SZENTKUTHY MIKLÓS
LEVELESLÁDÁJÁBÓL

Válogatta és szerkesztette Vajda Ágnes

A nemrégiben megjelent dedikációkötet (Örök közelség, ezer emlék. Szerk. Tompa Mária. Hamvas Intézet, 2007), illetve az író könyvtáráról megjelent tanulmány (Parragi Márta: Szentkuthy Miklós könyvtára. PIM, 2008) is bizonyítja, hogy Szentkuthy életműve ma is tartogat eleven meglepetéseket. A Frivolitások és hitvallások megjelenése óta számtalanszor kiderült, hogy a különleges műfajok – vele készült interjúk, dedikációk, könyvek százaihoz fűzött drámai és regényszerű széljegyzetek – közelebb hozzák az idén száz esztendeje született írót a mindenkori olvasóhoz.
Szentkuthy levelezése is ebbe a sorba tartozik, hiszen magányában sokszor jelentett számára menedéket a kapcsolattartásnak ez a formája. Barátainak és ismerôseinek írt leveleiben a meghitt szeretet, a játékosság hangneme simul össze a stílusbravúrok sorával. Még a műveit nem igazán olvasó távoli ismerôsöknek is magát meg nem hazudtoló, túlcsordulóan szeretetteljes, de körmondatokra és záporozó hasonlatokra épülô leveleket fogalmazott.
Szentkuthy Miklós válogatott levelezéskötete várhatóan 2008 végén jelenik meg a Hamvas Intézet gondozásában. A szerteágazó, magán- és irodalmi levelezést is tartalmazó hatalmas anyagból nehéz volt válogatni, hiszen egy-egy kiragadott levél ritkán adhatja vissza a több évtizedes barátságok hangulatát, ráadásul sok üzenetváltás becsét csak akkor ismerjük fel igazán, ha tudjuk hátterét is.
A szövegek eredeti helyesírását meghagytuk, csak a nyilvánvaló elírásokat javítottuk; jegyzeteink a legfontosabb tudnivalókra vonatkoznak.

Vajda Ágnes


Mikes Kelemen Akadémia

A Mikes Kelemen Akadémiát fiatal írók, költôk hozták létre 1936. október 22-én. Alapító tagok: Cs. Szabó László, Devecseri Gábor, Füsi József, Gogolák Lajos, Halász Gábor, Hevesi András, Horváth Béla, Horváth Tibor, Jankovich Ferenc, Jékely Zoltán, Kerecsényi Dezsô, Képes Géza, Kolozsvári Grandpierre Emil, Makkai László, Sôtér István, Szentkuthy Miklós, Szerb Antal, Tolnai Gábor, Weöres Sándor. Céljáról, létrejöttének okairól Szentkuthy megírta visszaemlékezéseit 1946-ban. (Tízéves a Mikes Akadémia. Holmi, 1992. 1. sz.)

1936. X. 21.

Igen tisztelt Uram,
bizonyára értesült már arról, hogy fiatal írók és költôk közel egy esztendeje a Mikes Kelemen Akadémia megalapítását tervezik. Az Ön írói műve és magatartása azt parancsolja nekünk, hogy meghívjuk az Akadémiába; a társaság minden tagja, különösen Szerb Antal, Kerecsényi Dezsô és Hevesi András urak Nagyságodat tagul ajánlották.
Kérem, szíveskedjék értesíteni engem, hogy a jelölést méltóztatik-e elfogadni, s elôterjeszthetjük-e választásra Nagyságodat a Mikes Akadémia f. hó 24-i alakuló ülésén; megválasztása, természetesen egyhangú lesz. Nagyon kérem kedvezô válaszát, mert mindannyian meg vagyunk gyôzôdve arról, hogy Akadémiánk csonka és szegényebb lenne Nagyságod nélkül.
Közelebbi felvilágosításokkal nagyon szívesen szolgálnék telefonon is.
Ôszinte híve és régi tisztelôje:

Horváth Béla
Füsi József

Vas István

1939. I. 19.

Kedves Miklós!
Leveled lesújtott. Elôrebocsátom, hogy ennek csakugyan semmi köze nincs barátságunkhoz, de számomra szomorú és azon kívül helytelen is. Szomorú, mert így eredeti tervem felborul, ti. beláttam, hogy Jemnitzet ki kell hagynom, így rajtam kívül csak Boldizsár Iván és Keszi maradna, márpedig két tanulmány kevés egy emlékkönyvhöz.
Részedrôl azért helytelen, mert egész téves felfogású. Görcsös irodalmi magányosságodat megértem, sôt, tetszik is nekem, és alkalmazhatnád, ha például, mint egy folyóirat szerkesztôje szólítanálak fel együttdolgozásra. De ez (itt van tévedésed) egyáltalában nem társas munka, még csak nem is irodalmi esemény (jobb és bal – hogy lehet, különösen itt, ilyen gyermeteg fogalmakat használni?), hanem egyszerűen emlékkönyv,1 mely forgalomba sem kerül, csak Eti barátainak lenne elküldve. Vonakodásod olyan, mintha nem mennél temetésre, mert nem élsz társasági életet.
Persze, nem akarok tôled olyat kérni, ami természeted ellen volna. Szégyenkezned is fölösleges, de – gondolkozz öt percig, és belátod, hogy nincs igazad. Múltkor az emlékkönyvbôl kifolyólag vallási kötelezettségedet említetted Eti iránt, ez túlzott volt. De ezt az irod. pol. szempontot jelen esetben alkalmazni viszont – frivol. És fôleg azt látnád be, hogy ez nem olyan eset, mely vállalt és szép életstílusodat érintené. Tehát még egyszer gondolkozz öt percig, frissen, józan ésszel és baráti szívvel, és biztos, hogy elküldöd a hatalmas betűkkel teli kéziratot.
Mellesleg, szívesen hozom le úgy, hogy részlet Orpheus című munkádból, ez azután pláne mentesít minden ilyen meggondolás alól.
Szeretettel ölel

Vas István

NB. Kérlek, ne címezz költô úrnak. Csak a postást és a cselédet mulattatod vele. Különben is a két fogalom kizárja egymást.

Füsi József

Olasztanár, író, műfordító

R. Scuola Media Italiana
Eugenio di Savoia

1941. IX. 25.

Kedves Barátom,
Megkaptam legújabb könyvedet. Még aznap elolvastam. Nincs semmi megjegyeznivalóm rá, hacsak az nem, hogy ez a Cynthiával való kétszeri boldogság pontosan arra az idôre esik, amikor én, a „cambridge-i tanár”,2 katonai szolgálatot teljesítettem. Ezt is csak azért jegyzem meg, mert több helyen írod, hogy nem emlékszem, nem tudom már pontosan. Én tudom pontosan. Mindent tudok. Most már tudom azt is, amire olyan kíváncsi voltam mindig, és megfejthetetlen volt eddig nekem: tudom a szerkesztési metódodat is, és így ezzel a dologgal is végleg leszámolhatok.
Pár nap múlva csekkszámládra el fogok küldeni a következô tíz kötetre 25.– pengôt, hogy erre se kelljen többet gondolnom.
Isten veled! Régi híved:

Füsi József

Radnóti Miklós

Radnóti Miklósnak ez az egy képeslapja lelhetô fel Szentkuthy Miklós hagyatékában.

Budapest, 1942. VI. 6.

Miklóskám,
Magyar Csillag-beli bírálatodat3 hálásan köszönöm, nagy élvezettel olvastam. Szeretnélek néha látni, most, hogy a hétfôi találkozások megszűntek, alig találkozunk… Szeretettel köszöntelek

