót is meghívott. Emlékszem, a Progrčs moszkvai tudósítója vérig sértett, amikor azt állította, hogy Budapesten végül is nem volt sok halott. Ezek itt más nagyságrendben gondolkoztak. A gyarmatbirodalmak nem számolgatják az áldozataikat.
Elég nevetséges lehettem ott a franciák között hosszú hajjal – háréval – és csőnaciban. Mindent elismételtettek velem, nem értették, hogy kinek a nevében beszélek: az első időkben rendszeresen többes számban fejeztem ki magam.
Az írásaimat ezek után vissza sem adták. Fogalmam sincs, hogy miről szólhattak. Nem tartottam róluk másolatokat.
Innen nagyapám párizsi barátaihoz mentem. Hamelin úr kifizette a jegyemet gyorsvonaton. A Gare de Lyonba érkeztem. Végigvonszoltam a peronon a használt – az ajándék – ruhával dugig tömött kofferomat. Portmannék csak délutánra vártak, beültem egy fodrászhoz, levágattam a hajamat. Párizsban szikrázott a hófehér februári nap. Sétáltam a boulevard Saint-Michelen. Üres kézzel, mert míg engem fésülgetett a figaro, ellopták a ruháskofferomat.
A szenátoréknál két szúrós szemű özvegyasszony fogadott. Nagyapám kollégájának mind a két fia elesett Indokínában, nem vették jó néven tőlem sem, hogy életben vagyok. Kaptam itt is egy koffernyi használt ruhát. Nyilván ezért méregettek az özvegyek: magasabb lehettem, mint a két hősi halott.
Ezzel véget is ért első párizsi utam. Fellélegeztem, amikor megtaláltam a strasbourgi vonatot. Ezúttal a Gare de l’Esten, stílusosan. Innen indult haza Ady Endre is. Én meg, mint mindig, most is leszállok félúton.
A vonat egész éjjel robogott. Nem aludtam, már-már megmoccant bennem egy kis jóleső boldogtalanság. Láttam már, hogy Párizsban – Léda nélkül – sok babér az én számomra sem terem. Írások nélkül, üres kézzel pedig még annyi sem. Azután megérkeztem, és Strasbourg felett kisütött a nap.
A pályaudvaron várt a diáklány, aki átjavította a kézirataimat. Mi lett velük? – kérdezte. Nem feleltem. Tudtam már, hogy nem a szórenddel van itt baj, és nem a múlt időkkel. Hogy ezeknek itt – a szürkéknek, mert így neveztük őket – nincs mit mondanom.
Az új frizurám megtette a hatását. Nem volt már rám írva, hogy apatrida, magyarán hontalan vagyok. Kis korrektorom egyre gyakrabban meglátogatott. Boldog szerelmünk korai időszakát itt most nem részletezem. Mindezt már megírtam, és mondjam-e újra, hogy a boldogság az én szakmámban – úgy tudtam – természetellenes állapot? Annyiban talán mégsem fölöslegesek ezek a jegyzetek, hogy rögzítik – fehéren feketével – gazdátlan téblábolásomat.
Húsvétra világoskék könyvecskét hozott a diákotthonba a posta, a politikai menekültek genfi útlevelét, amelyben először láttam nyomtatott betűkkel leírva, hogy állapotomra nézve hontalan vagyok.
Nem tétováztam, útnak indultam azonnal. Akkor léptem át először legálisan, útlevéllel egy országhatárt. A németekhez átszökdöstünk addig is, a strasbourgi rendszámú kocsikat nem ellenőrizték a Rajna-hídon. De most Belgiumba mentem, egy másik ismerős családhoz. Ezek, Demerbe-ék, nem foglalták el az országot, és nagyapám sem szúrta fel a fülüket. Egyik felmenőjük kollégája volt az öregnek, innen eredt a kapcsolat. Most látom: már fél éve kint voltam Nyugaton, de még semmit sem tettem a magam erejéből. Nagyapám, a professzor nyúlt minden esetben a hónom alá. Az öregúr, aki immár tíz éve elpusztult a világháborúban.
Itt is jól bántak velem. A bácsi elvitt a brüsszeli egyetemre, lett volna ösztöndíjam Belgiumban is. Neki mutattam meg a forradalom humoráról szóló új írásomat, a franciára fordított budapesti vicceket.
Elolvasta, bólintott, zsebre tette. Meg volt rökönyödve, látszott az arcán. Nyilván nem értette, hogy a borzalmakon Kelet-Európában nevetnek az emberek. Azt javasolta, hogy minden anekdotámhoz írjak lábjegyzeteket.
Például ahhoz a kérdéshez, hogy ki várta legjobban a Mikulást. (Sztálin, mert már októberben kitette a csizmáit!) Tudni kellett, hogy a szobor helyén, a talapzaton, a két bronzcsizma fent maradt. Az sem volt világos, hogy az orosz tankok miért hajnalban jöttek be Budapestre. A válasz az lett volna, hogy azért, mert akkor még aludtak a gyerekek. De honnan a tankok, és miért a gyerekek?
No mindegy, írásom néhány nappal később megjelent. A Province hozta le, a legnagyobb vallon napilap. Így láttam magam először nyomtatásban. Monsban, Hainaut tartományban, két hosszú hasábon, előkelő helyen.
Nem tudom, hogy a derék vallonok nevettek-e a vicceimen. A Province-nek később is írtam. A házigazdám küldte utánam a honoráriumokat, mert a Borinage napilapja honoráriumot is fizetett.
Akkor ott Belgiumban nem tartottam nagy dolognak ezt az esetet. Később, az évek során azonban óriássá nőtte ki magát az emlék. Monsba még ma, fél évszázad után is ellátogatok. A belga családból már senki sem él, egyedül ülök a Plott asztalánál, a téren. Olvasom a Province-t. Az első fórumomat.
Strasbourgban semmi sem változott. Bejártam újra az egyetemre, írtam tovább a dolgozatokat. II. Józsefről, a felvilágosodásról. Csupa magyar tárgyú tanulmányt, mert professzorom, Georges Livet, akkoriban a Habsburgokkal foglalkozott.
Értekezéseket már elég könnyen írtam hat hónap után. És hát szerelmes voltam, mint a nagyágyú.
Más azokban az időkben nem is foglalkoztatott.
Csak most, hosszú évek után jut eszembe, hogy valamit hoznom kellett volna magammal. Messziről jöttem, egy távoli, furcsa világból, ám a Lettres Françaises-t és a Manon Lescaut-t olvastam ott is. Nem ismertem a saját világomat. A nálam idősebbek könnyebben boldogultak. De nekem nem volt múltam, nekem itt a semmiből kellett felhúznom a sáncaimat.

