Vallasek Júlia

NÉHÁNY SZÓ MAX BLECHERRŐL

„Írok s érzem eközben a lázrohamot közeledni,
Dermesztő fagya már terjed a tagjaimon.
Kékül már ajakam, híg nedv csöpög orrlyukaimból
És hallom vacogón összeverődni fogam.
Ujjhegyeim s lábujjaim is már eljegesedtek,
Olykor szinte megáll, majd szaporáz üterem.
[…]
Érzem, mint közelít az a végső pont, hol e testből,
Napjai fogytával, lelkem is elmenekül”

(Kálnoky László fordítása)

– ad pontos leírást lázrohamáról egy hajdani poéta, Janus Pannonius, mintegy illusztrálandó, hogy bizony nemcsak a szerelem, a halál, istenek és eszmék lehetnek a költészet ihletői, hanem az olyan látszólag triviális, de a költő számára szó szerint „égető” vagy akár egzisztenciális dolgok is, mint egy lázroham. A test így lesz engedelmes eszközből titokzatos múzsává.
A romantika szinte kötelezővé tette a költő számára a szenvedést, s mivel a patológia múzsája mégsem látogathat mindenkit, hát megszületett a kor betegsége, melyben alkalmanként egyformán szenved Novalis és Lamartine, Byron és Vajda János. Ez a betegség az angoloknál a spleen, a franciáknál a mal du sičcle, német földön (és magyar fordításban) a Weltschmertz, azaz világfájdalom. Se szeri, se száma a kór jellegzetes tüneteit mutató szerzőknek és regényhősöknek, mindannyiuknál megfigyelhető a melankóliával, kiábrándultsággal, nosztalgiával keveredő, lázadás és cinizmus közt vergődő fájdalom, a társadalomtól való elidegenedés, a magány felértékelődése.
A modern irodalomban a lelki betegség után egyre inkább előtérbe kerülnek a különböző testi betegségek, a világfájdalom helyét átveszi a tuberkulózis, s a regények egyik visszatérő helyszíne lesz a szanatórium. A betegségnek és az ebből fakadó kisebb-nagyobb izolálódásnak köszönhetően egyre nagyobb teret kap az individualizmus (a modern irodalom és életérzés egyik legjellemzőbb vonása).
A szenvedés önmagában nyilván még nem szavatolja a betegágyon szerzett élményekből születő művek minőségét, és nem is minden szerző érez kedvet arra, hogy egyéni drámáját irodalmi formába öntse. A (testi/lelki) szenvedés, az elidegenedés, elzárkózás, a másság felismerése azonban mondhatni divatos témája lesz a modern irodalomnak. Nietzsche egyenesen azt állítja, hogy betegség, illetve abból fakadó szenvedés nélkül az egészség sosem ébredne öntudatára.
Max Blecher számára a testi szenvedés úgy válik ihletőerővé, hogy (csekély számú) műveit olvasva elsősorban nem a határhelyzet, a lassú leépülés tragikumát érzékeljük, hanem a szuverén nyelv- és világteremtés erejét. A betegség fizikai értelemben lehatárolja ugyan életterét, mégis lehetővé teszi a csakis így kitáruló, lázálmokkal terhes világok megörökítését.
Blecher jómódú zsidó porcelánkereskedő fiaként 1909-ben született az észak-moldovai Botosani-ban. Romanban jár iskolába, majd Párizsban beiratkozik az orvosi egyetemre. 1928-ban azonban meg kell szakítania tanulmányait, mert Pott-betegséggel (gerinctuberkulózissal) diagnosztizálják. Ettől kezdve különböző francia, svájci, román szanatóriumokban kezelik, eredménytelenül. 1935-től, három év múlva bekövetkező haláláig, immár gyógyíthatatlan betegként újra Roman városában él és ír, végleg ágyhoz kötve. A bezárt, mozdulatlanságra ítélt életet változatos szellemi tevékenységgel teszi elviselhetővé: olvas, hosszú órákon át hallgat Bach-lemezeket, képzőművészeti albumokat forgat, sőt szürrealista stílusban maga is fest. A társasági életet jobbára a levelezés helyettesíti: levelezőpartnerei közt ott van André Breton, André Gide, Martin Heidegger, illetve a román modern és avantgárd irodalom számos jeles képviselője: Ilarie Voronca, Geo Bogza, Sasa Paná, Mihai Sebastian. A térdére erősített deszkalapon ír, verseket, karcolatokat, majd prózát.