Radnóti Miklós

Vas István

1946. IX. 21.

Drága Miklóskám!
Muszáj visszatérnem tegnapi – tán Neked is kínos – esténkre, nehogy azt gondold, hogy… és fôleg, nehogy én azt gondoljam, hogy…
Mindenekelôtt: sokat gondolkoztam éjszaka, sokféle bűnömön, de az önteltség, gôg vádja alól elég tiszta szívvel fölmentettem magamat. Különösen most, amikor több mint fél éve egy sort sem írtam, és az a szörnyű érzésem, hogy kiszáradtam, ahogy mondják „kiírtam magamat”. Azért szörnyű, mert nekem a versírás afféle legfôbb kábítószer volt, s most úgy vagyok, mint akitôl megvonták a morfiumját. Ebbôl azt is láthatod, hogy szubjektíve a művészet egész funkcióját sem látom valami dicsfényben, és objektíve is, sajnos, már évek óta olyan nihilizmus kínoz, melyben a művészet egész értékét, szerepét és jelentôségét sokszor a cipôcsinálás alatt látom. És végül: hidd el, nem tudom, mennyire volt túlzott termékeimnek az a bizonyos viszonylagos kurzusa, melyet tulajdonítottam nekik, de amikor legjobban meg voltam gyôzôdve tehetségemrôl, akkor sem tartottam magamat különbnek senkinél a földön, esküszöm. Szent Elek legendájának szépségét igazán csak a hercegek érthetik, amilyen Goethe volt, és amilyen Te is vagy. Én, ezt is hidd el, sohasem éreztem magamat hercegnek, hübrisz teteje lett volna tôlem, ha leülök a küszöbre szolgának. Ismered Osvát híres mondását: „Mire olyan szerény Ön, fiatalember?”
De, tudom, nem itt volt a kutya eltemetve. Hiszen Te már elôzôleg is belém akartál kötni. S abban sokkal érzékenyebb és támadhatóbb pontomra ütöttél. Igen, én is úgy érzem, hogy ezt nem szabadna csinálni, mert az ember önkéntelenül helyesli és segít fenntartani ez által az egész rendszert.4 De hát mi egyebet tehetnék? A Belügyet szintén azért hagytam el, mert ott még fokozottabban ez volt a helyzet. Visszamenni megint egy magáncég könyvelésébe reggeltôl estig? Egyrészt ennek gyakorlati lehetôségei meglehetôsen megszűkültek számomra, másrészt túl fáradt vagyok hozzá, s ebben Te nem róhatsz meg, mert sohase próbáltál olyasmit.
Egyébként pedig csakugyan meglehetôs közönnyel vettem tudomásul (és, ismétlem, saját verskötetemre nézve is), hogy kapitalizmusban kapitalista elvek határozzák meg a könyv sorsát is. Bevallom, hogy a munkások sorsa a kapitalizmusban jobban felháborított volt, mint az íróké. S engedd meg, hogy rámutassak egy következetlenségedre: Te a kapitalizmus elônyeit, mint magánember, meglehetôsen kiélvezted. S most ennyire tiltakozol a hátrányok ellen, melyek mint írót érnek. Ugyanabból kifolyólag? És gondold meg még azt is, hogy éppen irodalmi dolgokban a másik elképzelhetô módszer, a hivatalos kiadásé, láthatóan nem kecsegtet több elônnyel.
Tegyem még hozzá, hogy én azzal szoktam némileg megnyugtatni lelkiismeretemet, hogy alárendelt és nem felelôs állásban vagyok, s hogy például fônököm helyén nem maradnék, ha legalább legkedvesebb terveimet nem tudnám megvalósítani. Ô egyébként saját kedves ügyét meg is valósítja a kapitalista elvek ellenére is, – de hogy én is ugyanezt tegyem az enyéimmel, ennek hiúsági és gyakorlati okokból egyaránt útját állja. Mindazonáltal persze hogy meg kell próbálnom minél többet becsempészni belôlük, s épp ebben az irányban kezdtem Nálad érdeklôdni, amikor rám förmedtél. Tehát, ha olyan művet írsz, melyrôl félig-meddig az a nézeted, hogy kiadható, add nekem gyorsan ide elolvasni, s aztán majd megbeszéljük, mi volna a leghelyesebb diplomáciai módszer. (Bármikor 9–3 ó. felhívhatsz: a 121-981 v. 124-340)
Végül és legfôképpen, ami Hozzád való szeretetemet illeti, azt hiszem, csak szemérembôl mondtad, hogy ez bonyolult kérdés. A dolog úgy áll, hogy nagyon szeretlek, úgy, ahogy vagy, és ezt vedd, kérlek, vallomásnak is. De ha nem is szeretnélek önkéntelenül és mindentôl függetlenül, meglehetôsen hűséges természetű vagyok, és ôszintén és el nem múlóan hálás vagyok Neked, azt hiszem, Te is tudod, mi mindenért.
Szóval, ölellek, sokszor és tiszta szívbôl

Pista

Kolozsvári Grandpierre Emil

1946-tól a rádiónál dolgozott, a Magyar Központi Híradó Prózai Osztályának vezetôje volt, 1947-tôl átvette a Magyarok szerkesztését is, melyet 1949-ig, a lap megszűnéséig vezetett.

1947. VIII. 4.

Szép hosszú Miklósom,
hadd térjek vissza múltkori beszélgetésünk tárgyára, az „Elvekre és arcokra”. A következôk jutottak eszembe: ez a társaság az – utálom a nemzedék szót –, amelynek műveiben elôször vált problematikussá valóság és irodalom kérdése (itt ugyan Illyést föltétlenül meg kell említeni, a feleségével együtt írott művében5 – a címére nem emlékszem – ezt a kérdést feszegeti) – kinél így, kinél amúgy. A továbbiakban, a precizírozás után azt hiszem, meggyôzôbb leszek – itt van elôször a Prae, hogy mindjárt rajtad kezdjem, tudat és valóság kapcsolatán, ott van Sôtér a maga szürrealizmusával, kacsalábon forgó kastélyával, kamarásaival, fellegjáróival, Méliuszaival, Konstantinjaival, – ti kettôtöknél a korábbi művek jelentését a késôbbi fejlôdés – a realizmus felé, – világossá teszi: – kibontakozás a konvencionális ábrázolásból egy forradalmi periódusban s e forradalom elemeinek felhasználása egy következô higgadtabb s valóságosabb szemléleti módban. Weöresnél nagyjából hasonló, habár nem ily egyértelmű a helyzet, nála párhuzamos a két irányzat: – gondolj a Túl, túl a hegyeken túlra egyfelôl, s másfelôl az Eidolonra vagy a Panyigai üre, itt gyermeki tisztaság, egyértelműség, báj, közvetlenség – amott teljes elrugaszkodás az értelemtôl – íme a fejlôdés két „dialektikus” eleme. Thurzó regényei a még próbálkozásszámba menô Adósságon kezdve – egy-két megtörést nem számítva, egyenesen vezetnek a Nappalok és éjszakákhoz, amely a maga szándékos és tökéletesen megvalósított szürkeségében, a valóban szürkén és színtelenül ábrázolt kisszerűségben azáltal művészi, hogy kikerüli a legtöbb magyar íróra leselkedô veszélyt – Szabó Dezsô, Móricz – ezek az írók a valójában szánalmasan középszerű valóságot saját egyéniségük állandó jelenlétével megnagyítják – Szabó Dezsôre nem is hivatkozom, de Turi Dani még közeli rokona a népszínműnek, nem ô nagy egyéniség, hanem az író, aki ábrázolja. Thurzó egy illuzionizmustól ment, reális realizmussal próbálkozik – némi kitérôkkel, mint egy-két meseszerű regénye – az egyiket a Franklin adta ki, a másik Görgeyrôl szól. Rónay verseit ebbôl a szempontból nem vizsgáltam, regényeit sem, de bizonyára probléma volt számára a valóság kérdése, különben nem írhatta volna meg most megjelent művét, az általam már sokat dicsért, a Regény és az élet címűt. Ami Vast illeti, tanácstalan vagyok, de nem hiszem, hogy ô kivétel lehetne. Bóka versei – nehogy megmondd neki – olyanszerű visszahatást jelentenek szándékos szárazságukban, a túltengô líra ellen, mint Thurzó a konvencionális hôsábrázolás ellen. Ami engem illet, nekem ugyancsak ez volt a centrális problémám, régebbi regényeimben – Csibráky, Alvajárók – egy életstílust próbáltam ábrázolni, amelynek lényege éppen az, hogy nem vesz tudomást, képtelen tudomást venni a valóságról, – a Tegnapban – ezúttal teljesen tudatosan és világosan – a folyamatot igyekszem megmagyarázni, amelynek eredményeképpen szükségszerűen egy ilyen weltfremd életstílus alakult ki, kultúra és valóság viszonyát vizsgálom a középosztály intézményeiben és életében. Ilyenformán a Prae – idôrendben is elsô – mintegy a metafizikáját adja a kérdésnek, más szóval – e cikksorozatban éppen azokból az elemekbôl bonthatod ki a további irodalmi törekvéseket, amelyek játéka révén a Prae megszületett. Ha mindaz, amit mondtam, vert benned valamennyi visszhangot, még beszélgetünk a dologról, – ha nem, tégy belátásod szerint.
Ölel:

Emil

 

Borsos Miklós

1947. XI. 30.

Kedves barátom Miklós!
Vannak dolgok, amiket még egy írástudatlan kôfaragó is csak írásban közölhet úgy, hogy félreértés ne legyen belôle. Kedves, mondhatom rajongásig kedves leveledre, lehet, hogy én komiszabb leszek e sorokban, de én barátodnak éreztem és érzem magam elsô perctôl kezdve, és így én beszélhetek olyanokról is, amirôl irodalmi, vagy közönség sznob rajongóid, vagy akik a Szentkuthy imponálás látszatrajongók nem beszélnek.
Én nem álltam be, soha nem is fogok, természetemnél fogva bálványimádók közé. Téged, nagyszerű, varázslatos egyéniségednél fogva ilyen emberek vesznek körül. Ez természetes. Benned van egy akkora bôség, hogy nem érzed szükségét, hogy távolabb tartsad magadtól ezeket. És elvegyültél velük.
Jól tudom, egészen ôszintén írod azt, hogy nem igaz az, hogy „kiszerettél” belôlem, de az okokat nem fogadom el. Mert a barátság nem szerelem. Benned van valami, a Te barátkozásod hasonló a szerelemhez, pedig a kettô között azt a különbséget érzem – azt az óriási különbséget, hogy a szerelmet félretolhatják a vad munkád, írás, olvasás, botrányok, véres szamár és a többi. De én ilyenkor a vad munkában, amikor félretol az ember szerelmet és minden mást, akkor elmegyek az egész más területen dolgozó baráthoz, megnézni, mit csinál, elmondja saját izgalmait, és beszélgetnek arról, hogy ez ér a legtöbbet, mert ez nem zavarja meg a munkáját, hanem újabb megerôsödést, inspirációt kap.
Úgy érzem, megmérgezett, átitatott a sok hódolat, és nem tudod magad kivonni ebbôl a légkörbôl, a csendesebb megnyilatkozású közeledést vagy nem veszed észre, vagy nem elégít ki. Európai Iskola és ehhez hasonló légkör, bár tökéletesen tisztában vagy szellemével, mégis értékesebb annál, semmint elôtte benéztél volna csak egyszer is a szomszédban levô csendes barátod műhelyébe, elbeszélgetni az illusztrációkról, vagy mit tudom én, egyszerűen azért, mert a műhelyében az ablakban tengeri kagylók, kék kristályok és vízi kövek vannak, és az üvegtetôn az ôszi levelek idônként némán leszánkáznak, és madarak játszanak rajta, és mindez belülrôl nézve, márványok és kövek, rajzok közül egy egész világot jelent.
Tavaszi rossz napjainkban, mikor nehányszor együtt ültünk valamely kocsmaasztalnál fák alatt, azt mondtad, félsz, hogy merevség alakul ki munkáidban. Ez a merevség a napi életedbôl alakul ki, vagy nem alakul ki. Megvannak a kialakult szokásaid, és ezt egy olyan nagy és intenzív gesztussal éled, hogy már szinte kívülrôl tudod. Nem próbálod meg, milyen az, hogy csak úgy begyere hozzám, nem kóborolsz elhagyott uccákban, domboldalon, mintha ismeretlen városban lennél. Ugyanazt a formát kívánod mindég. Ha egyszer egy elôadásodon csak húsz hallgató ül, mikor belépsz, nem azt mondod, hogy végre elmaradtak azok, akik legnagyobbrészt szellemes közbevetett megjegyzéseidet élvezik, hanem otthagyod azt a nehány komoly embert. Én viszont voltam olyan Németh László-, Móricz Zsigmond-elôadáson, ahol öten voltunk – megtartották. És ha neked annyira szívügyed Shakespeare, akkor egy embernek is elôadod, mert elég egy ember is ahhoz, hogy közöljük mondanivalónkat. Ne érts félre, pillanatig sem akarok semmi mást, csak az én számomra egy-két idegen jelenséget közöltem, ami nem elhidegülést, hanem megértô elhúzódást idézett elô, épp mert tiszta nagyrabecsülô baráti érzéssel vagyok irántad.
Számunkra, Bubát6 is belevonom ebbe, az élet nem mindég habzsoló öröm vagy haláltánc, hogy Téged idézzelek. Bizonyára van bennem is sok hipochonderség, de sohasem „hipohondrizálok”. Számunkra a csendességben is nagy élet van, úgy, mint a tegnap éjszakában, a nagy nedves csendben. Látszólag nem történik semmi, pedig éppen annyi történik, mint a tűzhányó kitörésében. Ezt Te nagyon jól tudod.
Még egyszer – én Rád nem haragudtam semmiért, mindenkit úgy és azért szeretek, amilyen, de vannak dolgok, amik tôlem idegenek. Számunkra a barátság nem szórakozás, hanem egy bensô állapot. Ez jelen van akkor is, ha nem találkozok hosszú ideig barátommal. Létezik, állandóan összefügg életemmel, szellemi érdeklôdésem és munkám, napi életem, gondolkodásom világában […].
És természetesen szidom az istenit, ha úgy látom, hogy marha, de csak azért, mert szeretem.
Te kedves bolond, édes marhám. Miklós – ezt megírtam Neked, mert „Te is éppúgy távol voltál”.
Ölel barátod, a csendes bolond Miklós