3

Ami ezután következett, az bizony árulások – hűtlenségek és szószegések – hosszú sora. Kezdve a legszégyenletesebbel. Mert én ezekben az első időkben – bevallom – elvesztettem a hitemet. Franciaság ide vagy oda, magyarul írtam az első elbeszéléseimet.
A legelsőnek – emlékszem – a Karácsonyi levél címet adtam, ezt azután Téli levélre helyesbítettem, mert régen elmúlt már a karácsony, mire a müncheni Nemzetőrben megjelent. Szomorú szövegek sorakoztak utána, és rosszak, mint a bűn, ma, fél évszázad után ezt is nyugodtan hozzátehetem.
A legelviselhetőbb az volt, amikor kifiguráztam az emigráns közéletet. Ezen legalább nevetni lehetett. Írásaimat Ferde Nándi, flüchtling-láger néven írtam alá. Több magyar fórumot felszólítottam, hogy tegyék már oda valamelyik cikk alá, amit véletlenül senki sem írt, ezt a „sok vihart látott menekültnevet”.
Ezen az első kisikláson persze segíteni lehetett. Elég lett volna franciául írnom a soron következő szöveget. Egy másik árulásom azonban még az elsőnél is végérvényesebben meghatározta az életemet. Én ugyanis megnősültem, ugye, milyen hihetetlen? Elvettem a diáklányt, aki fordította – pontosabban: aki átjavította – francia elbeszéléseimet.
Mentségemre azt szoktam felhozni, hogy együtt, kettesben, jobban ment a munka. De hogy mit műveltünk mi kettesben, azt most itt talán nem is részletezem. Hamarosan meg is született Mihály, az első gyermekem.
Az az igazság, hogy én ott, a messzi idegenben (Nyugat-Európát így nevezték azokban az időkben emigráns írótársaim) félelmetesen egyedül éreztem magam. Otthoni szóhasználattal egy kis melegségre vágytam. Nem tudtam, hogy egy francia diáklánynak, aki valami hozzám hasonló csavargóhoz köti az életét, éppen az hiányzik, amiből nekem már elegem van. Egy szó, mint száz, a kaland.
Így kezdődött a nagy félreértés, amiért botor fejjel odaadtam a függetlenségemet.
Nos mindegy, nem panaszkodom. Ebből a szerelemből született a L’île sous l’eau, első szőröstül-bőröstül franciául írott szövegem. A bőrömből persze nem tudtam kibújni: a témája, a története magyar volt ennek is. Híre ment, hogy Márton Laci – ő lett volna? – telket vett valahol a Loire folyó árterületén. Azután, mire leköltözött volna a birtokára, a tavaszi áradások elvitték a szigetet.
Ez a kaland persze csak a címet adta. L’île sous l’eau azt jelenti, Sziget a víz alatt. A történet maga Budapesten játszódott, és nem szerepelt benne semmilyen sziget. A szerencsét mégis ez az allegória hozta meg. A kongresszuson, ahol kiállítottuk, a madagaszkári pedagógusok – micsoda nagy félreértés! – felvásárolták a kétszázötven kötetet. De erről később! Ez már az első francia könyvem dicsőséges utóéletéhez tartozik. Házaséletem hajnalán a Sziget még csak meg sem jelent.
Kőműves voltam, Füst Milánt olvastam munka után. A feleségem története, ami akkor jelent meg, még át is javítottam. A fordítás kétségbeejtően gyengére sikeredett. Eleinte a hozzám hasonló kallódó emberekről írtam, egyik kéziratomat elküldtem az akkor még londoni Irodalmi Újságnak is. A szerkesztőségből Pálóczi Horváth György válaszolt. „Olyan, mint egy egyetlen húron elpengetett szomorú kis nóta” – írta. A menekülő ember – ez volt a novella címe – azután valahogyan elveszett. Máshová pedig nem küldtem el a szövegeimet.
1958 nyarán kaptam a hírt, hogy egy kölni magyar lap, az Ifjúmunkás szerkesztőt keres. Meglátogattam Fenyvessy Jeromost, a „lányos ajkú apátot”, a főszerkesztő fizetése azonban még lakbérre sem lett volna elegendő. Így aztán ez a nagy reménység is füstbe ment. Faragtam tovább a terméskövet a dijoni pályaudvaron.
Aki csak elolvassa ezt a visszaemlékezést, észre fogja venni, hogy időről időre mindig jelentkezett az életemben valami váratlan lehetőség. Én pedig rendszeresen elpuskáztam az esélyeimet. Volt bennem – talán ma is van – valami alapvető sikerellenesség. Egy furcsa, obskúrus érzés, hogy valamit elárulok, ha beadom a derekamat.
Itt volt például ez az újságírói állás. Egy szép napon jött Hamelin úrtól, a lyoni Progrčs tulajdonosától egy rövidke levél. Jelentkezzem a dijoni napilapnál, ahol ő már bejelentette az érkezésemet. Hát igen, ebből lehetett volna valami. Én azonban nem mentem el a Bien Publicbe. Magam helyett elküldtem a feleségemet. Így aztán keverhettem tovább a habarcsot. Újságírói karrieremből semmi sem lett.
Röplabdáztam is, a dijoni, majd az elzászi vasutasok csapatában, húszévesen az ember sok mindenbe belefog. Időközben visszakerültünk Strasbourgba, ahol barátaim éltek. A fiúk, akikkel együtt vágtunk neki ennek a szép, új világnak, és akik között majdhogynem otthon éreztem magam.
Volt már tucatnyi francia novellám, de hogy közreadjam őket, eszembe sem jutott. Hogy miről szóltak? Az elhagyott, aprócska hazáról meg ezekről a hosszú hajú, hazátlan fiúkról, akikkel estéről estére összeültünk, hogy megbeszéljük a világhelyzetet.
A röplabdacsapatban volt egy játékos, André Waechter, aki a helyi újság, a Derničres Nouvelles nyomdájában dolgozott. Nem emlékszem már, hogyan történt: odaadtam neki egy százoldalas, tizenegy novellácskát tartalmazó kéziratot. Ez a jólelkű fiú pedig kinyomtatta a L’île sous l’eau című dolgozatomat. Ötszáz példányban, ami annak idején semmiség volt, de aminek ma itt nálunk örülnének a Kossuth-díjasok. Így történt, hogy az első francia kiadóm nem a Gallimard lett, hanem egy elzászi vasutascsapat.
