Bogdán László

Ricardo Reis tahiti fekete füzetéből

A GÖRÖG SZIGET

1. Az éden

Egy görög szigeten éltük át
szerelmünk mirákulumát.
A sziget élt, s mindennapjaink
átszínezhették a csodák…
Megtanultuk egymást szeretni.
„Mindent nem kell komolyan venni! –
okított a sziget –, ha mást
nem figyel az én, csak magát,
örökre egyedül marad,
szeretni kell a másikat…”
Így éltünk éjt és napot át,
és ismétlődtek a csodák.
„A szerelemben nem kell sietni,
siethetsz, nem múlik el semmi
s minden örökké ismétlődhet –
tanított a sziget –, szerelmet
hazudni lehet, de minek,
hazudhattok, ki érti meg?
Én csak nevetek rajtatok,
úgyis boldognak látszotok.”
„Valóban így volt, Lídia?
Ily boldog nem voltál soha?”
Míg meg nem kísértett a sziget!
Ezt úgyse érti senki meg.
Feküdtünk a babérligetben,
hittük, hogy lát, őriz az Isten,
mígnem egy reggel Nemezis
ébresztett, „…hát már ide is
utánunk jöttél, átkozott!”
S a sziget is köddé változott!
Tejfehér, fojtogató ködben,
egyszerre másnak látszott minden.
Akár szigetünk, ködünk is élt,
és ármányosan így beszélt:
„Mért féltek tőlem annyira,
Ricardo s drága Lídia?
Ha mindég bennem maradnátok,
lelhetnétek egy új világot.
Ki tudhatja, hogy mi a jó?
minden csupán illúzió.
Csak én, a köd vagyok örök,
még akkor is, ha eltűnök.
Ha szétzilál, megöl a fény,
ez is csalóka tünemény.
Bármikor visszajöhetek,
s elragadhatlak titeket.
Semmit se várok, semmitől se félek,
gyertek velem szerelmes szegények…”
Szigetünk mélán nevetett,
skandáltam rontó verseket.
És hallgattuk a misereret,
Gramofonról. És a végzet
köd képében osont tova,
zengett az Áve Mária.
A sziget zordan hallgatott.
S a ködben várak, városok
tűntek fel. Lehunytuk szemünk.
Senki nem játszódhat velünk.
Egymásba vesztünk. „Ez az éden!
És ezt kellene felcserélnem? –
csókolt lázasan Lídia. –
Mért kéne köddé válnia.
Őt nem adom! Ő az enyém…”
S a tenger felöl megjött a fény.


2. A Dionüszosz-szentély

Amikor kissé restelkedve, morcosan visszahúzódott,
szétesett, foszlányokra szakadozva,
a napsugarak ölelésébe veszett a tejfehér köd,
nevetni kezdtünk Lídiával.
„Sikerült, Ricardo! – mosolygott könnyes szemekkel. –
Legyőztük a félelmet, hátha nem fog többé kísérteni?
Hátha békén hagy ez a színét állandóan,
álságosan, csalafintán változtató, átkozott köd.
Most láthatta, hogy nem képes becsapni,
megejteni, csapdába csalni, észlelhette,
hogy nem félünk tőle… Hátha nem kísért tovább.”
Én ebben távolról sem voltam ennyire biztos,
s mintha hallottam volna a sziget gúnyos nevetését is,
de lehet, csak felcsigázott képzeletem játszott velem,
mint mostanában annyiszor, hiszen hogyan lehetne
ép ésszel elfogadni egy szigetről,
bármely tündérkert is ez a mi görög szigetünk,
hogy él?! Hogy élő organizmus?
Mindez, valljuk be, kívül esik a ráció határán,
hihetetlen és fantasztikus, de mégis hallani véltem
a sziget gúnyos röhögését, aztán váratlanul érzékeltem,
hogy újra van valami célja velünk, hogy megint irányít.
Talpra ugrottam, felsegítettem Lídiát, és megindultunk,
mintha tényleg irányította volna lépteinket
a babérligeten túl, egy dombon fekvő görög templom,
egy Dionüszosz-szentély romjai felé.
A fehér kövek olybá tűntek a szikrázó napsütésben,
mintha egy hatalmas, ismeretlen ősállat csontvázai lettek volna,
egy szörnyetegé, amely itt múlott ki a domboldalon,
haláltusájában a szigetnek ajándékozva iszonyatos erejét.
Így találtuk meg a rejtett cellát, de erről is beszámoltam már,
és a holtak rémisztő könyve, a Nekronomikon egy szír példányát,
ami teljességgel más irányt szabott életünknek.
A borítóra helyezett pergamenlapon az Uroborust láthattuk,
a saját farkát harapdáló kígyót, amely sorsunk jelképe lett…
Sokszor gondolom azóta is, nem lett volna mégiscsak jobb
elmenni a köd távoli birodalmába, és nem jönni vissza többé soha?!