[Verso: Mikulás-rajz alatt]
Kedves Miklós, e héten minden nap be van „táblázva”, és ezúton kívánok névnapodon jó egészséget, „bort, búzát, békességet”, amibôl, tudjuk, az elsô az, amit valahogy megkapunk.
Ölel

Miklós

Kállai Ernô

Művészettörténész, kritikus. Éveken át Moholy-Nagy Lászlóval együtt dolgozott Berlinben Walter Gropius, a Bauhaus körében. Sz. barátjaként több írását lefordította németre.

1949. I. 13.

Kedves Szentkuthy,
nem tudom, otthon talállak-e, ezért biztonság kedvéért elôre írásba foglalva is közlöm veled a következôket:
Kelemen Emiltôl hallottam, hogy szoktál könyveket venni. Mármost nekem, sajnos, sürgôsen el kell adnom néhány szép művészeti könyvemet. hátha akad köztük olyan, amelybe „beszállnál”. Ezekrôl van szó:
1. L’art catalonien. IX.–XV. sičcle. Cahiers d’Art kiadása, nagy albumformátum, 341 reprodukcióval. – 200 Ft.
2. Les arts primitifs français – Art mérovingien, art carolingien, art roman. Nagy albumformátum. – 170 Ft.
3. Otto Fischer: Chinesische Landschaftsmalerei. Kurt Wolff Verlag, 1923. 63 képes tábla. 100 Ft.
4. Ernst Diez: Shan Shui. Die chinesische Landsaftsmalerei. 1943. 68 képestábla, szöveg közti rajzok + 1 színes. 100 Ft.
5. Die Spätmeister des japanisches Holzschnitts (Sharaku, Hokusai, Hiroshige). 52 képestábla + 10 színes tábla. Otto Lorenz Verlag, Wien. 120 Ft.
6. Rembrandt összes rézkarcai (Meiser der Graphik, B. L. VIII.) 341 repr. 120 Ft.

Ha vennél valamit e könyvek közül,7 légy szíves, értesíts. Nem leszel holnap, péntek de. az Árpád gimnáziumban? Én a közelben lakom, a Kiscelli utca 76.I.2-ben. Nem jöhetnél el hozzám? Esetleg átmennénk a szomszédba a „Kenyeres pajtás”-ba egy pohár borra, ott el is beszélgethetnénk.
Megbocsáss, hogy így rád rontok, de minden kötél elszakadt, és ég a ház.
Válaszodat vagy holnapi látogatásodat kérve üdvözöl

Kállai Ernô

1949. I. 15.

Kelt Óbudán, a Kenyeres Pajtásnál, 1-2-3. kupica kisüstinél, az Úr 1948. esztendejében. januárius 15-én.8

Hát szervusz Te nagy ember, akivel végre remekül összekerültem. A fene egyen meg, nehogy megszeresselek. De fenemód irigyellek is, mert két ilyen kedves nô van körülötted. A vízilényrôl most már pontosan tudom, hogy ô Sellô. Mondd meg Sellônek, hogy amíg élek is bánom, hogy nem csókoltam meg tegnap, noha pedig olyan édes, kívánatos, torkos szája van. De nem voltam megberetválkozva, és ennek következtében olyan félszeg és bátortalan voltam, mint egy gimnazista. És aztán, csak utóbb döbbentem rá részeg fejemmel, hogy Sellô úgy eltűnt az elôszobában, mint a kámfor. Hát illik ez? Úgy faképnél hagyni az öreg Ubult, mint Szent Pál az oláhokat?!!
Ám hogy lássátok, kivel van dolgotok, sürgôsen közlöm: mához egy hétre, tehát január 22-én, szombaton este vacsora után találkozunk Folly Róbertnél, zenét hallgatni. Örömest benne van a Robicsek, és vár benneteket okvetlenül. 8–˝ 9 óra között legyetek ott, mind a hárman. Verpeléti út 14, földszint 1. A Móricz Zsigmond körtérnél kell leszállni, a Verpeléti út onnan indul. Majd kérni fogjuk Follyt, hogy a XV. századbeli dijoni mise-éneket adja elsônek (jó?), aztán Couperint, Purcellt, Byrdöt, Händelt, Bachot, Mozartot és egy kis Alessandro Scarlatti-áriát (gyönyörű!!!). Benne vagytok? No és persze Vivaldit. És ha bírjátok, Gluck Orfeusát. Micsoda program! Meg lehet ôrülni.
Te Miklós, nem tartogathatnál otthon állandóan valami kisüstit? Az a gyanúm, hogy én a jövô hét folyamán egyszerre csak beállítok, böngészni. És akkor jó volna egy kis lelki beöntés. Látod, megfeledkeztem róla tegnap, hogy Picasso Éjszakai halászatát megnézzem. Hiába, részeg voltam. Te viszont valóban fantasztikusan bírod az italt. Alle Achtung. Ölellek. Csókoltatom Dollyt és a Sellôt, teljes hódolattal.

Ubul

1949. II. 12.

Kedves Miklós,
S.O.S. megint itt a balhé. Tehetnél-e hétfô délutánra csodát, amikor úgyis dolgod van a gimnáziumban, mégpedig épületes dolgod? Ha nem megy az egész, talán egy része? Légy szíves. Elôre is kösz. Kézcsókom Dollynak és Magdusnak.
Ölellek

Ubul

1949. II. 22.

Kedves Miklós,
fontos híradás, jegyezd föl, kérlek a naptáradba: március 6-án, vasárnap este vacsora után ˝ 9 órakor találkozás és zenehallgatás Folly Róbertnél. Okvetlenül legyetek ott! Már megbeszéltem vele, hogy az Orpheus is műsorra kerül. Örömest vár benneteket. A napokban egyébként igyekszem beállítani hozzátok a szonett-tanulmány teljes kéziratáért.
Ölellek. Kézcsókom Dollynak és Magdusnak. Ubul

1949…

Te Miklós,
a Hölderlin-tanulmányod9 megrendítôen szép. Istenbizony, a végén majdnem könnybe lábadt a szemem. Ezt a tanulmányt csak én fordíthatom le németre, a fene essen beléd, megint behúztál a csôbe. Ez a Hölderlin, kivált a Hyperions Schicksalsliedben (amit idestova 25 év óta imádok) rettentôen saját magamra eszméltet. Most, hogy a tanulmányodat (mely jelentôsen felülmúlja még a Shakespeare-szonett tanulmányt is)10 olvastam, megint eszembe jut, hogy 1920-ban írtam egy, az egész emberi történelmet és szellemi vívódást tanulságképpen leszüretelô tanulmányt, ezzel a címmel: Ewige Wanderschaft.11 Az istenit neki, nem jelent meg sehol (noha az öreg Dietrichnek igen tetszett), és a kézirata ott veszett Berlinben, a 15 éven át gyűjtött, összes remek művészeti könyveimmel egyetemben.
Szóval lefordítom ezt a tanulmányt, ha addig élek is. A fene egye meg: most ez gyötör: nem híg velejű-e az én Picassóm ehhez a tanulmányhoz képest? Mert hiszen: iszonyatosan nagy gondolat-orkeszter-szóban zeng a te tanulmányodban. Azt hittem eddig, hogy az én Picassóm is sokszólamú írás, de most, a Hölderlined után úgy érzem, hogy nagyon is vékony, egy húron játszottam végig. Rettentô, ahogy Hölderlin kapcsán a költészet, a művészet legeslegvégsô dolgaira tapintasz. Egy söntésben írom ezeket, nagyon elgondolkodva, noha pedig ez alatt az idô alatt inkább pénzért kellett volna futkosnom, mert megint teljes a Pleite.12 De bánja a fene. Ez az általad felidézett Hölderlin – és szellemmámor és magamra-ismerés minden pénzt megér. (Csak így kérlek, türelemmel, mert lehet, hogy 4-6 hét is beletelik, amíg a tanulmányt lefordítom.)
That’s all. C’est tout. Még csak annyit, Dolly tegnap nagyon csúnyán kibabrált velem. Miért? Azt akarja, hogy komolyan belebolonduljak? Azt üzenem neki, hogy az Isten pofozza meg. Schluss.
Igaz rokonlelkembôl ölellek

Ubul

Sürgôsen kölcsönkérem tôled Hölderlin verseit! Nem hoznád el, amikor az iskolában órád van? Ha nem vagyok otthon, add le a házmesternek. Elôre is kösz.

