Petrik Iván

A SOSEMVOLT KÖNYV

a keskenyedő hegyháton végig az északi
széljárta árkokban megroskadt hóval borított
barna hegyháton aztán ott ahol kopasz
nyárfák állnak dermedten ijesztő szikárságukkal jobbra
szelíd kanyarral jobbra vissza az erdő felé
de csak az erdő felé nem be az erdőbe
addig is még a nyálkás nyúlós szántón a
villanyvezeték mindenen túlnőtt rekeszei szerkezetei
alatt az alig kitaposott úton át egészen az átjárhatatlan
erdőszéli csalitosig onnét pedig már nem látszik
meddig mindig megmutatja valami az
irányt de ezt már tudni kell nem lehet
magyarázni mert talán tényleg minden ilyen
egyszerű tiszta és üres az ég
teljesen üres

mint a lányok arcán mint a kisasszonyok
arcán a reggeli álmos fény nem egyáltalán
nem a szemükben vagy kócos sebtében
összerendezett hajukon hanem arcuk
domborulatain a vékony árkokból menekülő
kifejletlen lankákon megcsúszó bizonytalanság
eltűnés a korai ébredés hűvös izzása
s nem tudnak még választani szinte
semmiben nevetgélnek a friss túrót
vágják vagy mézet csurgassanak a tea
közben kihűl s a friss zsömlék puha belébe
dugják ujjukat mindeközben egymás
fülébe suttognak jelentőségteljes
pillantásokat vetve szinte mindenre
dióbélre újságra árnyékra
és mindenkire de mielőtt még megszólalhatnék
egyikük talán a legidősebb hozzám
lép a számra teszi a kezét jobb a csönd
ezt úgysem tudhatod s az arca megváltozott
elmúlt a reggel már felhevült
piros

mint ennek a sokszor olvasott könyvnek
a gerince kopott az aranybetűk
leolvadtak róla s a címét csak az tudhatja
aki olvasta már és emlékszik még
rá és talán arra is ami benne foglaltatik
divatjamúlt történeteire lám bíbor színe
a könyvszekrény legtetejére szorult látni is
csak akkor lehet ha létráról vagy nyikorgó
székre állva végighordozom a tekintetem
az ezüstporral borított könyvsoron de még
így is csak abban az esetben ha kifejezetten
azt keresem és még akkor sem
még akkor sem olvasni lehet tudni
kell
az út lefelé a sosemvolt hegyen