Lator László

ZSINÓRPADLÁS

Holtág

Sásváron, a kertünk alatt, pár száz méterre folyt a Tisza. Minden tavasszal kiöntött, bezúdult régi medreibe, újakat mosott, elárasztotta a Gyilkát, a Pengôt, a vastag törzsű öreg diófák szegélyezte vápát, át-átcsapott a szomszédos Szirmába vezetô úton is, s mikor a nagy víz levonult, állóvizek maradtak utána, erdôkben, bozótosokban, füzesekben, nádasokban. Akármerre indultam, egykettôre valami vízhez értem, tavacskákhoz, holtágakhoz, a falut körülerezô Kis-Tiszához. Túl a Tiszán volt az ócskafalu, a folyó moshatta el valamikor, és az újfaluban is, ha itt vagy ott valamiért leástak, sokszor váratlanul kavicsrétegbe ütközött a szerszám, jeléül, hogy régebben arra is járhatott a víz. Lehet, hogy Sásvár neve (egyébként Árpád-kori település volt, határôrközség, betelepített székelyek lakták) a vízi világra utalt. Szerettem a pangó, itt-ott lassan csordogáló vizeket, a szakadékos-padmalyos morotvákat, az erôszakos, sűrű, folyton változó növényzetet, valószínűtlen virágokat, zsombékosokat, a sekélyeseket, a váratlanul fekete mélységeket, a lassan úszó, meg-megvillanó halakat. Ki-kijártam a Kistagon át a Fenyôre, az égres nyiladékaiban kanyargott a víz, egy kis gyaloghídon hasalva figyeltem a nyüzsgô tenyészetet, a híd alatt fodrozódó patakocska bársonyos ábrákat formált a homokban, fölötte, szárak-gyökerek közt sárgás szegélyű kitinpáncélban ügyetlenül úszó, meg-meglóduló csiborok, csíkbogarak, a víz színén korcsolyázó, hirtelen mozdulatlanná merevedô vízipókok, lassan araszoló hurkás piócák, vízisiklók, tarka mintás, rücskös, lüktetô torkú békák, a korhadáson át felfelé tülekvô hajtások, nád, sás, gyékény, káka, békabuzogány. Itt is, akárcsak kertünk nagy bokrai alatt, a teremtés elôtti-utáni káoszt, a formát keresô anyagot láttam. Ez a gyerekkori tapasztalattömeg késôbb hol így, hol úgy rendezve, belekerült a verseimbe. Ott volt elôttem, amit az ember ki tudja, mióta próbált mesékbe, mítoszokba, képletekbe foglalni, ahogy egy 1963-as versemben írtam, a szakadatlan teremtés, amely / a hetedik napon sem pihen el. Az egy színen, egy idôben együtt születés, halál, az azért olyan gyötrelmesen gyönyörű, mert a pusztulással egyszívű, egyetlen-megismételhetetlen élet, az azért égbolt-gömbölyű egész, / mert pusztulással vemhes létezés. Ezt persze nem gyerekkoromban gondoltam így, mégis akkor alakult ki bennem ez a szólam, s hadd használjam a szót mindkét, zenei és retorikai-köznapi értelmében. Hogy ér-e valamit, hadd mondjam untig újra és újra, azon múlik, hogy van megcsinálva, hogy van a versbe odatéve. A Holtág elemeinek, darabjainak, azt szerettem volna elmondani, életrajzi hátterük van, még a képzelet, a szándék átrajzolta, elvontabb-fogalmibb részeinek is, most is ott érzem mögöttük a látványt, a foghatót-tapinthatót, a nyersanyagot. De a kezdô sorok legfeljebb közvetve vallanak fészkükre. Az itt mindennek egyforma súlya van, mondjuk, legalábbis formája szerint, axiomatikus értelmezése a gyerekkori élménykazalnak. Hogy valahova mégis kötôdik, erre legfeljebb az itt utal. De ez a szál egyelôre elvarratlan. A folytatás, ha lehet, még inkább elválik az alkalomtól. A túlzsúfolt képsornak (a teremtés forró páráival / egymásba habzó zsarnok elemek / kohóiban megsűrűsült anyag) egy érzékletesen, naturalisztikusan absztrakt világszemléletet (kénytelen vagyok ilyen nagyképűen mondani) kellene sugallnia. Vagy hogy még jobban eltúlozzam: egy anyagelvű metafizikát. De a szöveg jelentésénél fontosabb a rajz. A képeké, a mondaté. Meg a versdarab szerkezeti szerepe. Ennek a négy sornak az volna a dolga, hogy nagy