 

Kunszery Gyula

Költô, irodalomtörténész, újságíró. Szentkuthy Miklós tanártársa volt az óbudai Árpád Gimnáziumban 1939–1948 között. Szentkuthy sokat emlegette és nagyra becsülte nyílt, ôszinte természetéért és a hitleri idôkben tanúsított politikai bátorságáért.

1954. XI. 15.

Kedves Miklóskám!
Kriszta a tanúm rá, mert elmeséltem neki másnap reggel, szóval szerdáról csütörtökre virradó éjjel a következôket álmodtam. Van egy Tóth Péter nevű öreg haverom, az a valóságban ny. ügyész és hajdani vívó-olimpikon. Az álomban viszont a Józsefvárosi-templom plébánosa volt (valójában protestáns). Nôvéremék elküldtek hozzá, hogy váltsam ki a házassági levelüket. Ott ült a plébánia-hivatal íróasztala mellett fehér mise-ingben, s egy kisfiúval tárgyalt valamirôl. Odaköszöntem neki: „Péterkém, most hivatalos ügyben kereslek”, de ô rám se hederített, a gyerekkel foglalatoskodott tovább, azt magyarázta neki, hogyan kell írni egy új típusú írótollal, s egy fehér papírlapra ezt írta le: „Miklós”, de már az M.-nél el is pacázta az írást… Én mindjárt abban sejtettem az álom jelentését – lehántva róla minden járulékos elemet, – hogy Miklóssal valami baj lehet. S mikor este késôn hazavetôdtem, avval fogad Kriszta, hogy értesítés érkezett Édesapád haláláról.
Én nyomban felemeltem a telefonkagylót – nem ezt a fekete recsegôt, hanem azt a másikat – és belekiabáltam: „Atyikám, fiatal vagy és okos!” – S az az érzésem, hogy meghallotta. És mosolygott. Hiszen Ott már valószínűleg csak mosolyognak az effajta gyarló, földi, emberi érzelgôsségeken és félszegségeken.
Emlékszel, legutóbb arról vitatkoztunk, – Te tagadtad – hogy az emberben a halhatatlanságot igénylô transzcendentális ösztön van olyan erôs, mint a lét- és fajfenntartásé. Nos, akkor nem hittem volna, hogy ilyen hamar, ilyen szomorú s ilyen személyeskedô érvvel siet elméletem támogatására a kegyetlen Végzet. Mert azt hiszem, hogy csak a sír szájánál lehet igazán érezni állításom igazát, ilyenkor az a bizonyos ösztön elemi erôvel dörömböl a tudatunk falán, és szerintem – minden Nyekraszovval ellentétben – itt, a halálnál van a vallás végsô gyökere. Mert az elementáris erôk félelmétôl megszabadíthat a tudomány; a nyomorúság közepette reménykedni lehet abban, hogy támad egy új Spartacus, Dózsa vagy Lenin (vagy Horthy Miklós), még betegségek esetén is lehet bizakodni a természeti erôkben. De a Halálnál nincs más megoldás, mint hinni Istenben és a túlvilágban.
És egymást – az itt-maradottakat – még jobban szeretni! Ne haragudjál a sematikus „üzemi” hasonlatért, de ha egy kazán összedôl, akkor a többi, még üzemképes kályhákban kell jobban felszítani a tüzet, hogy ne csökkenjen a környezetben az a szeretet-meleg-hôfok, ami nélkül nem lehet és nem is érdemes élni.
Az értesítést megkésve kaptuk. Vagy a késôn-feladás, vagy a téves címzés következtében (Hol van már vagy még Kettôskereszt-utca?). És így a temetésen nem tudtam megjelenni.
De ez nem is lényeges. Majd egyszer egy késô-tavaszi vagy kora-ôszi napon kisétálunk együtt Atyi sírjához, ott elimádkozunk egy Üdvözlégyet, vagy elmormoljuk magunkban Csokonai hátborzongatóan szép költeményét az elmúlásról és átalakulásról, ott hagyunk pár szál virágot, és azután beülünk a Szürke Csacsiba (úgy emlékszem, így hívják a közeli kocsmát), és „megtoroljuk” az öreg-úr halálát. Te tudod legjobban, hogy ez nem kegyeletsértés, hanem nagyon is kegyeletes szertartás.
Egyébként is: idestova már több rokonom, ismerôsöm van a Farkasréti-temetôn belül, mint kívüle, s így ha kisétálok oda, olyan, mintha egy népes társaságba mennék.
Persze, közben még találkozni fogunk személyesen is, ha majd túl lesztek az elsô napok nyomasztó nehezén.
Addig pedig Miklóskám, íme ezúton beszélgettünk el egy kicsit Veled, Édesanyádnak add át kézcsókunkat, Dollyt csókoljuk. Marionnak gondolatban felemelem az iskola-füzetét:
Gyulácska

Balaton-Öszöd, 1959. VIII. 8.

Kedves Miklós!
Régóta tartozom Neked ezzel a levéllel, hogy ti. hálásan megköszönjem dedikált művedet,13 de egyrészt nem akartam csak úgy zsákban macskát megköszönni, másrészt csak most, rövid szabadságom alkalmából tudtam annyi idôt szakítani, hogy a könyvet valóban végig is olvassam. (Sajnáltam, hogy mikor elhoztad, nem találkozhattunk.) Elolvasván a könyvet, nem kongó frázisként fog hangzani az elismerés, amely tömören ebben sűríthetô: irigylésre méltó az a fantasztikus gazdagságú írói tehetség, amelynek még a kisujjból kirázott mellékterméke is ilyen mély értelmű művészi alkotás. Az volt a szándékom, hogy írok is róla a Vigiliában, de errôl le kell mondanom, mert a könyv felszíne olyan, hogy a mi olvasóközönségünkkel nehezen lehetne megértetni, hogy itt jóval több van, mint a késôi középkor s így természetesen az egyháznak is szatirikus ábrázolása. A krónikázó klerikust idézem: „hogyha valamilyen jelenséget látunk a világban, ne elégedjünk meg a felület megfigyelésével és a legszembeötlôbb külsô jegyek leltározásával, hanem hatoljunk a homlokzatok mögé…” Hát én hatoltam is, de az átlagolvasó erre nemigen képes. Én jól tudom, hogy a Burgundi krónika nem csak középkor, és hogy nem csak akkor, azokkal és azok révén történt minden nem úgy, ahogyan kellett volna, illetve kellene; no de ezt meg veszedelmes lenne nyomtatásban elemezni, fejtegetni – mindkettônkre. Persze ne hidd, hogy valami túlzott önteltség beszél belôlem, amikor így szembeállítom magamat a többi olvasóval, s elkülönítem magam tôlük. Korántsem. Teljes tudatában vagyok helyzeti elônyömnek, annak ti., hogy szerencsém van személyesen és közelrôl ismernem e mű íróját, s ez az, ami lehetôvé teszi számomra az alaposabb megértést. De hát ezzel pedig nem illik elhencegni egy hivatalos kritikában, s így hát mindenképpen meg kell elégedned a Burgundi krónika reflexiójaként ezzel a pár írott sorral, – no meg az alkalomadtán személyes csevegéssel.
Hogy pár sort magunkról is írjunk: az Új Ember kibérelt nyárára itt egy balatonparti villácskát, s tíznapos terminusokban váltakozva nyaralgatnak itt a vállalat alkalmazottai; mi családostul július végén jöttünk ide, s a jövô hét elejéig maradunk. Elônyei az akciónak, hogy nem kerül semmibe, s a vállalat furgonján háztól házig szállítanak (ez különösen Kriszta szempontjából kedvezô). Hátrányról nem is beszélhetek. Legfeljebb az idôre panaszkodhatunk, de errôl nem a vállalat tehet. De már az is erôsen javuló tendenciát mutat, sajnos idestova „post festa”.
Közelünkben nyaral Szerb Antalné, aminek az az elônye, hogy sok érdekes irodalmi világi pletykáról értesülhet révén az ember. Nemrég vendégségben volt nálunk Sôtér, s ô mesélte, hogy W. J.14 Almádiban evezés közben majdnem belefulladt a Balatonba. Csak majdnem. A Balatonnak úgy látszik jobb ízlése volt annál, semhogy elnyelje. Egyébként az egész kulturális vonalon erôs balratolódás észlelhetô. Mondd már. Megszoktuk. No de most már nem fárasztalak tovább kusza soraimmal (apropos, kuszaság! – jó bor is van errefelé!), és búcsúzom Kriszta nevében is. Mindkettôtöknek kellemes nyári idôtöltést kívánva – üdvözletet, csókot, kézcsókot küldve (kitôl kinek mi dukál). Mi van Goethével?15

Gyulácska

Ui. Kedves Miklós! Ez a téma „egészen más lapra tartozik”. Felesleges, hogy belekerüljön netán kiadandó „gyűjteményes levelezés-kötetünkbe”. Tehát könyved megjelenésének azért is örültem, mert ennek révén bizonyára végleg kievickéltél az átmeneti anyagi zavarok veszély-zónájából. Ennek feltételezése viszont felbátorít arra, hogy elôszerénytelenkedjem az arra való emlékeztetéssel, hogy 200.– forinttal még „jössz nekem”. A 400-nak a felét kaptam meg az elsô „zsákmányolás” alkalmával, amikor véletlenül összetalálkoztunk a Belvárosban. A többi sem sürgôs, hiszen addig az enyém, amíg nincs nálam. Csak éppen a „clara pacta” kedvéért említettem, hogy a „bona amicitiá”-t semmi félreértés se zavarja, és sietve le is zárom a témát, feltételezve, hogy nem haraxol meg érte,

l. m. f. Gyulácska

Szentkuthy Miklós – Vas István

1973. január 29.