Akkoriban történt, amiről már beszéltem, hogy az első kiadást elkapkodták a madagaszkári pedagógusok. A kongresszuson, ahol kiállítottuk, elterjedt a hír, hogy Madagaszkár ez a víz alatti sziget. Volt, aki elolvasta, lebuktam, de senki sem haragudott rám. A malgasok kedves, jóindulatú emberek.
Itt, Strasbourgban egy könyvterjesztőnél dolgoztam. A röplabdázásból nem lehetett megélni, és akkor már másfél éves volt Mihály, a fiam.
Clo, a feleségem – ezt talán mondanom sem kell – már nem javítgatta a kézirataimat. A házasságom elromlott, lassan, de biztosan. Végül is a régi társakkal éltem, és magyarul beszéltem. Vigéc lett belőlem, és nem francia író. Nem váltottam be a hozzám fűzött reményeket.
Pedig mindent összevetve rendes lány volt ez az én kis asszonyom. Rendben tartotta a panellakást, ahol éltünk, és ha elfogyott a pénzünk, nem tett szemrehányást nekem. A kis Mihályt imádta, vidám volt mindig és jólöltözött. Ebben persze az orvosoknak is volt szerepük. A Városi Kórház könyvtárában, ahol dolgozott, alkalmat kerített rá, hogy kipróbálja a mindig ugrásra kész fül-orr-gége szakos orvosokat.
Minderről nem sokat tudtam annak idején, ma pedig már haragudni sem tudok érte. Húszévesen úgy látszik ilyen mamlaszok a férfiak.

4

Mint minden újonc, azt hittem én is, hogy könyvem kinyomtatásával véget ért a szerepem. Hogy ettől fogva már ölbe tett kézzel várakozhatom. Meg kellett tanulnom, hogy a kiadó munkája csak ezután következik. Tudatnom kell a nagyvilággal, hogy az én víz alatti szigetem létezik. Arra, hogy hány címre postáztam el ezt a szerencsére filigrán kötetet, csak a beérkezett válaszokból következtethetek. Küldeményemre a kiadók sokasága jelentkezett. Levelezett velem a Seuil és Gallimard, Robert Laffont és Bernard Grasset, Flammarion, Plon, Calmann-Lévy és Arthčme Fayard, hogy csak a legismertebbeket soroljam. A lektori véleményekben mindig a malheureusement, a sajnos szócskával kezdődött a második bekezdés. Örültem nekik így is: a nagyok, íme, figyelmükre méltatták a művemet.
Kevésbé örültem a felsőfokokban lelkendező leveleknek, amelyekből a strasbourgi panellakásba ugyancsak több tucat érkezett. Ezekben a legkülönfélébb műkedvelő társaságok tudatták velem, hogy remekművet írtam, amiből egy szerény összegecske ellenében örömmel közölnének néhány részletet.
De hát úgy tűnt, hogy ez is a terjesztés csapdáihoz tartozott. Megtanultam, hogy az irodalom országútja jóakarókkal van kikövezve. Később Requins, truands, dilettants (Cápák, dilettánsok, gazemberek) címen meg is írtam ezeket az emlékeimet.
Múltak a hetek és a hónapok. Banktisztviselő lettem, abbahagytam a vigécséget is. Számoszlopokat kellett kipipálnom, ezért kaptam a fizetésemet. Hatkor keltem, fél hétkor keresztülsétáltam a városon. Ezek voltak az életemben a legbékésebb pillanatok. A Sziget megjelenése után abbahagytam a francia írást. Rigmusokat firkáltam, magyar nyelvű úgymond verseket.
Nem voltak jobbak ezek sem, mint az első prózai próbálkozásaim. De őszinték és olyan kétségbeesettek, hogy egyikük-másikuk még ma is elszorítja a torkomat. Hiába volt már fiam és feleségem, magányos maradtam és reménytelen.
Emigráns folyóiratok közöltek, párizsiak és müncheniek, „kinyílt előttem a világ, a nagyvilág”, de ebből a nagyvilágból hamar elegem lett. A kalapácsot ugyan – mint a nóta mondja – megemeltem, ebben a magányos lázadozásban azonban nem volt sok köszönet. Utolsó francia szövegeim a banktisztviselőkön gúnyolódtak, a bürokrácián. A Madárijesztő magyar diákjáról lerágják a nadrágot a kutyák, miközben eszi az ingyenebédet, és jótékonykodó hölgyekkel cseveg. A Fiainkban pedig vérszomjas csőcselék műve a budapesti forradalom.
De voltak ennél veszélyesebb húzásaim is. A Monzami című vers például az algériai gyarmati háború kellős közepén az arabok mellett teszi le a garast. Erről írta nekem a párizsi Ahogy Lehet szerkesztője, Rezek Román, hogy „gyújtsak rá egy kis papírt, mert nem jó, ha ilyesmit találnak egy idegennél a franciák”. Máig sajnálom, hogy ez a kézirat nyomtalanul elveszett.
Leveleztek velem mások is, intelmekkel látott el Faludy György, Megyery Ella és a bécsi Kovách Aladár. Neki, a Nemzeti Színház rövid életű igazgatójának, sokat köszönhetek.
Közben megszületett Veronika lányom, hozzá írtam az aránylag legelviselhetőbb szerelmes verseket. Ezek közül néhányat Anne-Marie de Backer, a francia költőnő le is fordított. Mindig akadt valami apróság, amiben megkapaszkodhatott az ember, ez is azokhoz a keserves évekhez tartozott. Volt egy-két jó barátom, és igen, még mindig, még akkor is szerettem a feleségemet.
Időről időre mindig nyílt tehát az életemben valami váratlan lehetőség. Most is, amikor már semmire sem számítottam, jött Párizsból egy távirat. A Sziget elnyerte a Del Duca-díjat. Akkor, hirtelen, fel sem tudtam mérni, hogy ez az elsőkönyvesek számára alapított elismerés mit jelent. Egy csomó pénzt mindenesetre, és a mi helyzetünkben, azokban az időkben ez volt a legfontosabb.
Cino Del Duca úr, a mecénás, az V. Györgyhöz címzett nagy múltú szállodában fogadta a díjazottakat. A díszterem két oldalán – megszámoltam – nyolc-nyolc virágzó cseresznyefa állt, és maga André Maurois, a Mester adta át a borítékokat. Kedves, szelíd öregúr volt a francia irodalom doyenje. A terveim iránt érdeklődött, megkérdezte, hogy kikkel ismerkedtem össze a George V. dísztermeiben.