teret teremtsen a nekem ezért vagy azért fontos tárgyaknak. Ha ez sikerült, akkor már odatehetem a kiskoromban emlékezetembe, érzékeimbe, bôrömbe-sejtjeimbe rögzôdött apróságokat, s talán így, ebben a mágneses mezôben, az olvasó is másképp látja ôket, megérez valamit nekem máig erôs sugárzásukból. Az egyik egy Tisza-parti kavics. Ahova fürödni jártunk, volt egy szép porond, egy forró-kavicsos partszakasz. Testi gyönyörűség volt egy-egy simára csiszolódott, szép formájú kavicsot ujjunk közé venni, fogdosni, simogatni, nézni is jó volt a fényes fekete kôbe ki tudja, milyen földtani elôidôkben belepréselôdött vékony, szemcsés, fehér kvarc-csíkokat. Mi kovakônek hívtuk, lehet, nem az volt, de egy másik kôvel vagy acéllal, egy reszelôdarabbal szikrát is lehetett csiholni belôle. Merô véletlen, hogy másodiknak éppen ez a toll jutott eszembe (egy gyöngyházszín vagy zöldaranyba játszó / toll kifinomult aszimmetriája), gyűjtöttem is, a kertünkben, a fenyvesben mindig lehetett valószínűtlenül szépeket találni, cirmos-mintás vércsetollat, sárgarigóét, szarkáét, varjúét, szajkóét (Áprily Lajos szerette kalapjára tűzni). Egy-egy toll szeszélyes színei, viaszos-zsíros felülete, formája, aszimmetrikus (ezt a jelzôt nagyon fontosnak érzem) szerkezete elemi gyönyörűséget ébresztett bennem, s ma is érzem az iszonyodást, amit egy talán erôszakkal kitépett vagy idô elôtt elhullatott, még lágy hegyű, még éretlen, azért gyűrött varjútoll s hegyében a húst, a talán meggyötört testet is megidézô cseppnyi vér gerjesztett bennem. A cseppnyi vér után jólesett megtörni a sort, azt hiszem, kell ide a szünet, az üres hely, az elakadó lélegzet leképezése. De itt megint kellett valami, ami összefogja, helyükre állítsa a Holtág kapcsolattalan, esetleg széthúzó alkatrészeit. Ezt persze csak most, utólag okoskodom körül, írás közben az embert többnyire ösztönei és a vers véletlenei, késztetései vezetik. Szóval a hézagos sorra következô, elsô olvasásra, meglehet, homályos, bizarr képekkel zsúfolt mondatban, körülhatárolt térben, egy kis mindenséget akartam volna teremteni: A tüskebozót alvadt viharában / egy képtelenül fénylô égdarab / örvénye édes szôlôhéj-sötétben. A díszleteket készen kaptam, csak oda kellett ôket állítani. A tüskebokor, úgy emlékszem, vadrózsabokor volt, valahogy, nem tudom, miért, beügyeskedtem magam boltozatos aljába. Rezzenetlen, széttartó, összecsapó, ívbe görbülô ágaival, szeszélyes összevissza alakzataival, sűrű levélzete fény-árny játékával, a réseken áttündöklô éggel olyan volt, amilyennek leírom: mozdulatlan viharzó végtelen. Nem tudom, kell-e magyarázni az édes szôlôhéj-sötétet. A bokor alatt egyszerre volt fény és homály, csakugyan zöld volt, és úgy éreztem, édes minden. Mintha egy szép szôlôszemet a fénybe tart az ember: héján átvilágít, különös mintáival, a belsô kocsonya. Azt szerettem volna, ha, innen kezdve, egymást erôsítve, egyszerre volna benne a versben a valamennyi érzékünket magára vonó matéria és az, amit az anyag természetérôl sejtünk, tudunk, képzelünk. Valami földhözragadt transzcendencia. A filozófia nem az én mesterségem, mégis elônyös helyzetben lehetek: a vers többértelműségeivel, viszonylagos homályával, bizonytalanságaival olyasminek adhat alakot, amit különben szegényes eszközeinkkel csak fogyatékosan tudnánk megfogalmazni. Egyébként meg én nem is a vers jelentését próbálom lefordítani. Inkább azt szeretném, amennyire lehet, megvilágítani, hogy mibôl lesz, hogy alakul ki a vers. De a Holtág második felével egyre nehezebben boldogulok. Azt meg tudom magyarázni, mi honnan került, többé-kevésbé azt is, hogy