Édes jó Pistám!
talán hallottál valahol arról, hogy immár majd egy éve lefordítottam Joyce Ulyssesét. Fordítás közben a benne levô verseket (mondjuk nagyjában a „szürealistább” jellegűeket) magam lefordítottam. De maradt kb. 60 sor – lefordítatlanul. Bár elég képzelôerôvel rendelkezem (lehet, hogy már ez is képzelôdés…), nem tudtam mást elképzelni, mint hogy ezeket a sorokat CSAK TE fordíthatod le. Erre most szeretettel, nagy hálával „ünnepélyesen” és baráti csókkal megkérlek, – ettôl a kívánságomtól persze a lektorátus és a kiadó is el vannak ragadtatva. Tudom, tudom elfoglaltságodat (Hölderlin, önéletrajz, versek stb. stb. stb.), de talán ez a 60 sor (bocsáss meg szerénytelen, de vad óhajomért!) – egy hónap alatt –, beszúrható lenne opusodba. Még egyszer nagyon kérlek rá, piros szívvel biztosítva Téged, hogy ha nincs módod vágyálmomat teljesíteni, ölelésem éppoly megértôen szoros marad nyakad körül, mint most és mindörökké. (Telefonom: 364-169). Pirit – VIII. Orpheusom egyik Fôihletôjét – karácsonyi és húsvéti szívcsengô szívlármával kézcsókolom.

Miklóstok

Illyés Gyula

1974. IV. 4.

Kedves Miklós,
Ma reggel kaptam meg az Ulyssest. Elsô olvasmányul tettem asztalomra. De nem állhattam meg, hogy ízelítôül ne igyak belôle egy nagyot. Így máris a köszönetem mellé szívbéli gratulációmat is küldhetem. Csatlakozva a véleményekhez, melyeket eddig is hallottam: mesterteljesítmény!
A magyar nyelv Múzsájával együtt szeretettel ölellek

Illyés Gyula

Örkény István

1976. XII. 6.

Kedves Miklós!
Nem tudom a telefonszámodat. (Az enyém: 858-517-re változott). Azt sem tudom, mond-e neked valamit egy esetleges József Attila-díj. Nekem azonban jólesik elmondanom a körülményeket, hátha egy kis örömet okoz.
Ennek a lebonyolítása az, hogy az írószövetségi titkárság (aminek nem tudom, miért, tagja vagyok) 15 írót javasol a választmánynak, mely aztán szabadon hozzáír, töröl, és titkos szavazással választja meg azt a 15 nevet, akit fölterjesztünk. (Hová? Ahol döntenek.) A titkárságon én mondtam ki elôször a neved, mindenki helyeselt, és a választmány ülésén a jelenlévô 32 író 32 szavazattal hagyta ezt jóvá, amire alig volt még eset. Az utánad következô (úgy emlékszem, Csurka) csak 26-ot kapott.
Írom ezt azért, nehogy a Nagy Magányosnak véld magadat, hanem érezd mindannyiunk tiszteletét, szeretetét, elsôsorban persze e sorok írójáét, aki pályád kezdete óta látja benned minden idôk legnagyobb prózaíróját.
Dollynak kézcsókom, téged barátsággal köszönt

Örkény István

 

Szentkuthy Miklós – Miháltz Pál

1981. IV. 11.

Édes, jó Barátom, drága Palim-Pálom!
Kevés olyan kedves értelmes, lírikus, szeretô, szenvedélyes és elégikus levelet kaptam életemben, mint Tôled, – szégyenletesen szegényes viszonzás, mikor (valóban) óriás-naplómból elküldöm Neked azt a passzust, melyet képeid hatása alatt (Orpheus-művem IV. és V. kötetének írása közben) körmöltem és véstem:
Szerettem-e szebbet a bolond nagy természetben, mint a napraforgókat? Ha emlékezetem nem csal: mintha a Prae-ben (1934) is, a könyv legelején napraforgókról írtam volna; elvégre a második kiadásban is utánanézhetnék, de utálom magamat olvasni (afféle „rom-eltakarítás…”). Miért írom a Nagytermészetrôl, hogy „bolond”? ezer oka van ennek, de most csak egy okot jegyzek fel: a Nap az élet, a hajnal, a vegetatív Éos (a mitológiában is) és ugyanakkor ez a drága, robbanó, parádés Aurora és Hélios-Virága: már magában hordja a mulandóságot, hervadás-drámákat, pusztulás-tragédiákat, – erotikus tárulkozás és Innata Nirvana mindig ikrekként szólják a maguk paradox kétszólamúságát a világban. Miháltz Pál és én – egy. Olcsó vagy jobb minôségű úgynevezett „egzisztencializmus” és a desperáció fekete méhében születô „valahol, valahol mégis (?) tavasz…”
Mérhetetlenül undorodom, utálkozom, röhögök és ásítva unatkozom a műtörténet, műkritika esztetizáló frázis-katafalkján, gané-galacsin hajtogatásán, eszelôs szó- és zsargon-fétisizmusán, de talán (csuda egy véletlen), nem is olyan különleges rondaság, mikor valaki „lírai konstruktivizmus”-ról írt Miháltz festészetével kapcsolatban. Itt Miháltz és én újra – Egy. Mert tele vagyok érzéssel, indulattal, szenvedéllyel, szomorúsággal, rekviemmel a Keats-költô versével: Az Ôszhôz, tele vagyok a Létezés totális érthetetlenségének (tán értelmetlenségének?) tudatával, ami bomlasztó, rothasztó, feloszlató, anarchikus alaktalanságokra csábító dolog, – és? és? és? Mégis (Miháltz!) rendet, szerkezetet, kompozíciót, egyensúlyt akarok, – szép, palotás szimmetriákat, arányokat, a Styx és Acheron cineráris tájain. Nem vagyok-e Miháltz Pállal és Goethével utazó, aki grand-guignol és neuro-mély romantikát igyekezett egy életen át a hellenisztikus aranymetszésekkel, Canova-klasszicizmussal egyesíteni? Teuton Faustot gréciai Helénnel? Walpurgis-éjszakát az Égei Tenger reggelével? Káoszt a Renddel?
Nekem Szentendre óriási élmény volt, amit az tett ragyogóan lehetôvé, hogy semmiféle művésszel, művészteleppel, zsenikkel vagy sznobokkal nem találkoztam. Ezért tudtam a Művészet folyóiratban Vajda Lajos Szentendre-„értelmezésérôl” rokonszenvvel írni.
Kapuk, kapuk… Bizánc, falu, egyszerűség, élet kapuja, halál kapuja, érzékies ívek és formák, szinte totemeim voltak a nép, a paraszt, a rom, a mulandóság, a nem diadalívek és nem Titus-humbugok. Nincs az a szexuális gyönyör, mely Miháltz színeinek, faktúrájának, feketének, halálaranynak, álomtapétának, láb-zöldnek, ôsz-mézgának, ôsz-olajnak érzékies hatását pótolhatnák. Sereg divat-absztrakt képet elvbôl, ösztönbôl utáló, de ha érzékies, vad színei vannak (vagy autumnálisak) szenzuálisan –, pillanatnyilag fütyülve arra, hogy értelmes vagy értelmetlen dolog ez –, szenzuálisan kéjelgek bennük.
Feszület… Egész Orpheus művemet átjárja hit és hitetlenség, mítosz és ráció, lobogó metafizika és dezillúziótól lógófarkú fizika, katolicizmus és agy-parázna eretnekség harca (most már nem is nagyon harcolnak, – „békés együttélés”…) Most: Miháltzzal (tévedek?) a Feszület elôtt megint iker-egynek érzem magam, – itt a szenvedés iszonyatosan felfoghatatlan tényérôl van szó.
Miháltz – Miklós – a madárijesztô és a Crucifixum azonossága, ugyanakkor kétfe-
le szétfutása, rongyok horror-babájában is ott az Isten (oly érdektelen, hogy valaki hivatalosan theista vagy atheista…) és a keresztfát is reménytelen bábjátéknak érezzük.
Óbuda eltűnése… 1939–1945, a világháborút ott éltem át. Egyik legkedvesebb barátom, a legjobb magyar kritikus, Halász Gábor Óbudán élt. Másik jó-jó barátom, Kállai Ernô műkritikus Óbudán élt. Egyik fôszeretômmel óbudai kocsmakertben találkoztam. Ôsz volt, a levelek szokásos halálkaméleon halálszínessége, vad szelek surrogása, színfoltok, vonalak, kék fa, vörös fal, alkonyat memento mori koloratúrája, újra vörös foltok, újra kék látomás fénytkeresés – soha, soha (objektív vagyok, nem hirtelen-hűlô hülye-hisztériás) színek Isten legnagyobb ajándéka, mondá Chesterton – ilyen érzéki felfordulást nem idéztek fel bennem, – így festenék, ha festenék, – milyen fájdalmasan különös, hogy Miháltz Pálnak leghalványabb sejtelme sincsen, hogy valaki (Miklósa) az ismeretlenség távolában zsigerei VÍG zsugorodásával kéjeleg a Melankólia, a temetô pasztell-puha, viasz-nehéz pávatollaiban.
És újra ô, és újra én, és újra képek: pecsétviasz olvadása plusz mértan Archiméd és Pythagór-kövei és szögletei és (ez másik nagy témám Miháltz Pállal kapcsolatban) – egy szűk, szűk világban és világból ki tudja fejezni a Mindenség szomorúságban dúskáló prizmatikus komponenseit, – nagy tanulság és figyelmeztetés (fenyegetés?…) ez nekem, aki kócos-barokk opusomban minden virágot, Istent, csillagot, kristályt, történelmet, állatot, múltat, jelent, művészetet, lélektant, matézist, divatot, sexus ultimust stb. ki akarok fejezni (Catalogus Rerum): nem vagyok tulajdonképpen nevetséges Miháltz szélrózsás mikrokozmosza mellett?
Úgy tudom, ha jól tudom, Miháltz Pál a 20. század leghaladóbb elveinek hitvallója és harcosa. Ez mindenképpen jó, de különösképpen akkor jó, ha szeretetbôl, részvétbôl, virágok, falak, fák, bizáncok, kapuk, Holdak és Napok bukása és koloratúrás esendôsége fölötti fájdalomból születik. Akik agonizáló napraforgókban szofoklesznél aischyloszibb tragédiát látnak (in colora! in colora! Forma e Colore füzeteim…): azok a szenvedés keresztjét (száz év elôtti Volga-bárkákat vontató…) viselô embereknek is – a leghitelesebb szív-okokból – bizonyára a legnagyobb JÓT akarják.
Vajon találkozom-e az életben (találkoztam! Elsô élményem egy rajza vagy metszete volt Borsos Miklós szobrász lakásában 1947 táján) Miháltz Pállal? Meg tudom-e értetni vele, hogy sok szomorúsága (túloznék?) azáltal, hogy „forma e coloré”-vá magasztosult (színeid: heroinom, hasisom): bebizonyosodott, hogy a Lét gonosz gyász-maszkja mögött a végsô ok és a végsô cél mégis JÓ? (Orpheus IV. vagy V. kötetében egy piktor modellje Miháltz Pál legyen).
1981. január

