Pósfai György

SÍROK KILÁTÁSSAL

Fekvés, fekvés, fekvés – ez a három számít az ingatlanbizniszben – idézte fel magában az alapigazságot Tull úr, és szívdobogva kezdte silabizálni az ákombákom betűket a kitűzött kartonlapon. Azonnal érezte, itt a nagy lehetőség problémája megoldására.
Volt ugyanis egy kis gondja. Jó ideje azon törte a fejét, hogyan töltse ki az idejét a haláláig. Ha hónapjai, netán napjai lennének csak hátra, akkor nem lenne semmi gond. Egy végső nekibuzdulással, valami nagy munka befejezésével, de akár csak egy bohókás ötlettel is el lehetne ütni azt az időt. A statisztikák szerint azonban neki még évtizedei vannak hátra. Ennyi időt pedig nem könnyű tartalommal megtölteni.
Voltak ilyen-olyan ötletei, de nem volt elégedett ezek súlyával, tartamával; nem álltak össze kielégítő programmá.
Most viszont, a látvány hatására, ezek a puzzle-darabok – szétszórt ötletek – maguktól látszottak a helyükre hullani, s megformálni azt a nagy képet, melynek láttán Tull urat heves bizakodás töltötte el.
Az eladó telek perfekt helyen volt. A településről vízmosásszerű vágat indult felfelé a hegyre, s a vágat oldalában ott húzódott az egyszerű, falusias temető. Vele határosan, fölötte-beljebb, a hegy lágyan domboruló szoknyáján terült el a telek. Déli fekvésű, pazar kilátással az alant elterülő településre, s azon túl a nagy tóra. Könnyű, márciusi földillatok lengedeztek a délutáni napsütésben fürdő lejtők fölött, felhőárnyak úsztak lent, a zöldeskék vízen.
Rozsdás, derékmagas drótkerítés övezte három oldalról az eladó birtokot, s nem volt rajta más, mint pár vadrózsabokor meg néhány elöregedett gyümölcsfa. Fent kökénybozót határolta, azon túl csenevész erdő kapaszkodott a hegyoldalon. Egy kútmaradvány is mutatkozott, kávája hiányos, kereke leszakadva. A villanyoszlop viszont ott magasodott a temető szélén.
Tull úr jóformán első pillantásra felmérte a helyzetet. Meglehetősen nagy a település, szinte végig be van építve a tópart. A temető kicsi, sok üres hely nem maradt benne, megérett a bővítésre, ráadásul eléggé el is van hanyagolva. A vele szomszédos, eladó telek terjedelmes, megközelíthetősége jó, betonút vezet a vágat alján. Víz, villany van.
Megveszi a telket, és kialakít rajta egy szép kis új temetőt. Sok munka nem lesz vele, nyugalmas állás, szabad levegőn dolgozhat, kertészkedhet, s mindehhez a pazar kilátás. Mi kell még? A tisztességes megélhetés, a tartós, szolid haszon is meglesz. Ahogy kocsmát mindig lehet bazírozni az alkoholistákra, úgy temetőt is lehet bazírozni a halottakra. Biztos befektetés – halottak mindig lesznek.
Leírta a kitűzött papírról a telefonszámot, aztán felhívta a tulajt. Nem is kért sokat a paraszt, hamar megalkudtak, s Tull úr régen nem tapasztalt buzgalommal kezdett bele álma megvalósításába.
Felszántatta a telket, beboronáltatta, új kerítéssel három oldalról – fent a megnyírt kökénybozótot meghagyva – körbevetette, a kutat nyomóskúttá alakíttatta, s felhúzatott egy ízléses, könnyűszerkezetes ravatalozót. Melléje meg egy kis melléképületet saját magának. A régi temető melletti szolgalmi utat felkavicsoztatta, végén kis parkolóval, és a kapu fölé kovácsoltvasból feltetette a szokásos szlogent: FELTÁMADUNK. Megegyezett egy közeli sírkövessel meg pár, alkalmi alapon szerződött ásós-lapátos emberrel, s beszerzett néhány olcsó, ám tartós és könnyen mosható sötét öltönyt.
Tull úr elégedetten végigsiklatta tekintetét a tipp-topp, ám még csupasz temetőn, és várta a halottakat.
A halottak azonban nem akartak maguktól jönni. Eltelt egy hét, még egy, és egy árva papagáj is sok, annyit sem hoztak eltemetni.