miért került a versbe. Hogy a bevégzetlen tökéletesség (gyakran elmondom ugyanazt, ez a már emlegetett szakadatlan teremtés változata) felszíne alatt lüktetô homály miért van beírva kettôs szívű csönddel. Egyszerre kétféle, ilyen és olyan csönd, az esendô teremtményeket kétfelôl övezô semmi. Ez se nagy találmány, mármint a gondolat, mégis, rögeszmésen, többször is megírtam, más-más alakot adva neki. Például a Holtág-gal anyagában közeli rokon Gyerekkor-ban: Forgolódik a zabolátlan / lelkekkel, mindenféle lénnyel / túlzsúfolt alacsony világban, / a kétfelé nyitott sötétben. A Holtág-ban ez után a gondolatot, absztrakciót játszó, de lényegét tekintve mégiscsak anyagszerűségével ható háromsornyi részlet után a semmiképpen sem jelképesnek szánt, egy kis túlzással: jelentés nélkül való tárgyi világ természetelvű rajza következik. Nekem azért mégis van jelentése, mert ma is a talpamban érzem a káka tömött bokrai alatt recsegô torzsot, szememben, fülemben van a lápos-mocsaras, zsombékos parton sziszegve feltörô víz. Bennem egy elmerült világot hívnak elô, de mit tudom én, mit mondhatnak annak, aki sose látta, érzékelte, tapintotta gyerekkorában azt, amit én. És ugyan hányan tudják, hogy ha az égerfát, törzsét vagy egy vastagabb ágát, elfűrészelik, csakugyan szép és szánalomra indító seb támad a vágás helyén? Hogy az elhalt tavalyi sás csakugyan rostlemezes, csakugyan páncélszerű? Hogy az elszáradt nád, törött csonkjaival csakugyan csontszilánkos? Talán, ösztönösen, ezért tettem ebbe a képsorba valami gondolatszerűt. A ki tudja, mily félig-csíráival / egy többértelmű lehetô világnak emiatt, és nem csak azért került ide, mert mindig felgyújtotta a képzeletemet a föld vagy az élô testek felszíne alatt készülôdô, számtalan változatot ígérô, mégis a magba, a csírába, a génekbe írt parancshoz igazodva alakuló élet, az, ahogy a formátlan fürtös létek, a még névtelen, még el nem különült sejtek, csírák (ezek egy 1967-es versembôl, Az udvar-ból való idézetek) sokaságából, vagy ahogy, egy emelettel feljebb, az ember kínálkozó sorsígéretei közül, választások, kényszerek, véletlenek hálójában, kiválik az egyetlen lehetôség.
A Holtág-at elsô pillantásra laza szövésű, majdnem álomtechnikával alakuló, mégis, azt hiszem, minden ízében hézagtalan, mind mélyebbre ereszkedô mondat zárja. A hajdan meghitten ismerôs kisvilág szeszélyesen kiemelt töredékei már-már fényképszerűen hívek a versben, mégis a vers sodrásában inogni kezdenek, héjuk ki-kifeslik, egy homályos tartomány nyílik meg mögöttük. Legalábbis így kellene lennie. Hogy is tudnám ezt érzékeltetni? A vízitökkel, hínárral, erre-arra / sodródó, lefelé tapogatódzó / gyökerekkel fekete mélységnek (bár pontos leképezése egy nekem ma is elevenen ismerôs holtágnak) egyszerre csak, én így képzelem, valami többletjelentése támad. Dehogyis lefordítható metafora, több is, kevesebb is annál. Bizonytalan sejtelme egy másik, velünk született hajlamainkhoz igazodó, képzelgéseinkbôl, álmainkból ismert mélyvilágnak. Nem bölcseleti, szavakba nem foglalható, földies természetfölötti. Aztán a rendhagyó képzettársítások. A halál édes émelygéséhez (ezt nem a XX. századi lélektanból vettem) a zsombékok, nyirkos üregek / pézsmaszaga, viasz-húsos növények / keserű méze, csurgó verítéke (ha kimondatlanul is) érzékies-szexuális képzeteket indít. Véletlenül, a vers sugallatára vagy tudatosan, nem tudom. A verszáró sorpár aztán végleg összemossa a kintit és a bentit. Azt szerettem volna vele mondani (nem éppen eredeti ötlet), hogy az egyed nemcsak hogy közegében él a körülötte áradó anyagi világnak, hanem egynemű vele.