Édes Barátom, bocsásd meg, ha ez a felületes napló-jegyzetem távolról sem közelíti meg műved pontos definícióját, és nagyon is önzô módon szubjektív, – próbáld szeretni e torz skiccen keresztül is leghűségesebb

Szentkuthy Miklósodat

 

Juhász Ferenc

Budapest, 1982. I. 19.

Kedves Géniusz Úr!
Kedves Miklós!
Nem is Pápa! Nôpápa Egyáltalán! Undsoweiter Kanpápa. Kellene két kantáta!
No, nem bolondozok! Édes Miklósom! Két ünnep kér tiszta szót. E tiszta szavakra kérlek. Egy: Illés Endrérôl. Kettô: Arany Jánosról. Bandi júniusban lesz nyolcvan éves. Arany János száz esztendeje halt meg. Miklós! Írj róluk! Kérlek minden szeretetemmel. Mert Arany János, e zárt világegyetem-ôrület, e nyitott tiszta-tiszta bánat, ez az öldöklô szelíd gyász, ez a Magyarországra dôlt sírás, ez a könyörtelen fehér jaj: hatalmas szavakat kér! S a tiéid azok!
És Illés Bandi? Szava és irodalom-szolgálata: most kötelessége Róla szavunknak.
Édes Miklósom! Ugye írsz? Valamit, akármit.
Az Illés Endrérôl szóló: március végéig kellene.
Az Arany Jánost-mondó: augusztus végéig.16
Befejezésül: mikor láthatunk Benneteket?
És lesz-e újabb Szent Orpheus-rész? Mert várom.

Millió kézcsók és milliárd ölelés: Feri

Szentkuthy Miklós – Varga Domokos

1982. V. 15.

Drága Dombi! Mi az, hogy „Dombi”?! Hegyi! Alpesi!
Életem állandó, kísérô örömzenéje, hogy könyveidet nekem mindig elküldöd,17 – közben alig marad belôlem valami, olyannyira szétrág a legsárgább irigység: hogy lehet valaki olyan ezeroldalú, mint Te (99 klapeccel, emeletes ágyakkal) = vízi könyvek, erdô-könyvek, históriás és literáris könyvek dübörgô vízesése buta fejemre, – CSODA VAGY! Amellett jóság, szeretet, humánum, humor és bölcs, fölényes türelem!
– Finnek, finnek… Három emlékem van.
Egy = 1919–23 táján az I. ker. Werbôczy-gimnáziumban Bán Aladár volt latin tanárom, eszelôsen (naiv sovinizmus? agglegény-hobby?) ugorkodott örökké a finnek körül, modorai bizony sok kacagtató „tic”-kel voltak spékelve és tűzdelve, ugrattuk is bôven.
Kettô = az Egyetemen (1928 táján) magyarból középvizsgáztam, a nyelvészet professzora törpe mongol gnóm Szinnyei volt, ôrjöngve utáltam a volapük, zürjén, osztyák stb. szar makogásokat és fonetikus írást, meg is buktam a nyelvészeti vizsgán, bár Bán tanár úr (elmentem hozzá) lefordított nekem egy „Kun isä lampun osti” című novellát (hogy oda ne rohanjak…) –
Három = mikor 1941–42 táján olvastam a Vikár-féle Kalevalát egy kiskocsmában, – az ilyesmirôl, – Hegyi-kém ne alkoholfreies Restaurantok jussanak eszedbe, hanem a Kánai Mennyegzô, ahol az Úr Jézus igazhitű protestáns bort varázsolt, eretnek katholikus vinkó helyett, – ebbe a kisvendéglôbe állított be egy biciklis rendôr + honvéd + valami18 is + bébi-tűzoltó és ® engem, mint középiskolai tanárt: légoltalmi segédszolgálatra cipeltek a várbeli légvédelmi tűzérség (= a mellé- és félrelövés felejthetetlen olympiai bajnokai…) Fôhadiszállására…
„Szerelmed, Suomi” – ?
Szerelmem: Te Nagyhegyi!
Mindezt véste: NIKOLAJNÄN SZENTKÄJTLINNEN

Juhász Ferenc

1983. III. 29.

Kedves Miklós! Drága Orfeusz-Atya!
Énekes kéri Énekesét: húr-pengetésre, szív-tisztító Dalnoki Dologra!
Írásra: Babits Mihályról!
Fájdalmad ha volt: temesd el!
Örömed ha van: virágozzon!
Úgyis egy földben rohadunk majd el. Magyarország-földben!
Okos, okos, okos szavad kell!
Páfrányos, csillagos szavad kell!
Örvénylô virágzásod!
Nincs annál szebb, mintha arról beszélünk tiszta szóval, aki nem szeretett minket!
Keményebb visszavágás!
A szelídséggel!
A szelíd világegyetemmel!
És elhallgat az Isten, ha a világegyetem kezd beszélni!
Hát beszélj, drága Barátom!

Ölellek milliószor, kézcsókom Asszonyodnak: Feri

Az írás szeptember 1-ig kellene.19

Szentkuthy Miklós – András László

1983. XII. 14.

Édes, jó András Laci Barátom, hála, öröm kísérte, kíséri november 12. óta pompás könyvedet20 – Irántad érzett intellektuális vonzalmamon és legôszintébb szeretetemen mit sem változat sordino-lucifero kérdésem = MI A FENE rejtélyes Madáchban és Az Ember Tragédiájában? Számomra: lélektani, biológiai, szociológiai, históriai, életrajzi stb. szempontból minden szinte ásíttatóan világos, evidens Formule-mäßig, verkli-banale… Persze ez a suttogó (tán = von Fachkenntnissen unbetrübt…) véleménykém: mit sem változtat a sci-fi-krimi-zált Madách-portréd irodalmi remeklésén.

Csók:

Szentkuthy-Pfisterer Miklósodtól!

Lakatos István

1985. II. 25.

Drága Miklós!
Ugyancsak megkésve köszönöm meg vaskos kötetnyi Fejezetedet21 (múlt évben befutott még) – kiderül belôle, huszonéves korodban zseniális voltál már; fene a korviszonyokat, hogy az irodalomtörténet ezt öregkorod delén fedezi csak föl. Még jó, hogy vagyunk néhányan (s ez a néhány számít: nem a kézikönyvek és készülô Összefoglalók), akik ezt mindig tudták Rólad.
Kamatoztassuk felismerésünket a gyakorlatban most.
Hajdani folyóiratunknak, az Újholdnak és a köré csoportosult társaságnak fölfelé futó csillaga lehetôvé tette számunkra, hogy újra indítsuk ezt a vállalkozást. Nem havi sajtótermék formájában, hanem évkönyvként. A Magvetô fölajánlotta, hogy évente mondjuk két kötetet, Újhold-évkönyv címen szerkesszünk meg, és töltsük meg egyrészt a mi munkáinkkal, másrészt a nagyra becsült barátaink remekműveivel. Ívszám hozzávetôleg annyi áll évente rendelkezésünkre, mintha tizenkét folyóirat-számot hoznánk ki. Egy-egy kötetünk így 6-700 oldalt tehetne ki. A szűkebb szerkesztôség: Nemes Nagy Ágnes, Lengyel Balázs és én, a tágabb: Ottlik, Mándy, Szabó Magda, Lator, stb. Általam üdvözöltetnek mindnyájan s kérnek föl, tisztelj meg bennünket közreműködéseddel.
Elsôsorban érdekes, jó esszéket szeretnénk Tôled. Esszét, pl. az angol esszérôl, Eliotról mondjuk. De nem akarjuk megkötni képzeletedet, írj, amirôl szeretnél.
Évkönyvünk a társművészetekkel, a történelemmel, a tudományokkal is foglalkoznék. Hátrány számodra: mivel most indulunk, elsô alkalommal az átfutási idô legkevesebb 3 év, ez a várakozás, késôbb, remélhetôleg rövidül. Elôny: mivel nem folyóirat vagyunk, a kiadó jobban fizet, mint az idôszaki sajtótermékek szerkesztôségei tudnak. Évkönyveink, mondanom sem kell, értékcentrikus orgánumok lennének, feltett szándékunk tehát, hogy szigorúan kiszűrjük belôlük mindazt, ami irodalom ürügyén a folyóirat-oldalak 90%-át megtölti nálunk.
Levelezés helyett egyszerűbb, célszerűbb lenne talán, ha felhívnál. Csak soha délelôtt, akkor alszom! Legbiztosabb déli 12 és 2 óra között. Várom telefonodat, kedves Miklós, vagy akár mindjárt küldeményedet.
Sok szeretettel ölellek addig is:

