Réz Pál

MAGÁNLEVÉL

Kedves Péter,

azt kérdezte egy barátom (konkrétan egy barátnőm – vagy barátném? –, de mindegy is, hogy mit írok, úgyis rosszra gondolsz, pedig ez a harmincéves gyönyörű fiatalasszony, őszintén szólva, sajnos, az unokám, illetve még őszintébben szólva nem is élt eddig, most találtam ki, hogy lendületesebben és főként stílusosabban, mármint a te stílusodban induljon ez a levél), tehát azt mondja Tímea, megfeledkezve nehezen szerzett katedranyelvéről: – Sirály ez az új Esterházy, de tulajdonképpen mi a fasz, nagyapa – regény, lírai ömlés, memoár, esszé, parainesis vagy fantasztikus történet? (Elfelejtettem említeni, hogy Tímea a kolozsvári egyetemen irodalomelméletet tanít, és albérleti szobájának falát Derrida és De Man fényképével ékesíti.) Minthogy egy nagypapa képtelen kérdést nem megválaszolni (74.), mivel a kérdést meg kell válaszolni, mivel a „nem tudom” is válasz, mert csak ha válasz van, akkor van kérdés (74., ez egyébként erősen vitatható, sőt nem is igaz), azt válaszoltam: – Nem tudom. De aztán persze rádöbbentem: nem engedhetem meg magamnak, hogy ne tudjak mindent.
Regény, mondtam, mert nyüzsög benne az élet, ahogy a hangyák nyüzsögnek, amikor felemelsz az erdőben egy nagy követ, angyalom, vagy kinyitsz egy Balzacot. Itt máshogyan él az élet, folyamatokat alig követhetünk végig, és a valóság, az igazság újra és újra megkérdőjeleződik, elbillen, ingatag, cseppfolyós, bizonytalan minden (majdnem minden), helyzetek vannak, pillanatok, villanatok, asszociációk, belőlük rakja össze az olvasó a puzzle-t, – de nem, nem is jó ide ez a szó, mert sok mozaikkocka hiányzik, te gondolod ki és teszed őket elképzelt helyükre. (Nyilván egy másik ember mást, másként.) És regény, mert a végén kiderül, hogy milyen rafinált és erős szerkezete van ennek a szövegnek, hogyan olvad össze és válik szét a két anyakép.
Most már egy kicsit tömörebben, remélhetőleg.
És lírai ömlés is ez a szöveg, egy idősödő férfiú (de hiszen mindenki és folyton idősödik, a ma született csecsemő is), jelesen EPÉ a múltja fölé hajol (ahogy a művelt svédek mondják, akik franciául is tudnak – lám, ilyen gyenge és elkoptatott viccet is megengedek magamnak), visszaréved az ifjúkorára, és nosztalgiázik – jóllehet egyszer meggondolatlanul (talán) azt nyilatkoztad, Péter, hogy megveted a nosztalgiát, utálod a nosztalgiázást. Ezen megütköztem akkor, sőt elszomorodtam. Most azonban megvigasztalódtam.
És esszé is ez a szöveg, abban az értelemben, ahogyan Montaigne megteremtette a műfajt. Jelenségek, események, élettörvények lejegyzése és elemzése, lucidusan, a te, a családod, a történelmünk, a jelenünk tükre – ahogy a régiek értették e szót –, léhának álcázott kommentárokkal, amelyek kihívó szokatlanságukban, pongyolaságukban is pontosak (többnyire), telibe találnak (és megörvendeztetnek, vagy a bennünk lappangó homályos tartományokra eső fénnyel, vagy éppen újszerűségükkel, vitára ingerelve).
Meglehet, nem szándékod, de akaratlanul (?) is tanácsokat adsz. (Toute proportion gardée: ezt teszi, igaz, ő bevallott szándékkal, Montaigne is.) A rokonszenves vagy ellenszenves cselekvések, az alig jelzett elbeszélői vélemény, állásfoglalás ugyanis szükségképpen parainesissé válik, ha nem is olyan határozottan és nem olyan témákban, mint Szent István, Kölcsey vagy akár Gide intelmei. (Hogy kisebbeket ne is említsek.)
És még rövidebben, felületesebben.
Arra viszont már az első oldalon rájöttem, hogy a valóságot, hogy is mondjuk, meglehetősen játékosan (128.) kezeled. De miért?
Mert a könyv rendező elve, alapmotívuma alighanem élet és művészet kölcsönhatásának, játékának, hol ellenséges, hol barátságos viszonyának megjelenítése. Semmi művészet? Vagyis a valóság, formálás nélkül? Ugyan! Annyiban persze a valóságot adod, hogy teljesen kitalálni semmit sem lehet, de a könyvedben éppen az opalizálás az izgalmas, az, ahogyan rejtve megmutatod, miképpen alakítod az anyagot, anyagnak tekintve régebbi írásaidat is, hogyan mered – például – kiforgatni, tagadni és beteljesíteni nekem mindmáig legjobb, legszebb könyvedet, A szív segédigéi-t. Ez az ütköztetés-ütközés a rugója a nyugtalan gondolkodásodnak (vagy fordítva?) – a szerencsédnek, az eszednek és a művészi érzékednek egyaránt és együtt köszönheted, hogy megtaláltad hozzá a technikát. Meg a nyelvet, ugyi. (Az 56-os fejezet áriája, amely egyensúlyba építi az igencsak széttartó elemeket, gondolatokat és hangokat, patetikus és blaszfémikus hajlításokat, bravúros, sőt bravúr.)
Na, egy kicsit hosszú lettem, majdnem egyötöde egy tisztességes kritikának. Pedig folytathatnám, folytatnám. De: unnád.
Barátsággal

Réz Pál

Bp., 2008. május

P. S. Már ne vedd zokon, kérlek, de az emberlánya (sőt az emberfia) a farát nem növeli (131.), még Erdélyben sem, hanem hizlalja. Bocs.