Hát igen. Ez lett volna itt a nagy lehetőség. Én azonban nem tudtam élni vele. Félicien Marceau volt az egyetlen író, akivel szóba álltam. A tojás sikeres színpadi szerzője szürke kis ember volt, de nevetni, emlékszem, szeretett. Soron következő vígjátékának magyar menekült lett a hőse. Egy fiú, aki állítása szerint hozzám hasonlított. Én azonban nem ismertem magamra. Visszautaztam Strasbourgba, és ezzel el is ástam a George V.-ben létrejött irodalmi kapcsolataimat.
A legfontosabb azonban mégiscsak az volt, hogy felfigyelt rám Robert Kanters, a félelmetes kritikus. Néhány héttel később kéziratot kért tőlem Céline és Cendrars kiadója, Denoël. Kéziratot, azám! Csakhogy nekem a Sziget óta nem született új francia kéziratom. Az első könyvem nem is lett más, mint a röplabdacsapat által nyomtatott füzet bővített változata. Ezzel az Éhínség a paradicsomban (Famine du Paradis, Denoël, Párizs, 1962) című opusszal kellett volna megalapoznom párizsi íróságomat.
Mintha már mondtam volna, hogy szeretem végigcsinálni a dolgokat. Még nem tudtam, hogy ez a kapcsolat Denoëllel is harminc éven át fog tartani. Könyveimet olyan írók gondozták, mint Colette Audry és Georges Piroué, hat kötetem került ki a kezük alól, hibátlan, szép kötetek.
Így utólag könnyen beszél az ember. De kétségtelen, hogy nem jó dolog, ha a dicsőség hirtelen az ember nyakába szakad. Az Éhínségre ugyanis felfigyeltek a minden új hangra érzékeny párizsiak. A Figaróban Bernard Pivot beszélgetett velem, Robert Escarpit, Alain Bosquet írtak rólam az Arts és a Nouvelles Littéraires hasábjain, hogy csak a legismertebbeket soroljam.
Egy szó, mint száz, mi mást tehettem! Elhittem nekik, hogy több, mint fiatal ígéret, egyenesen valamiféle napkeleti géniusz vagyok. „A hétköznapok költészete!” – írta Christian Yve, és Egy nagy novellista! cím alatt ismertetett a marseille-i napilap. „A világban talán még nem, de a francia irodalomban kétségtelenül megtalálta a helyét” – állította a Parisien Libéré, Claude Béllanger fóruma.
Hát csak így. Egész életemben nem beszéltek rólam annyit, mint ezek a derék franciák néhány hónap alatt.
Megismerkedtem azokkal a magyarokkal is, akik már évtizedek óta itt éltek Galliában, és akiket többé-kevésbé befogadott a francia irodalom. Pártomat fogta Gara László. Írt rólam Arnóthy Kriszta és Fejtő Ferenc. Nem volt nap, hogy ne hozott volna a posta valami újságkivágást vagy felkérést, biztató, baráti sorokat.
„Biztosak vagyunk benne, hogy írói kvalitásai könyvelői karrierjével párhuzamosan fejlődnek tovább” – írta munkaadóm, a strasbourgi bank. Én pedig felmondtam, mi mást tehettem! Nem pipálgattam tovább a számoszlopokat.
Az Elzászon átutazó Weöres Sándor már francia írónak aposztrofált, és még csak nem is ironikusan. Aznap, emlékszem, elmentünk megnézni a Maginot-vonalat, az erődrendszert, amit évekig építettek a franciák, és ami 1944-ben, mint tudjuk, egyetlen puskalövés nélkül elesett.
Az Oginot-vonal! – mondogattuk. Jó alkalom volt élcelődni a világháborús tábornokokon. A franciákat akkor már jó szívvel kinevettem, de ő, Sanyika, érdekes, nem nevette ki frissen mázolt francia íróságomat. Mintha még valami kis irigység is bujkált volna benne. Ami engem illet, én őt irigyeltem. A magabiztosságát. Körülöttem a nyelvváltás éveiben minden elbizonytalanodott.
Mindenesetre jól beboroztunk. Francia író lettem, renegát, valóra váltottam az álmaimat. Mit számított, hogy a fiókomban nem lapult még egyetlen árva francia kézirat!

5

Volt azután egy harmadik árulásom, valamennyi között a legvégzetesebb. Én ugyanis – akármilyen hihetetlen – megszoktam a vastapsot alig néhány hónap alatt. Ha nem hozott valami újabb recenziót a posta, nem is éreztem jól magam. A könyvsorozatba, amit terjesztettem (mint mondtuk: terítettem), a magam portréját ragasztottam be Balzacé helyett, és csodálkoztam, hogy ezen a szubsztitúción senki sem nevet. Én magam biztosra vettem, hogy tervezett – mind ez ideig megíratlan – szövegeimmel egyszer még valahol itt, a francia klasszikusok között lesz a helyem.
Biztató jelekben persze nem volt hiány. Az elzászi Brocéliande Kiadó hamarosan díszkiadásban adta ki Éhínségemet. Ebbe a két és fél száz oldalas kötetbe bevontam Gérard Oppermannt és Alex Schneidert, strasbourgi festő barátaimat, sőt maga Louis Babocsay, a párizsi művész tervezte a borítólapot. Ő, Lajos, már régen nem él. Életműve elkallódott, olyannyira, hogy itthon, az óhazában teljesen ismeretlen maradt. Ma mélyen szégyellem magam, ha ezekre a méltatlanul elfeledett fiatal művészekre gondolok. Ha legalább most fel tudnám hívni rájuk a figyelmet! De én még ma, fél évszázad után is csak nevetséges francia íróságommal foglalkozom.
Az utószó írója, Bajcsa András a magyar irodalom történetét foglalta össze negyven sűrű oldalon. Bandi bácsi, a kiváló Montaigne-fordító, Weöres Sándor és Kolozsvári Grandpierre Emil, Emici barátja valahol Strasbourgban van eltemetve. Befödte őt is az idegen föld és a feledés sűrű pora.