Pista

Gábor Miklós

1985. VIII. 3.

Drága Miklós,
bocsánatkéréssel kéne kezdeni, azzal is kezdem. Bocsánatot kérek. Senkivel szemben nem lettem volna ilyen bugris, mint Veled szemben. Jöttek a könyveid és ajánlásaid, – hozták a könnyülést, az örömet. De én csak halogattam azt a két sort, ami udvarias lett volna, de egyben megszakította volna személyes kapcsolatomat Veled, összes műveiddel – saját fiatalkorommal és összes elképzelt műveimmel, no meg azzal az érzéssel, hogy még élek.
Elmúlt éveim olyanok voltak, mint a félálom, de nyomasztó félálom, a vereségek és tehetetlenség évei, amikor a közömbös lealacsonyodás és a rabszolgaság undorát nem tudtam szinte egy percre se kiköpni a számból. Te, aki a világtól külön élsz, talán nem ismered ezt az érzést: benne lenni. És közben „semmi okom panaszra”!
Talán szégyelltem volna Hozzád közeledni az undornak ezzel a közérzetével, amelyhez közben ragaszkodtam, hisz végül is ez volt az egyetlen biztos pont, ettôl éreztem mégis úgy, hogy van remény.
Ma se vagyok sokkal különb állapotban, de talán mégis – hisz lám, legyôzött a kényszerű vágy, hogy írjak Neked. Mindig tudtam, hogy vagy, mindig újra olvastalak, olvasgattalak, ahogy kell. Csak éppen nem tudtam felmutatni Neked azt a „színészt”, aki a Te színészeidhez hasonlít, ezt szégyelltem. Talán. Ki tudja?
Nem voltam képes rá, hogy egy sort is leírjak Neked, most meg szükségét érzem. Ez minden, amit mentségemre mondhatok. Köszönöm, hogy Te közben is gondoltál rám. És fel foglak majd hívni, és ha megengeded, majd fel is foglak keresni. Hallgatni téged (mint „európait”). Tiszta szívbôl ölel:

Miklós

Ugye, nem haragszik, hogy én is aláírom: Vass Éva (mint „nej”)

 

Szentkuthy Miklós – Rakovszky Zsuzsa

1985. XII. 14.

Édes, jó Rakovszky Zsuzsa,
november 14-én kaptam meg kezébôl gépelt vers-gyűjteményét, – november 16-án, szombat reggel, ˝ 9 ® ˝ 10 órakor mindet szóról szóra, betűrôl betűre a legnagyobb izgalommal olvastam végig, alaposan aláhúzogattam a művészetileg „legfeltűnôbb” sorokat és szavakat ® az eredmény számomra: nagyon magas színvonalú költészet ez, sok konzekvencia vonható le belôlük, ha a 20. század ars poeticá-járól eszmélkedünk ® szívesen eszmélkedem Magával együtt, ha kitüntet látogatásával!

Miklós

Szentkuthy Miklós – Határ Gyôzô

1986. VI. 6.

Kedves, kedves, kedves Gyôzô!
Hamarjában is, késôbben is, alig tudom, hogyan köszönjem meg legizgalmasabb, legfejedelmibb könyvajándékaidat. Jóformán még a csomagolópapírt se hántottam le róluk, és úgy olvastam végig egyfolytában (fagylalt a tölcsérbôl lassan szopogatva) Éjszaka minden megnô című könyvedet, a meg nem érdemelt dedikáció legnagyobb büszkeségem, olvasás közben Vergiliusként vezetett, mint ama taljánt.
Mégis, kissé aggódom, hogy tán illetéktelen tolakvásnak veszed, ha mondom: vallás, filozófia, erotika, katolicizmus, krisztológia, pornológia, szóalkotás, nyelvalkotás szellemi supermarketjén valahol vérfertôzô rokonságban, és ha nem, tán sógorságban vagyunk.
A legnagyobb szeretettel, valóban a legvastagabb és legkövérebb remény hizlal tovább a viszontlátás reményében, – Nietzsche-bajuszod szôrzeti közérzetérôl majd személyesen adsz információt, –
ölel, ölel, ölel

Miklósod

Szentkuthy Miklós – Esterházy Péter

1986. VII. 3.

Köszönöm, köszönöm küldeményedet, a szépirodalomból22 majdhogy ( = laudandum est) kivezetô bevezetésedet – magam sem tudom pontosan, hogy nekem = BE? Vagy KI? Vezetés kell-é?
Csók, ölelés

Sz. Miklósod

Szentkuthy Miklós – Juhász Ferenc

Irányítószám: Szívemben és a Nagytermészetben mindenütt jelen lévô Úrnak

1987. Karácsony

Egyetlen Ferikém,
folyóiratod decemberi számában az én legszerényebb prózám23 groteszk remeterákként lopakodik verseid márvány (vendéglátó) kagylójába, onnan integetek bájtalan ollóimmal habverô hálákat és gyöngyözô jó imákat!

Miklós

Szentkuthy Miklós – Baránszky-Jób László

1987. IV. 6.24

Édes jó Lacikám!
No végre a sors megembereli magát és hosszú boldog életet, egészséget, frissességet, alkotó erôt ad azoknak, akik ezt legigazabban megérdemlik. Ünnepeljük szívdobogva, harangzúgva, karácsonyi ajándék-hirdetô csengettyűvel, húsvéti piros tojással és fôleg Pünkösd napjának minden liturgikus attribútumával, hiszen életedben, munkásságodban a Szentlélekkel teli szellem mind újabb és újabb kibontakozását üdvözöljük. Persze hogy akár négykézláb is rohannék, remélem hozzád méltó ünneplésedre, de hát a doktorok ronda bronchitisem miatt szobaáristomra kárhoztattak. Igaz, hogy helyettem olyan küldönc viszi ezt az általam egész hóvirágos kertnek érzett üzenetet, aki az esztétika magántanárának és minden irányú tudorának legmagasabb igényeit is kielégítheti.
Tolulnak az emlékek: egyetemi éveim alatt egy kolléganôm esztétikából doktorált mellékszakként, tiszteletére olvastam el a Kritik der Urteilskraftot,25 errôl veled is kacagva sokat beszélgettem, ezer tanácsodat a leányzó javára értékesítettem, Häberlin esztétikáját26 a törvényszéki bonctani intézet elôírásai szerint szedtük széjjel. Ezt is kacagva, egyáltalában, hála az Égnek, sok-sok találkozásunkat mindig az édes bohóckodás, játékosság, humor, bukfenc kísérte. Kivétel lehetett volna drága feleséged hajlama [?] a politikai aktualitások túl sötét felfogása, de most visszatekintve ezt is a mi két vihogó, vigyorgó, holdvilág képünk teszi kellemetessé.
Alaposan megtárgyaltuk Négyesy professzor úr szalon-mikulás csevegéseit a szépség titkairól,27 röhögtünk Brandenstein28 pávián-filozófus hülyeségein, de arra jók voltak, hogy veled együtt megkíséreljek egy szépség-definíciót, mely ma is kísért, tekintettel a königsbergi meghatározás29 hamispénz hamishangjára.
Késôbbi írói pályámon igenis döntôen befolyásoltak azok a megjegyzéseid, melyeket a Semmelweis utca egyik eszpresszójának nyári teraszán contra Prae és pro Divertimento mondtál, a szokásos szenvedélyességgel, kamaszossággal, lelkességgel és lobogással, mely, csodák csodája, jelen pillanatig sem hagyott el. Életem nagy büszkesége, hogy az annak idején a fagylalt mellett fülembe harsonázott „contrá”-kat újból meg-megméregetted nagydocens mérlegeden és a Szentkuthy-rejtély című tanulmányodban ennek hangot is adtál.30 Jól értsd meg, drága Lacikám, ha magamról beszélek: rólad, csakis rólad van most szó, tükröd vagyok, arcképed tüköre, és én az arcképnek örülök, ôt tisztelem, neki kívánok minden jót, és nem a reszketô kezemben tartott tükröt nyalogatom.
Adhatok-e szebb ajándékot neked, mint legsárgább, határtalan irigységemet, ami már a testi dolgoknál kezdôdik, hiszen teniszbajnok vagy, én meg legveszettebb nyelvújító hajlamaimat sarkantyúzva sem találok megfelelô gorombaságot a magam sportbéli balfácánságára. Olthatatlan lelkességed: könnyekig meghatott, hogy velem együtt kísérted Édesanyámat utolsó útjára a Farkasréti temetôbe, akkor már tudtad, hogy a Divertimentón dolgozom (1956…), és hogy fájdalmamból az alkotás területére visszahódíts, Szabó Lôrinc Mozart-versét elemezted, a la Baránszky-fureur esthétique.
A budagyöngyei háromszög: te, a leánynevelô intézetben, ahol feleséged igazgatónô volt, – Szabó Lôrinc a Volkmann-utcában, csekélységem a Szilágyi Erzsébet fasorban (a leánynevelô is itt volt). Mindhárman egymástól egy-egy macskaugrásnyira, ugrottunk is.
A háború idején, bizonyára emlékszel, egy vagy több alkalommal a leánynevelô intézetben Szabó Lôrinccel és Kodolányi Jánossal találkoztunk, és cserélgettük, forgatgattuk véleményeinket a história akkori folyamatáról, csereberék és hipotézisek elég feszült légkörében.
Persze hogy boldogító születésnapi ajándék számodra: szellemed csillagszóró gazdagságát, frissességét fiad örökölte, valahol vadnyugaton költô, irodalomtörténész, filozófus, mindenész. Lehet, hogy te, lehet, hogy én nem mindenben írjuk alá a gyermek doktrináit és gyakorlatait, de hát a Baránszky-féle élan vital (vagy ahogy Joyce karikírozta Bergsont: Elanio Vitale) a fontos.
Furcsa kollektív randevúink voltak az ún. személyi kultusz idején, mikor néhányadmagunkkal „kiemelt” magyar tanárok valánk, és mondhatni kolostori továbbképzésben részesültünk, hogy a fent jelzett kultusz és rítus minden szertartástani szabályainak megfeleljünk, és e lelkigyakorlatok tapasztalatait gimnáziumi tanítványainknak továbbadjuk.
Köszönöm, köszönöm, drága Barátom, édes jó Lacikám, hogy annak idején szerzôi estemet jelenléteddel kitüntetted, egyelôre e kitüntetésre csak e szerény sorok a legszegényesebb reváns. De hát a teraszom mellett tornyosodó óriási vadgesztenyefa lombjai alatt (ott is mindig kacagtunk, mulattunk, gyönyörködtél leányvendégeim szépségében, kacagtál, mikor a Prae szerzôje felolvasta neked Végítélet a jelmezkölcsönzôben című kabaré-komédiáját),31 a gesztenyefa alatt újra, újra, csakazértis nekitavaszodva folytatjuk együtt az abbahagyhatatlant!
Isten áldjon!

