Pósfai György

A FEJ

Egy idegen városban sétálva Tull úr egy kocsmaétterem előtt különös cégérre lett figyelmes. Egy virágcserép lógott ott, benne egy emberi fejjel. Fölötte a felirat: „Fogadó a beszélő fejhez”.
Tull úr mintha már olvasott volna erről. Háromszor-négyszer végigsétált az utcácskán, úgyszólván oda se nézve, de aztán győzött a kíváncsiság, és odalépett a fejhez.
Akkora volt a virágcserép, hogy éppen elfért benne a fej, nem lötyögött, de maradt egy kis mozgástere is. A fej kiláthatott a cserép pereme fölött, ha akart, de le is húzódhatott kicsit – nyilván nyak is tartozott hozzá, azt nyújtogathatta. Nyújtogatta is, és Tull úr megdöbbenésére nem csak a nyakát: az elhaladó és bámészkodó járókelőkre csúfondárosan a nyelvét öltögette!
– Jó napot! Hogy van? – szólította meg Tull úr a fejet, de rögtön érezte, hogy igencsak sutára sikeredett a köszönése.
A fej nem is válaszolt, csak kinézett a perem fölött, majd gyorsan lekushadt. Tull úr most másként próbálkozott.
– Ne haragudjon, de próbálom beleélni magam az ön helyzetébe, összehasonlítani az enyémmel, és roppantul izgat, hogy az alternatív létformák különféle értékrendje hogyan viszonyul egymáshoz. Feltennék néhány kérdést.
A fej most megjelent a peremen, és kérdőn nézett rá.
Tull úr felbátorodva megkérdezte:
– Hallottam olyat, hogy nem létező végtagok, szervek is fájhatnak. Kínozza-e önt ez a fantomfájdalom?
– Nem. Nem amputálták semmimet, én már így születtem – válaszolta a fej, és Tull úr összerezzent a sipító hangra, de csak egy pillanatra, mert rögtön felfogta, hogy a fej csak torokból-szájból tud beszélni, hiszen nincsen tüdeje. Tulajdonképpen csoda, hogy egyáltalán beszélni tud.
– Vágyik-e ön a Karib-tengerre, valami pálmafás szigetre?
– Nem. Hallottam ezekről a helyekről, de én sehol másutt nem jártam. Amióta az eszemet tudom, ebben a fellógatott cserépben lakom.
– Elnézést a kérdésért, de van önnek neme? Ha igen, vonzódik-e a másik nemhez, netán volt is ilyen kalandja?
A fej, Tull úr aggodalma ellenére, hezitálás nélkül, majdhogynem vidáman válaszolt, és közben mocorogva az utcán elhaladókat vizslatta.
– Nincs nemem, legalábbis én nem tudok róla. Tehát a kérdés többi részét kihúzhatja.
Egy technikai jellegű kérdése is volt Tull úrnak (az igazság az, hogy leginkább ez érdekelte, a többire amúgy is sejtette a választ):
– Hogyan táplálkozik? Mert nyilván szüksége van valami energiára…
– Hogyne, a fogadósné naponta felönti az edényemet egy glükózos tápoldattal.
Ezt direkt úton felszívom, és nem is kívánok mást. A kiválasztás is direkt úton megy, a fogadósné néhány naponta kiöblíti az edényemet.
Egyvalamire még kíváncsi volt Tull úr:
– Kiegyensúlyozottnak, elégedettnek látszik. Előfordul azért, hogy nem érzi jól magát?
A fej elkomorult, kicsit lehúzódott, és a cserép peremére meredve válaszolt:
– Amikor rossz az idő, esik a hó, a fogadósné letakar egy ponyvával. Ezt nem szeretem, sötét van, semmit sem látok; inkább hullana a nyakamba a hó.
Az utolsó szavaknál már egészen lehúzódott az edénybe, szavai tompán visszhangoztak. Úgy tűnt, nem akar tovább társalogni. Tull úr nem is zavargott tovább, elköszönt illedelmesen, és továbbindult. Ahogy gondolta: semmivel sincs jobb dolga a fejnek, mint neki.