HOLTÁG

Itt mindennek egyforma súlya van:
a teremtés forró páráival
egymásba habzó zsarnok elemek
kohóiban megsűrűsült anyag.
Fehér csíkos fekete kovakô
tompa tűzben, már-már valószínütlen
gyönyöréül érzékeny hámú bôrnek.
Egy gyöngyházszín vagy zöldaranyba játszó
toll kifinomult aszimmetriája,
a heges szár gyűrött hegyében
egy cseppnyi vér.
A tüskebozót alvadt viharában
egy képtelenül fénylô égdarab
örvénye édes szôlôhéj-sötétben.
De a bevégzetlen tökéletesség
felszíne alatt lüktetô homály
beírva kettôs szívű csönddel.
A káka tömött bokrai alatt
recsegô torzs, sziszegve feltörô víz,
ki tudja, mily félig-csíráival
egy többértelmű lehetô világnak.
És égerfák halványvörös sebekkel.
A sás rostlemezes páncélzatán,
a csontszilánkos korhadáson
átnyomakodó nádas falain túl
vízitökkel, hínárral, erre-arra
sodrodó, lefelé tapogatódzó
gyökerekkel fekete mélység,
fekete-arany-ezüst villanások:
tüskés sügér vagy iszapos cigányhal.
A halál édes émelygése, aztán
zsombékok, nyirkos üregek
pézsmaszaga, viasz-húsos növények
keserű méze, csurgó verítéke –
s mindez majd a hús féleszméletében
folytatja síkos, érdes árapályát.

1969

Héraclius Gloss töprengései

„A lélek a kígyóból disznóba vándorol, a disznóból a madárba, a madárból a kutyába, s végül elérkezik a majomba és az emberbe. Aztán valahányszor újra vétkezik, kezdi elölrôl, míg el nem jut a földi megtisztultság csúcsára, s akkor átvándorol egy magasabb rendű világba. Így száll szüntelenül állatból állatba, szféráról szférára, a tökéletlenbôl a tökéletes felé haladva.” Gondolom, nem sokan olvasták, és ha olvasták is Maupassant korai, huszonöt éves korában írott elbeszélését, az Héraclius Gloss doktor-t, aligha emlékeznek erre a néhány sorára. A novella idétlen, bogaras fôszereplôje, régi könyvek, írások megszállott búvárlója, rátalál az éppen neki valóra. A kézirat szerzôje, más-más személyben, más-más idôben, a lélekvándorlásról értekezik, a maga tapasztalatai alapján. A doktort attól fogva, hogy egy éjszaka lázas figyelemmel végigolvasta az írást, egyetlen dolog érdekli: mikor, milyen lényeket, testeket lakott meg ô, aki most éppen Héraclius Gloss, mit ôriz, mit takar ki tudja, hány régebbi léte, mi maradt meg benne elôzô életeibôl. Maupassant-t nem a lélekvándorlás, inkább a figura érdekli. A doktorocska egyre jobban belegabalyodik a homályos sejtelmeit olyan szerencsésen igazoló tanba, s végül, egy vérfagyasztóan humoros helyzetbôl, csak az elmebaj, a bolondokháza felé talál kiutat. Egyébként Maupassant rövid életének utolsó éveit állandó szorongás, az ôrülettôl való félelem ülte meg, és csakugyan, a zseniális író is a sárga házban végezte. Domokos Mátyás a Maupassant-novella sugallatain túl talán ezt a háttértörténetet is kiérezte az én Héraclius Gloss-omból: aki a végsô kérdések ketrecébe zárva él, abban kizökken az idô, s megeshet, hogy ott fejezi be, ahol Héraclius Gloss. Kedvemre van ez az értelmezés, benne