De akkor, huszonévesen, ki gondolt az elmúlásra! Párizsban töltöttem az időt, meghívott Arnóthy Kriszta és az akkor már világhírű politikai író, Fejtő Ferenc. Emlékszem, Fejtőék vidéki háza felé kocsikáztunk, és Feri mellett egy magyar asszony, a szőke Gy. Erzsi ült a kocsiban. Arról beszéltünk, hogy miért nem kapta meg a Nobel-díjat Füst Milán, és én, az újdonsült francia tele szájjal magyaráztam, hogy A feleségem története francia fordítása csapnivaló. Csak odalent, vidéken árulta el Feri, hogy a kérdéses munkát szőke útitársnőnk készítette el, megrendelésre, rekordidő alatt.
Csupa ilyen emlék merül fel francia íróságom mély vizéből. Még rosszul, hibásan beszéltem, de már fontos, meghatározó jelenségnek képzeltem magam.
Pedig nem hiányoztak a figyelmeztetések, ezt is el kell itt mondanom. „Ideje, hogy mélyebbre ássak!” – mondta Robert Kanters, aki emlékeztetett, hogy a Famine diadala „succčs d’estime”, azaz erkölcsi siker, és hogy most már bizonyítanom kell, ha nem akarom, hogy elfelejtsenek a felszínes és szórakozott párizsiak.
Lett egy rosszkedvű kritikusom is. „Elegünk van az ilyen Duna-parti Durand-okból!” – írta a baloldali Libération, ahol nem szerették tébláboló kisember hőseimet.
Nem volt mit tenni, újra írni kezdtem. Megpróbáltam jobban kidolgozni a történeteimet. Nem mertem megkérdezni Kanters úrtól, hogy a „mélyebbre ásni” az ő szóhasználatában mit jelent. Novellácskáimat strasbourgi újságok közölték, és ez az áhított világhírtől bizony fényévnyi távolságra esett.
Magyarul verseket írtam. Ezeket Molnár Jóska müncheni nyomdája adta ki. Jézus-Mária! – írta róluk elborzadva a párizsi jó barát, Keszei. Végül is termékeny tudathasadásnak tűnt: franciául írni a prózát és magyarul a verseket. Kétségbeesni nem tudtam, csak az anyanyelvemen.
Költeményekkel egyetlenegyszer szerepeltem nyilvánosan. Egy lotaringiai gyár munkásegyesületében bemutattam a Látószeműeknek című lírai kötetet. Világháborús vendéglátóim előtt egy Fiala nevű nyilasvezér mondta el a díszbeszédet, és ez a továbbiakban végképp elvette a kedvemet az ilyen fellépésektől.
A könyvszakmában dolgoztam, ha lehet ezt így mondani. Fernand Nathan művészkönyveihez Gara László is mindig adott egy-egy csomag Illyés-, Vörösmarty- vagy József Attila-kötetet. Eladtam őket. Az aprócska hazában akkor kezdtek el költőink világsikeréről cikkezni a bulvárlapok.
A prózaírás azonban – erre rá kellett jönnöm – egész embert kíván. Hajnalban ugyan útnak indultam nap nap után, de amikor megérkeztem a terepre, beültem egy kocsmába, és „terítés” helyett késő estig írtam a szövegeimet.
Nehéz idők voltak. Néha összeszedtem magam, és felkerestem valamelyik példaképemet. Jean-Paul Clébert-t, a Paris insolite (Ismeretlen Párizs) íróját Province-ban, a Lubéron hófödte csúcsai alatt, Céline-t a külvárosi pavilonban, ahol utolsó éveiben lakott. Sokat nem tanultam egy-egy ilyen látogatásból, ha csak azt nem, hogy pályatársaim is szegényesen éltek, a babér náluk is csak a bablevesben termett, a fene nagy dicsőség nem létezett csak papíron.
Mégis, mégis! Sokat olvastam ezeken a vidéki körútjaimon. Cendrars-t, Nathalie Sarraut-t, Lévy-Strausst és Duhamel Salavinjeit, mindent, összevissza, jöttmentek és autodidakták szokása szerint. Gide-et, Camus-t, Ionescót, sorolhatnám holnapig. Hála nagyvonalú főnökömnek, Náthán bácsinak, behozhattam a lemaradásomat.
Otthon egyre szűkebb lett a panellakás. Kisfiam után 1961 tavaszán megszületett Veronika lányom, a második gyerek. Nem volt pénzünk: ajánlatos lett volna nagyobb lelkesedéssel terítenem.
Volt ezekben az időkben egy furcsa lázadásom: folyóiratot alapítottam, a Szomorú Vasárnap című egyszemélyes gúnylapot. Műfaja „gyalázkodó névtelen levél” lett, és „időszakos lelki kalauz: az emigránsélet képtelen melléklete”. A kétszáz példányban megjelent szennylapnak váratlan visszhangja támadt. Hamarosan munkatársai közé sorolhatta Thinsz Gézát, Határ Győzőt, Sárközi Mátyást és az otthoniak közül Abody Bélát, mert a Vasárnap a szerzők lakhelyétől függetlenül közölte a beérkezett írásokat.
Akármilyen különös, ez a magyar nyelvű publicisztika is franciaságom történetéhez tartozott. Így, ezen az úton szakítottam az emigrációval. Úgy képzeltem, hogy ha minden hidat felégetek magam mögött, előbb-utóbb francia íróvá leszek.
És akkor, a hatvanas évek elején, közölni kezdtek a nagyobb, a színvonalasabb emigráns folyóiratok. Az Új Látóhatárban megjelent a Gyerek, az Irodalmi Újságban a Szatír, még a Krokodil Grószt is befogadták a párizsi Műhelyesek. Úgy tűnt, hogy – ha tetszik, ha nem – itt, a vadnyugat légüres terében is előbb-utóbb magyar és nem francia íróvá leszek.
Olyan pártfogóim támadtak, mint Enczi Endre és Borbándi Gyula, otthon, Budapesten pedig Örkényék és Karinthy Cini baráti köre. Cini leveleit ma is őrzöm. Biztatott, tanácsot adott, elolvasta az írásaimat. Ma sem értem, miért őriz róla olyan egyoldalú képet a honi írótársadalom.
Másrészt a franciák sem hagytak magamra. A Kultuszminisztérium alkotói ösztöndíjat adott, olyanok szóltak az érdekemben, mint Pierre Pflimlin, a Generális minisztere, vagy a lyoni Rhőne Akadémia. Nem feledkeztek meg rólam a strasbourgiak sem. Camille Schneider a rádiónál, Paul Ahne a Városi Könyvtár sáncaiból támogatta esetlen próbálkozásaimat. Az elzászi írók színe-java azonban az anyanyelvén, németül dolgozott. Tartok tőle, hogy Párizs ellenük használta fel francia íróságomat. Velem bizonyították, hogy a nyelvváltás nem lehetetlen. És hogy érdemes is: Párizsban sikeres pálya vár arra, aki odaát, Germániában legfeljebb szegény rokon.