Tull úr rájött, hogy reklám kell a temetőnek. Kiplakátolta hát szerte a településen a nagyszerű lehetőséget: „Sírok kilátással! Tágas, igény szerint kialakított családi és egyéni sírhelyek! Garantált nyugalom. Jelentős kedvezmények! Az első tíz jelentkezőnek ingyenes ravatalozás!…” Igyekezett személyesen is tenni az ügyért. A rámenősségnek látszatát is kerülve benézett párszor az önkormányzathoz, mise után szóba elegyedett a plébánossal. Elment az orvoshoz gyógyszert íratni, s közben finoman érdeklődött a népek egészségéről. Még egy helyszíni riportot is sikerült elhelyeznie a helyi tévében.
Tull úr úgy érezte, ezután már mennie kell a dolognak. Vérmes reményei voltak, de megint csalódnia kellett. Jó, ha hetente volt egy temetés, és akkor is bosszúsan nézhette, ahogy a templomból érkező menet bekanyarodik alatta a régi temetőbe. Ki tudja, miért, de az a pár nyomorult elhunyt is a régi, korszerűtlen, zsúfolt temetőt részesítette előnyben. Nehéz megváltoztatni a szokásokat.
Közben rendesen kitavaszodott, kinőtt a friss fű a telken, s volt is vele munka: a régi gaz mindenhol fölütötte a fejét. Tull úr gyomlált, egyengetett, öntözött, alig volt ideje pihengetni, a kilátásban gyönyörködni, de aztán meg is lett az eredménye a munkának: szép, egyenletes pázsittal büszkélkedhetett. Szinte sajnálta, hogy fel kell ásni temetéshez a szép gyepet. De erre nem került sor, nem jött senki.
Tull úr ekkor offenzívát indított. Több lábon kell állni – gondolta, és kialakított a melléképületben egy kis temetőmúzeumot. Az első tablónál rövid utalás az egyiptomi meg inka piramisokra, aztán jöttek az avarkori meg honfoglalás kori temetkezési szokások, néhány tárgyi emlékkel a vitrinekben, aztán a paraszti rítusok, hímzett szemfödők, gondosan keményített halotti lepedők. Hangszórókból diszkréten székely siratóénekek szóltak, eredeti gyűjtésből. Az utolsó tárlóban pedig egy mai, korszerű koporsós temetés makettje volt látható miniatűr emberkékkel. Ahogy kész lett a berendezéssel, Tull úr útbaigazító nyilakat tett ki az országútra és a főbb utcákra, becsalogatni a kíváncsi vendégeket. De nem várt ölbe tett kézzel, hanem tovább folytatta az offenzívát. Bejelentkezett az öregek otthonába előadást tartani „Hazánk szép tájai” és „Befektetés vagy biztosítás?” címmel. Persze az előadások második része valahogy, mintegy mellékesen, az új temetőre fordult, méltatva előnyeit, a páratlan fekvés szépségeit – „látványtemető”, szokta mondani. De hát mit számít az elhunytnak, hogy milyen a kilátás? – tette föl a kérdést egyszer egy öregúr. Persze, neki direktben nem számít – válaszolta Tull úr –, de nem jönnek szívesen a gyerekek, az unokák meglátogatni a nagyi sírját, ha szép helyen fekszik? Összekötve az emlékezést egy szép tavaszi kirándulással? Ebben igazat adtak Tull úrnak.
Tull úr hosszú távra tervezett, és úgy gondolta, a gyerekeket is meg kell szólítania. Elvégre ők a jövő kuncsaftjai, s ha már nem is ő maga fölözi le a hasznot, azért titokban temetős családi dinasztiában gondolkodott… Kialakított hát egy természetismereti tanösvényt az új temetőben: régi sírkövek sorakoztak a kerítés mellett, szemléltetve a kőzettípusokat a carrarai márványtól a süttői mészkőig (itt-ott ammoniteszekkel és más ősmaradványokkal), a vörös gránittól a gneiszig. Közben lehetett tanulmányozni az odúlakó madarak megtelepítésének módozatait, és néhány tábla a globális klímaváltozás veszélyeire is figyelmeztetett. A séta a múzeumban végződött, ahol Tull úr a makett mellett állva felhívta a figyelmet a természet körforgására, külön tablón bemutatva a tetemek lebomlását, a baktériumok hasznos munkáját, az anyagok újbóli beépülését a sok növénybe és végső soron állatokba, sőt akár belénk, emberekbe. Nem mulasztotta el felhívni a figyelmet – nem minden célzatosság híján – az olcsósága miatt terjedő hamvasztásos temetés káros következményeire, úgymint a globális felmelegedés stimulálása és az elégetett hasznos molekulák elpazarlása…
Tull úr erőfeszítései nem voltak teljesen hiábavalóak. Több nyugdíjascsoport meglátogatta a temetőt, körbenéztek, viccesen érdeklődtek a szolgáltatások árairól, de konkrét ajánlatokat egyelőre nem kértek. Az iskolából is hoztak csoportokat, végigjárták a tanösvényt, figyeltek is a gyerekek, s Tull úr lelkesen magyarázott nekik. Néha holland vagy német házaspárok is felkanyarodtak az országútról a kihelyezett nyilakat követve, megnézték a múzeumot, aprópénzt dobtak a kijáratnál elhelyezett perselybe, írtak pár mondatot az emlékkönyvbe. Mindez azonban kevés volt.