Miklósod

Határ Gyôzô

London, 1987. IV. 21.

Drága Miklóskám!
Tóth Árpád-ügyben. Nem felejtôdött el kedvességed és az ajánlás kedvéért újfent elolvastam T. Á.-tanulmányodat.32 De mivel nálad, mint a mesebeli királynál a káddal álló arany, pallásig áll a magasztalás, mi egyebet is írhatnék-mondhatnék, mint hogy: járulok udarlásodra, nagyjó uram! Továbbat. Katedrális-ügyben. Valamióta olvastam, hogy zsenge ifjúságod óta rajongsz értük és gyűjtöd is a katedrálisokat, nem tudok belépni egybe sem anélkül, hogy félszájjal oldaltbeszélve (Tenéked, Atyámfia), el ne meséljem egyúttal a látottakat. Ez a személyre szóló magnószalag-kommentár szalad tudatomban, megosztva véled a rosszalást avagy a gyönyörűséget, már amit éppen a látvány kivált. Ezúttal Norvich-ban osztatlan gyönyörűségben volt részem, s el is regélném részletesen, ha nem volna vakmerôség (ill. a magamfajta, udvarokban forgódó férfiú részérôl, tapintatlanság) feltételezni, hogy nincs minden a kisujjadban, az utolsó szögig – helyesebben az utolsó kleresztórium-folyosóig, legyezôboltozatig, altemplomig (metaforikusan: A Végsô Perpendikularitásig). Hamarosan két (zseb)-könyvvel is felkereslek; de ha a postás a hangos kopogtatással zavarni talál, csak szólj és én megcsapatom. A sok árkus fehér papírhoz jó egészséget kíván és nagy-nagy szeretettel
ölel
szegény robotos híved Gyôzô

[A levélhez mellékelt, a Norwich-i katedrálist ábrázoló 2 lapon]
– Fehér normandiai homokkôbôl – a csodák-csodája.
1987. 04. 21. Miklósnak. Gyôzô (bácsi)
– a 400 zárókôbôl egy… Nekünk még billegett a kalapunk a Vreckei Szoros ruhatárában, amikor (1100-ban) Ezeknek már Ekkora Székesegyházuk volt… Hát van isten az égben…?!

(ölel – Gy.b.)

Szentkuthy Miklós – Határ Gyôzô

1987. IV. 29.

Édes, jó Gyôzôm!
Coincidencia mystica! Miraculum identity!
Életem, művem szentlelke és örök szívverése NORWICH!
York, Exeter, Lincoln, Peterborough, Salisbury, St. Albans: bátyám, húgom, anyám, ágyasom, vérfertôzés pünkösdi paeoniája? szirom ágyon, – a bossok! A bossok!: nekem a komponálás (valóban) magas iskolái!
Csók

Miklós

Szentkuthy Miklós – Esterházy Péter

1987. VI. 25.33

Drága Lilith-Lilikém
Csini-mini Pirikém
szirén szívedet
és Clittoral-i
További hüvelyes hülyülést
Kíván a budagyöngyei ORFF-eum
Igazgatója
Egyébként Szentkuthy Miklós is ölel irányodban

Szentkuthy Miklós – Juhász Ferenc

1987. VII. 16.

Édes, jó Ferikém,
égô szívvel, éltetô gömbvillámmal és örökvirág aranyesôvel köszönöm rádiózásod, anti-konfekció konfessziódat és a hála mámora megoldja nyelvemet (in gratia veritas…) – évtizedek óta foglalkoztat, és – ó, jaj! ezzel meg ne sértselek! – mélynél mélyebb hasonlóságunk – puff! ki mertem mondani, – virágok, ásványok, állatok, csillagok, ôssejtek, biológiák, archeológiák, évmilliárdok, ôs-sexek, új-erotikák, theo-zoo és zoo-theo, szótagok megújuló vérfertôzése…
Közös kozmosz-közértben állunk sorba.

Miklós


1 V. I. 1938-ban elhunyt felesége, Nagy Etel emlékkönyvérôl van szó, melybe visszaemlékezés írására Sz. M.-t is megkérte a költô. A levélbôl kitűnik, hogy eleinte nem akarta vállalni, késôbb azonban mégis megírta. (In: In memoriam: Egy magyar táncosnô. Nagy Etel emléke. Cserépfalvi, 1940; Múzsák testamentuma. Magvetô, 1985.)
2 A Szent Orpheus Breviáriuma V. könyve Cynthiá-jának modellje (1941) Jász Veronika, Füsi József elsô felesége.
3 Sz. M. cikke a Magyar Csillag 1942. 3. sz.-ban jelent meg a Szerelmes versek c. világirodalmi antológiáról (Szukits, Szeged, 1941), amelyben Képes Géza, Radnóti Miklós, Szemlér Ferenc és Vas István műfordításai találhatók.
4 V. I. 1946-ban a Révai Kiadó lektora lett.
5 Illyés Gyula: Lélek és kenyér. (Kozmutza Flóra értelmességi és ösztönvizsgálataival.) Nyugat, 1939.
6 Borsos Miklósné Kéry Ilona.
7 Sz. M. könyvtárában megtalálható ezek közül: Les arts primitifs français, melyben bejegyzés tanúskodik arról, hogy a könyvet K. E.-tôl vásárolta.
8 Sz. M.-né jegyzete a borítékon: K. E. tévesen írt 1948-at.
9 Sz. M.: Hölderlin. In: Ezüstkor, 1943. június; Sz. M.: Múzsák testamentuma. Magvetô, 1985. A levelet K. E. 1949 elején írhatta. A tanulmányt lefordította, és errôl hosszú, német idézetekkel teli munkalevelet írt 1949 júniusában.
10 Sz. M.: Shakespeare szonettjei. Ford. és bev.: Szabó Lôrinc. In: Válasz, 1949. márc.–ápr.; ill. Múzsák testamentuma. Magvetô, 1985. K. E. ezt is lefordította németre.
11 Örök vándorélet.
12 Pleite: csôd.
13 Sz. M.: Burgundi krónika. Magvetô, 1959.
14 Feltehetôen Waldapfel József (1904–1978) irodalomtörténész, egyetemi tanár.
15 Sz. M.: Arc és álarc. Goethe életregénye. Magvetô, 1962.
16 Sz. M.: Realizmus avagy vádirat a sors ellen. Új Írás, 1982. 6. sz. (Illés Endrérôl); Legmodernebb, legmagyarabb. Új Írás, 1982. 10. sz. (Arany Jánosról.)
17 V. D.: Finn testvéreink. Kozmosz, 1982.
18 A levélben itt egy horogkereszt rajza.
19 Sz. M.: Szent Orpheus találkozása Szent Mihály arkangyallal. Babits Mihály születésének 100. évfordulójára. Új Írás, 1983. 11. sz.
20 A. L.: A Madách-rejtély. Szépirodalmi, 1983.
21 Sz. M.: Fejezet a szerelemrôl. Szépirodalmi, 1984.
22 Köszönet E. P.: Bevezetés a szépirodalomba (Magvetô, 1986) c. könyvének dedikált példányáért.
23 Sz. M.: Frivolitások és hitvallások. X. Új Írás, 1987. december.
24 Az irodalomtörténész 90. születésnapjára rendezett írószövetségi ünneplésére Szentkuthy Miklós nem ment el, és ezt a levelet küldte Tompa Máriával.
25 Utalás Immanuel Kant: Kritik der Urteilskraft (Az ítélôerô kritikája) c. művére.
26 Paul Häberlin (1878–1960) svájci filozófus, pedagógus és pszichológus.
27 Négyesy László (1861–1933) 1923-tól 1932-ig esztétikát tanított a budapesti egyetemen.
28 Brandenstein Béla (1901–1989) filozófus.
29 Utalás Kant szépségdefiníciójára.
30 B.-J. L.: A Szentkuthy-rejtély. In: Új Írás, 1985. 5. sz.; ill. B.-J. L.: A művészi érték világa. Magvetô, 1987. 361–377.
31 Sz. M.: Angyali Gigi! Magvetô, 1996.
32 Sz. M.: Remete Szent Árpád stációi. Új Írás, 1986. 11. sz.