Akkor már tagja voltam a francia írók szakszervezetének, és a Société des Gens de Lettres-be is beajánlott Simone-Marie d’Erceville és Jean Rousselot. Elbizonytalanodtam így is. Látnom kellett, hogy a nyelvváltók munkássága többnyire a lektűr színvonalán marad. Ahhoz, hogy mélyebbre ássak, meg kellett volna tagadnom – el kellett volna franciásítanom – az egész napkeleti múltamat.
De ki tud-e bújni a bőréből az ember? És végső soron érdemes-e erre az árulásra alapozni egy írói pályát? Értekező prózát szívesen írtam franciául, de csak magyarul tudtam elképzelni a véresen komoly, a kimondhatatlan dolgokat.
A legjárhatóbb útnak az látszott, ha a magyar szövegeimet szótárral a kezemben mondatról mondatra újraírom. Hogy így esetleg elvész az eredeti sava-borsa, az ezekben az időkben eszembe sem jutott. Vesszen el, ha kell! Bíztam benne, hogy franciául is fogok találni helyette másikat.
Korrektoraimmal így is állandó harcban álltam. A franciában mindenre van egy szentesített kifejezés: egy úgynevezett expression consacrée. Azt állították, hogy e helyett mást használni nem lehet. Keményen kötötték az ebet a karóhoz. Én pedig úgy tudtam, hogy az írók formálják a nyelvet, és nem a szokásjog vagy az akadémikusok. Időbe telt, mire megszoktam ezeket a szentesített közhelyeket, és beadtam a derekam.
Így tanultam meg, kerülő úton, tisztelni és becsülni az anyanyelvemet.

6

Hát csak így. Megírtam tucatnyi novellát, magyarul az otthoni, franciául az új, idegen anyagot. Mert megpróbálkoztam ezzel is: azon a nyelven skribálni a dolgokat, amelyen megtörténtek velem. A tudathasadásnak számtalan variációja van.
Így született meg Az év egyetlen napja (Le seul jour de l’année), a második francia kézirat. Tizenkét írás, a magányról és a lázadásról: így határozta meg a tartalmat a fülszöveg. Közöttük A szakadék (La Fossé), amelyet – most látom – máig sem fordítottam visz-
sza magyarra. És hát csupa olyan elbeszélés, amelyet már közölt az Új Látóhatár vagy az Irodalmi Újság. Tehát kipróbált, feszes szövegek. Újra megírtam, elfranciásítottam őket, emlékszem, nagy élvezettel végeztem ezt az izgalmas, de végső soron mégiscsak öncsonkító műveletet.
Az eredmény olyan volt, amilyen. Egy fokkal mindenképpen jobb, mint az Éhínségben közreadott – magyarul közölhetetlen – kísérletek. Annál nagyobbat csalódtam, amikor kiadóm, Denoël, visszautasította ezt az új kötetet. Pártfogóm, Kanters úr elmagyarázta, hogy egy első könyvet mindenki meg tud írni. Az igazi tűzpróba ezután következik. Valami nagy dobást vártak tőlem, ha lehet, egy regényt. Én azonban bíztam magyar szerkesztőim ítéletében, és felmondtam a Denoëllel kötött – hat könyvre szóló – szerződésemet. „A karrier, amit Önök szánnak nekem – írtam igazgatómnak, Philippe Rossignolnak –, nem érdekel. Nem azért jöttem Párizsba, hogy szériában szállítsam a franciáknak a bestsellereket.”
Szerencsémre Denoël okosabb volt, mint én. Kanters úrék nem bontották fel a szerződésemet.
Az év egyetlen napját elküldtem más kiadóknak is, de mintha összebeszéltek volna, a franciák mindenütt visszadobták. 1956 emléke már elhomályosult, nem érdekelték őket az útpadkára szorult, menekülő életek.
Én pedig komolyan vettem a lázadásomat. Torkig voltam a párizsi polgárokkal, akik – mint mondtam – szemérmetlenül kihasználták, hogy egy hozzám hasonló gyanútlan diák vallomása az ő malmukra hajtja a vizet.
Mindez a gyarmati háborúk idejére esett, és arról, hogy egy budapesti forradalmár nyilvánosan az eltiport népek oldalára álljon, természetesen szó sem lehetett. Én pedig kőműves és gyári munkás voltam azokban az időkben, arabokkal dolgoztam és feketékkel, a franciák – hogy finoman fejezzem ki magam – nem élvezték osztatlan rokonszenvemet.
Így történt, hogy leköszöntem. Elfogadtam egy tanári állást a trópuson. Feleségem mellém állt, felszámoltuk a strasbourgi panellakást, eladtam a holmimat. Nem végeztem félmunkát: menet közben harsányan kinevettem tragikomikus francia íróságomat.
A szerződést januárban írtam alá, és július elsején kezdődött a munkaviszonyom. Úgy határoztunk, hogy a bútorok árából valahol Spanyolországban töltjük el ezt a hat hónapot.
Anyósom a lyoni Lycée Lumičre-t vezette, nála szálltunk meg első este, útban Barcelona felé. Ott, a leánygimnáziumban ért a hír, hogy Az év egyetlen napja elnyerte az Antoine de Saint-Exupéry-díjat.
A Kis herceg írója pontosan húsz éve zuhant le, a második világháború utolsó hónapjaiban, és ezt a szomorú évfordulót Lyon melletti birtokán ünnepelte a népes Saint-Exupéry család. Mindez a róla elnevezett díjnak, ha lehet, még nagyobb nyomatékot adott.
Nem lett volna nehéz megszakítanom a spanyolországi utat. Én azonban leszámoltam a franciákkal: még az újságokat se vettem meg, ahol, gondolom, ünnepeltek. Másnap reggel folytattuk az utat a dugig telepakolt Citroën népkocsiban.
Megtanultunk spanyolul, júniusban pedig hajóra szálltunk. A Flandres fedélzetén, Southampton és Vigo között hallgattam meg a kapitány rádióján a beszélgetést, amelyet még Strasbourgban csináltak velem a derék elzásziak.
Az, hogy ezentúl spanyol nyelven írjak, ott, a trópusi egyetemen eszembe sem jutott. Pedig Cervantes nyelvét hamar megszerettem, és spanyolul tartottam az előadásaimat. A franciát sem erőltethettem, otthon hiába beszéltünk franciául, a spanyol környezetben választott, második nyelvem is hamar megkopott.