A szanatóriumok világa és az írásé összeér: nagyjából abban az időben jelennek meg első írásai, amikor az első kezeléseket szenvedi el gipszágyban fekve Berck-sur-Merben. A neves modern román költő, Tudor Arghezi lapjában debütál, több korabeli (román és párizsi) lap, köztük avantgárd lapok munkatársa lesz. (Például Le Surréalisme au service de la Révolution, Les Feuillets Inutiles stb.)
A román avantgárd, különösen a szürrealizmus az irányzat többi, kelet-európai változatához képest szorosabban kapcsolódott a francia mozgalomhoz, noha a román avantgardisták sem hívták magukat szürrealistáknak, sőt mindvégig konstruktivista szellemű fenntartásokat hangoztattak a Breton-féle szürrealizmussal szemben. A szoros kötődés oka nyilván a formálódó modern román társadalom franciaorientáltságában keresendő, a román avantgárd számos költője két nyelven publikált, illetve Franciaországba költözött. (Például Tristan Tzara, B. Fundoianu.) Max Blecher is franciául kezdett írni, 1934-ben megjelent első kötete, a Corp transparent (Áttetsző test) viszont már román nyelvű verseket tartalmaz.
Irodalmi eszményeiről így vall ugyanebben az évben a román avantgárd egyik vezéralakjához, Sasa Panához írott levelében: „A mindennapi élet irrealitása és logikátlansága számomra már régóta nem intellektuális spekuláció: én magam élem meg ezt az irrealitást, a maga fantasztikus eseményeivel. […] Az eszményi írás számomra annak a magasfeszültségnek az irodalmi formába öntése, amely Salvador Dali festészetéből árad. Íme, mit szeretnék elérni – azt a hideg, tökéletesen olvasható, esszenciális őrületet. A robbanásoknak a szoba falai közt kell bekövetkezniük, és nem messze, a mindennapi absztrakciók vagy az álmok világában. […] A szürrealizus fájjon, mint egy nyílt seb!”
Ez a Dali-ihletésű „magasfeszültség” még hiányzik a verseiből, annál jobban megnyilvánul prózájában, különösen első munkájában, az Întâmplári în irealitatea imediatá (1936) (Történetek a közvetlen irrealitásban) című, a vallomás, a napló műfaji vonásait ötvöző, gyermek- és kamaszkori eseményeket felidéző regényben.
Egy vidéki kisvárosban töltött kamaszkor emlékeit az éber hallucinációk, az érzékek kizökkentése, a mozi, a panoptikum, a maszkok, általában a szimulákrumok világa, a műviség iránti (egyébként szürrealista eredetű) szenvedély formálja szaggatott vallomássá. A címben jelzett „közvetlen irrealitás” egyébként rokonítható Breton szürrealizmusdefiníciójával, aki ugyancsak arról a eufóriával keveredő szorongásról beszél, amelyet a tárgyak vagy események furcsaságában megnyilatkozó csoda kelt a szemlélőben. Blechernél is a legbanálisabb, legjelentéktelenebb tárgy vagy cselekvés egy pillanat alatt titokzatos, ritkán jó-, többnyire rosszindulatú erőként nyilatkozik meg.
A mesterséges világ és a megélt irrealitás hangulata árad Blecher önéletrajzi ihletésű műveiből, az 1937-es Inimi cicatrizate (Behegedt szívek) című regényből és a posztumusz, csupán 1971-ben megjelentetett Vizuina luminatá. Jurnal de sanatoriu (Fényes odú. Szanatóriumi napló) című kötetéből.
A gipszágyaikon mozdulatlan heverésre kényszerített, élő viaszbábok történetei bontakoznak ki az elbeszélés során, a betegség koordinátái közt alakuló életek szürreális epizódjai, melyeknek köszönhetően a (rém)álomszerű víziók keverednek nagyon is „reális” jelenetekkel, mígnem a valóság és irrealitás közti határ lassan elmosódik, valahogy úgy, ahogy Blecher szanatóriumi naplójának narrátora írja: „Azt hiszem, megélni vagy megálmodni egy eseményt ugyanazt jelenti, a mindennapi élet éppoly hallucináló és furcsa, mint az álmok világa. Képtelen volnék például pontosan meghatározni, melyik világban írom ezeket a sorokat.”