lehet ez is a versben, csak gazdagítja, ha beleértem, különben is mindig úgy képzeltem, hogy a modern versben sok szólam fonódik össze. De én mégsem ezt akartam megírni. Az elsô sorok (Mióta járom egy lefokozott lét / káprázatokkal vemhes folyosóit, / ez irgalmatlanul körülhatárolt, / de sejtelmekkel villámló sötétet?) csak elismétlik, a magam képére formálva, a vers természetéhez igazítva, amit az imént a Maupassant-kisregénybôl idéztem. A szavakat, a társításokat-kapcsolatokat, a képeket s talán leginkább a mondatszerkezetet most is, majd négy évtizeddel a vers megírása után, egészen a magaménak érzem. De hadd mondjam el, ezúttal terjengôsen, mit szerettem volna vele mondani. Valamilyen felsôbb hatalom, ilyen-olyan vétkeinkért, egy alacsonyabb rendű létbe zárja lelkünket, így képzelik a lélekvándorlás hívôi. A metempszichózisról gyerekkoromban sokat hallottam. Mostanában megint sűrűn beszélnek róla. És nem csak társaságban, felületesen. Freud annak idején még csak a magunk külön lelkének múltjával törôdött, csak a gyerekkorunkba akart bennünket visszatéríteni, ott kellett orvosnak-betegnek közösen megtalálni elmerült (eltemetett), felnôttlelkünket alakító élményeinket. A mostanában elterjedt, bensô alkatrészeinket, működésüket sokkal távolabbról magyarázó regresszív pszichoanalízis a magzatvízen túlra visz, elôzô életeinkben keresi az egyedet torzító vagy jótékonyan formáló erôket. De ha ebben nem hiszünk is, mindnyájunknak vannak különös tapasztalatai. Vannak megmagyarázhatatlan, mégis valami forrásra utaló álmaink, pillanataink, amelyekben megokolhatatlan szorongást vagy gyönyörűséget érzünk, ráismerünk egy-egy helyzetre, mintha valamikor, ki tudja, hol, mikor, már átéltük volna. A franciáknak külön kifejezésük van rá, a déjŕ vu. Voltak nekem is, gyerekkoromban, ahogy akkoriban illett mondani, atavisztikus álmaim. Az egyik vissza-visszatért: egy fán kuporgok (ennek az álomnak volt fogható háttere is, nagyon szerettem fára mászni, alkalmas ágakon, elágazásokban megfészkelni, nemegyszer le is estem), egyszer csak elfogott valami rémület, s már éreztem is a zuhanás szédületét. Talán a szervezet ösztönös önvédelme volt, hogy mielôtt a földnek csapódtam volna, mindig felriadtam. Nem tudom, hallottam-e a felnôttektôl, vagy olvastam valahol, lehet, hogy majd csak Makón, talán éppen a tizennyolc-húsz éves koromban agyonolvasott Freud valamelyik könyvében, hogy ennek a szorongásos álomnak ôsemberkorunkban van a gyökere: eleink gyakran fán aludtak, ott nem ejthették el ôket a nagy ragadozók, de, valóságosan vagy álmukban, le-leestek, s ránk, utódainkra hagyták a réges-régen okát vesztett rettegést. Késôbb Jungban is olvastam valami hasonlót a tudat alatti képzetek archetipikus formáiról, az emberiség közös tudatáról, a különféle hitvilágokban, mítoszokban helyrôl helyre vándorló vagy egymástól függetlenül megjelenô ôsképletekrôl. Ebben, így vagy úgy, hittem.