A magyar viszont, az anyanyelv, az elárult, az édes – álmélkodva vettem tudomásul – épen, érintetlenül megmaradt. Még megírtam a Belle époque-ot (a Régi, szép időket) – a kilencnapos hajóutat, de ez volt az utolsó francia szövegem. Ettől fogva végérvényesen magyarul írtam szépirodalmi próbálkozásaimat.
Két évig tanítottam a trópuson. Közben, erre volt jó ez az évad, rendet csináltam a fejemben. Újraolvastam a magyar klasszikusokat, rendszeressé tettem az Irodalmi Újsághoz és az Új Látóhatárhoz fűződő alkalmi kapcsolatomat. Feleségem révén persze egy kicsit mindig francia maradtam, az Alliance Française-ben Magyarországról, az egyetemen Párizsról tartottam előadásokat. A latin-amerikai irodalomba éppen csak beleszagoltam, a találkozás García Márquezékkel későbbre maradt.
Két év után visszahajóztunk az óvilágba, Strasbourgban, majd Malagában írtam Remenyik Zsigmond latin-amerikai éveiről szóló doktorimat. (L’oeuvre hispanoaméricaine de Zsigmond Remenyik. Mouton, The Hague–Paris, 1975.) Három év ment rá erre a munkára, amit a hollandiai Mouton adott ki. Egy magyar író téblábolása az indiánok között, spanyol nyelvterületen, mindez ékes francia nyelven. Ez a többszörös nyelvváltás akkor még festői újdonságnak számított. Nem véletlen, hogy a kétnyelvű strasbourgi egyetem fogadta el a dolgozatomat.
Remenyik néhány indián tárgyú írását lefordítottam franciára is, de a párizsi kiadóknál sorstársamnak sem volt nálam nagyobb sikere.
Közben, mintegy mellékesen, Az év egyetlen napját is kiadattam. Egy párizsi zugkiadónál, akinek imponált, hogy – anno – Saint-Exupéry-díjat nyert ez a furcsa szöveg. (Le Seul jour de l’ánnée, Promotion et Edition, Paris, 1967.)
A francia kéziratba beleépítettem első trópusi jegyzeteimet. Az Északra települő Puerto Ricó-iak tragédiáját, az utolsó nemzeti hős, don Pedro temetését, a tanácstalan, magukra hagyott bennszülötteket.
Tulajdonképpen csak most és nem Párizsban nyílt ki előttem „a világ, a nagyvilág”, és én most ezzel a periferikus kiadással akartam „felemelni a kalapácsomat”.
Sikertelenül, természetesen. A lapok a kiadó összefoglalását közölték, érdemben senki sem foglalkozott a novelláimmal. Pedig don Pedro temetése még ma is könnyeket csal a szemembe, és a Szigeten felnőtt új nemzedéknek sem ártana megismerni ezeket a régi dolgokat.
Megőriztem a Dordogne Libre, a République du Centre, a Derničres Nouvelles périgeueux-i, orléans-i, elzászi ismertetéseit. Az év egyetlen napja francia változatából ennyi maradt.
Időközben, öt évvel a Sziget a víz alatt után, megjelent a Futószalagon is, első magyar nyelvű novelláskötetem. Ez már komolyabb fegyvertény volt. A müncheni kiadványnak volt némi visszhangja is: írtak róla a bécsi Magyar Híradóban, Münchenben, Párizsban, Lausanne-ban, de még Kanadában és Sao Paolóban is.
Ledoktoráltam tehát. Állást, egyetemi állást azonban – most sem találtam. Nem kapkodtak utánam a francia egyetemek. Három év után, 1969 nyarán, ismét hajóra szálltunk, és én újra elfoglaltam a katedrámat Puerto Ricóban, ezen a végső soron mégiscsak barátságos karibi szigeten.

7

Az amerikai egyetemeken van egy úgynevezett szombat-év. A tanár minden hetedik évben mentesül a pedagógusi teendők alól. Tanul, kutatással foglalkozik, vagy egészen egyszerűen pihen. Én – visszajártam az óvilágba. A családom már odaát élt, én pedig megpróbáltam követni őket.
Ebben az igyekezetemben lehetőségeihez mérten Denoël is segített. Colette Audry, a „Collection Femme” vezetője úgy próbált visszacsalogatni a szépirodalomhoz, hogy – ismerve irántuk való hajlandóságomat – fiatal lányok történetét íratta meg velem. Chica, Claudine és Cali – egy Puerto Ricó-i, egy francia és egy magyar cigánylány, az irodalmi szociográfia hagyományait követve, első személyben mondták szalagra az életüket.
A könyvnek váratlan sikere lett. Még a Le Monde is írt róla, ami nem kis dolog. Tízezer példányával ez lett a leggyorsabban elkelt kötetem. Ebben persze az is közrejátszott, hogy 1973-at Galliában töltöttem, és jobb híján a terjesztésre fordítottam a szabad évemet.
Kilencven könyvbemutatót tartottam, közel háromezer példányt dedikáltam, mert a Három lány (Trois Filles dans le monde, 1973) mellé egy novelláskötetemet is kiadták a párizsi műhelyesek. Egyetlen csóró könyvvel nem lett volna kifizetődő beutazni a burgundi tanyát körülvevő magyarországnyi területet.
A Három lány szép, ízléses kötet volt. Colette Audry előszót írt hozzá, a sikerben az ismert írónő neve is közrejátszott, legalábbis most, utólag, így képzelem.
Sok mindenbe belevágtam. Recenziókat írtam a Szabad Európa Rádiónak, az Ötágú Síp műsorában ismertettem több száz kötetet. Diákcsoportokat kísértem az óvilágba, buszsofőr voltam és idegenvezető. Amikor láttam, hogy minden hiába, nincs hely számomra Galliában, Puerto Ricóban írtam tovább Denoëlnek a könyveket.
Ezek voltak francia íróságom legtermékenyebb évei. 1979 és 1992 között négy elbeszéléskötetemet adták ki a párizsiak. A Mágneses erővonalakat, a Yourit, az Hors Jeu-t, amely ebben a kontextusban körülbelül kipateroltat jelent, és az Egy befejezett száműzetés emlékeit. Akkor már Georges Piroué volt az igazgatóm, ő ügyelt rájuk – mint mondtuk: ő gondozta a könyveimet. Sok olvasóm nem volt, Denoël háromezer példányban adott ki. De a kritikai fogadtatásra nem panaszkodhatom. Ezek voltak Milan Kundera és a román Paul Goma évei, a sajtó hármunkból próbált amolyan kelet-európai triót kialakítani.