Mi lehet a gond? Minden kezdet nehéz, nyilván senki sem akar első lenni egy kipróbálatlan temetőben. Tull úr gondolt egyet, és felhantolt nyolc sírhelyet, fiktív nevekkel ellátott fakeresztet vagy a szomszédból kidobott, régi sírkövet tett a végükbe, kettőt be is borított koszorúkkal. Csalisírok – nevezte el őket kajánul. S hogy még otthonosabb legyen a temető, a felső sarokba állított egy nagy feszületet, és hozzá vezető kis kanyargó ösvényt jelölt ki, jövendőbeli stációhelyekkel.
Tull úr ekkor úgy érezte, ő mindent megtett, most már a halottakon a sor. A kezdeti munkákon túl volt, minden elrendezve, a temető beállott, nem is volt vele sok munka.
A gyümölcs azonban nem akart beérni. A nyári szünet alatt iskolások nem jöttek, a nyugdíjascsoportok lelkesedése is elfogyni látszott. Az alkalmi holland meg német nyaralók pedig inkább csak bosszantották Tull urat, néha ki sem nyitott nekik.
A temető sarkában megmaradt néhány öreg gyümölcsfa, azok közé kifeszített egy függőágyat, abban ringatózva nézte a felhőket vagy lent a felhőfoltos tótükröt. Be kellett látnia, elszámította magát. Hiába van beépítve végig a tópart, a tulajdonosok inkább csak nyaralni jönnek. Nyaralni pedig akkor jönnek, ha egészségesek. Megbetegedni, meghalni, temetkezni otthon szoktak. Az a kevés állandó lakos meg inkább a régi temetőt szokta meg, a plébánosnak meg a jegyzőnek is ott van érdekeltsége. Erre a kis piacra nehéz betörni.
Tull úr el-elszundikált a függőágyban, jólesett benne a fekvés. Arcát a vénasszonyok nyara száraz fuvallatai legyezgették. Álmaiban hosszú temetői meneteket látott, ezek sorban bekanyarodtak az ő temetőjébe. Katonás sorokban emelkedtek a friss sírhalmok, futószalagon temettek a papok. Járvány pusztított a vidéken, a kórházak ontották az elhunytakat. A távolban, de aztán egyre közelebbről ágyú dörgött, ellenséges katonacsapatok csaptak a településre, gyújtogattak, gyilkoltak. Ömlöttek a fekete sorok a temetőbe. A tó körül szélvihar pusztított, villámok csapkodtak, áradások döntötték romba a házakat. Koporsókkal megrakott szekerek fordultak a temetői útra…
Aztán őszre fordult az idő, a domboldalon megvörösödött a cserszömörce, megcsípte a dér a kökényt. Tull úr egyik reggel összetúrva találta a feszülethez vezető ösvényt: vaddisznók szabadultak le a hegyről, és a kökénybozóton áttörve feltúrták a szép gyepet. Ott is kerítést kellene emelni. Tull úr elgereblyézte a feltúrt földet, aztán ezt még többször megtette, végül ráhagyta a vaddisznókra, hadd keresgéljenek csigát, gombát, pajort.
Kicsit elhanyagolta a temetőjét. Így ősszel már turisták sem jöttek, de nem is bánta. A faluban a megkopott táblákat, útbaigazító nyilakat nem pótolta, a csalánnal benőtt tanösvényt sem tisztította meg, a vakondtúrásokat sem egyengette el. A gyep azért szépen mutatott, őszi kikericsek és sárga peremizsek dugták fel fejüket a csalisírok között. Belopakodott a természet, és burjánzott az élet a holtak birodalmában. Tull úr tulajdonképpen elégedett volt. Ha nem sikerült is az üzlet, a birtok fekvése jó, és elvan ő a halottak nélkül is. Sőt, tulajdonképpen zavarná is, ha másokkal kellene majd osztozkodnia birtokán, inkább megtartja magának. Egyre hidegebb lett az idő, de ő még egy vastag pokrócba burkolózva ki-kifeküdt a függőágyba. A vadrózsákon megérett a csipkebogyó, a magasban vonuló vadlibák kiáltoztak, lent a tavon higanyszürke felhőárnyak suhantak.
Tull úr elégedett volt. Azért ha elaludt, rettenetes balesetekről, dúló dögvészről, vége nélküli háborúkról álmodott.