A nyolcvanas évek elejére a Le Monde vasárnapi novellistája lettem, antológiák és folyóiratok közölték írásaimat, a Nouvelle Revue Française (az NRF), az Europe, a Nouvelles Nouvelles és a Brčves, hogy csak a legismertebbeket említsem. René Godenne már a francia novellairodalom szerves részeként elemezte francia köteteimet.
Úgy nézett ki, hogy rendeződik az életem, ideje volt elpuskáznom az esélyeimet. Már-már ismert voltam és elismert, amikor lépést váltottam, ki tudja, hányadszor életemben. Igaz, hogy a Három lány óta ismét magyarul írtam minden dolgozatomat, de senki sem vonta kétségbe, hogy ezek a szövegek végső soron mégiscsak a magyarból lett francia irodalom darabjai. Tény és való azonban, hogy ezek az írások, pontosabban francia verzióik, egyre kevésbé voltak már az én számomra fontosak. Magyar író lett belőlem, lassan, de biztosan. Jellemző, hogy ezekben az időkben már az Argus de la Presse-re, a sajtófigyelőre sem fizettem elő. Csak véletlenül tudtam meg, hogy a könyveimnek milyen sajtója van.
Visszhangtalan és magányos, természetesen. Egy olyan magyar író, akinek csak kontroll volt, utolsó simítás, hogy franciául is újraír minden szöveget.
Amikor pedig 1988. február 18-án a Magvető kihozta első magyarországi könyvemet, végképp elvesztette jelentőségét ez az irodalmi kétlakiság. Nem volt értelme tovább erőltetnem francia íróságomat.
Harminc év beidegződéseit persze nem vetkőzi le egyik napról a másikra az ember. Már Magyarországon éltem, de időről időre továbbra is kiadtam egy-egy elfranciásított írásomat. A budapesti Orpheusz Kiadó novelláskötetét (Entre chien et loup, 1996) a párizsi In Fine terjesztette francia nyelvterületen, Brüsszelben jelent meg hazatérésem krónikája (Chronique d’un retour, Bernard Gilson, 1999), Párizsban, a Castor Astralnál a Francia vőlegény (La Fiancée de l’Est, 1998) a Napkeleti menyasszony megtévesztő címe alatt.
Ezt a novellafüzért Alexis Nolent rendezte sajtó alá. A tehetséges és érzékeny író ráérzett a magyar eredeti hangulatára, és végső soron mégiscsak magyaros írásaimból igazi francia szövegeket készített. Csak most fogtam gyanút, negyven év után: lehetséges, hogy a francia olvasó számára mindvégig szokatlan és furcsa maradt magyarból átírt sokkötetnyi szövegem?
Lefordítottam még a feleségem történetét összefoglaló három hosszú elbeszélésemet. Ez a kisregény megérdemelte volna a franciák figyelmét, de a Szajna partján 2001-ben már nem terjesztette a könyveimet senki. Utolsó próbálkozásom, a félszáz novellát tartalmazó Hajótörések (Naufrages, 2003) is a budapesti Orpheusznál jelent meg: három és fél száz oldalon.
1956 ötvenedik évfordulójára még megírtam a strasbourgi menekülttábor, a Pourtalčs-kastély történetét. A regény magyar kiadása el is kelt, de a párizsiakat nem érdekelték az ilyen ősrégi történetek. (A Pourtalčs-kastély lakói, Noran, Budapest, 2005.)
Végül, 2008 tavaszán a párizsi Könyvszalonra megjelent A bolondok királya (Le roi des fous), apám története. Ezen a köteten azonban már André Víg, a fordító neve áll a nevem alatt. Nem az én munkám, szégyenkezve nézem. Ezúttal végérvényesen befejeztem francia íróságomat. Úgy jártam-keltem, úgy dedikáltam a Porte de Versailles sátraiban, mint egy előkelő idegen. Néha kicsordultak a könnyeim, de mindent összevetve félelmetesen jól éreztem magam.
Most, amint így összeszedem az emlékeimet, elbizonytalanodom. Valóban francia író szerettem volna lenni, vagy ez az agyszülemény nem kísértett meg csak a kamaszkor eszeveszett álmaiban? Nemcsak arról szólna ez az én történetem, hogy hogyan tanultam meg a túlélést idegen nyelvi közegben, szeretetlenül és magányosan? Más szóval, gyanítom, hogy csak kényszerpálya volt ez az én fene nagy franciaságom. Egy szerep, amit kitaláltam és végigjátszottam húszévesen.
Tény, hogy amint megnyíltak a napkeleti határok, és hazatérhettem, a világ legtermészetesebb módján megtaláltam a magyar irodalomban a helyemet.
„Ton exil est terminé” – véget ért hát száműzetésed! –, írtuk egy strasbourgi diáktársunk, Lajos József fejfájára. Ez a kis mondat jár az eszemben – Albrecht Dezső bácsi, a Duckó mondta ki –, amikor most, fél évszázad után, véget ér az én száműzetésem is.
A régi budai házban élek ismét, ma már csak hajnalban keresnek fel a Szajna-parti társak. Pascal Commčre és Georges Londeix, a két íróbarát, aki még Budapesten is meglátogatott. Jorge Edwards, a chilei és Vargas Llosa, akivel Cayeyben, a trópuson és a budapesti könyvfesztiválon is csak kerülgettük egymást, gyanakvó amerikaiak. Jesús Tomé, a kasztíliai költő, mindnyájunk között a legismeretlenebb – és a legnagyobb.
Céline áll a külvárosi pavilon kapujában, Jean-Paul Clébert, Popol lépeget a Lubéron fehér hókoronája alatt. Fejtő Feri most ment el, 98 évesen.
Felkelek, elhessegetem az árnyaimat. Van bőven tennivalóm. Még mindig nem fordítottam le magyarra a L’île sous l’eau-t, első francia írásomat.
Hogy élt egyszer egy kis elzászi diáklány? Állt egy burgundi tanya, ahol elültettem a gyümölcsfáimat, és született három gyerekem? Bujkál bennem valami kis szomorúság, de ez az árny, Elzász és Burgundia határán, már nem én vagyok.
Ezzel a rövid összefoglalóval pedig, azt hiszem. végérvényesen eltemettem francia íróságomat.