A Maupassant-elbeszélés vérfagyasztóan humoros. A lélekvándorlás neki csak arra kell, hogy kicsúfolja vele megrendítôen gyermeteg hôsét. Én a kölcsönvett gyámoltalan doktor monológjában komolyan veszem, ezért az emelkedett hang, az erôsen megvilágított kontrasztos képek, a színpadias rendezés, a töprengés dinamikáját, a zaklatott gondolkozás természetét leképezô, a vers írása idején nekem már amúgy is kedves hosszan futó, de minden szakaszukban megszerkesztett, sűrűnek szánt mondatok. De a metempszichózisban való hitet feltételes módba szerettem volna tenni (Mert ha igaz – ha igaz hát, hogy vándorol a lélek), és kimondatlanul, egy másféle jelentést kínálni. Vagy éppen többféle lehetô értelmezést. A versindító négy sor nemcsak egy új és új testbe, a létezés alsóbb szintjeire utasított lélek ki tudja, mióta tartó vándorlásáról szólhat, hanem egy körülrajzolható, anyakönyvezhetô emberi lény, az egyszeri egzisztencia állapotáról-sorsáról is. Mondhatja egyszerűen azt is, hogy különféle kényszerek közt kanyargó életünket szűknek, fogyatékosnak érezzük, ha fel-felfénylenek is benne szép pillanatok, káprázatok, sejtelmek, valamilyen teljesség ígérete. De ha valahonnan ismerôsnek tetszô álmainkra, forrástalan ismereteinkre, sose tanult tudásunkra, megokolhatatlan mámorainkra, kínjainkra gondolunk, hihetjük akár azt is, hogy ezeket a szilánkokat valamelyik elôzô életünkbôl hoztuk magunkkal. Honnan különben egy-egy felszökô / homályos álomkép vagy foghatóan / világos rajzú részlet, épp csak / valami összefüggésbôl kivetve? De akkor már inkább hihetünk Jungnak, lehet, hogy az emberiségnek csakugyan van valami egyetemes emlékezete, vannak örökletes formái kollektív tudatának a nehezen megfogalmazható vagy éppen megfogalmazhatatlan mégis-kifejezésére. De gondolhatok valami hasonlót földhözragadtabban is. Többnyire tudjuk, mit örököltünk apánktól, anyánktól, mit, rajtuk keresztül, nagyszüleinktôl, s hihetô, hogy nemcsak tulajdonságokat, hajlamokat, hanem valami többet is. És ha, adatok híján, nem tudjuk is kinyomozni, nyilván maradt ránk ez-az névrôl ismert vagy ismeretlen eleinktôl, régrôl, akár azt is mondhatnánk, az idôtlenségbôl. A lélek így is vándorolhat. De ezt, remélem, a versben jobban el tudtam mondani: ha igaz hát, hogy vándorol a lélek, / elménk beláthatatlan terein / nagy seregek vonulnak mozdulatlan / egymás lakatlan sorsain keresztül. Ezzel azt akartam volna mondani, hogy az olyannyira magunkénak érzett, személyes sorsunk formálta tudatunk (lelkünk) magunkkal hozott elemekbôl is épül. Természetesnek vesszük, hogy vannak velünk született ösztöneink, az úgynevezett énünknél hatalmasabbak, a kilátástalan helyzetekben is élni késztetôk, a fajfenntartást szolgáló szexualitás. És ki tudja, még mi mindent, kevésbé nyilvánvalót, kaptunk örökül, milyen seregek foglalták el elménk beláthatatlan tereit? Helyzetek, kapcsolatok, okok tűntek el, de következményeik bennünk maradtak. A szorongásaink sújtólég-robbanása egy réges-régen elsüllyedt világra, idôkre-terekre vall. Ezért földalatti, egymásra torlódott geológiai rétegek alól érkezik. Ebben a három sorban: két szemünk közt a keskeny félelem, / egy alacsonyabb rendű létre valló / riadalmaink vágtató bozótja még félig állat ôseink félig-sem-tudatát tettem oda a magunk érzéstömegei mögé. Az ôsragadozók elôl az ôsbozótosokban menekülô (azért vágtat visszafelé a bozót) elôembert. Miért ne maradhatott volna ránk a kis helyre szorult, fejet sajdító rémület, két szemünk közt a keskeny félelem. (A keskeny szerepe az volna, hogy testiesítse, anyagszerűvé tegye a kínt.) S ennek az ellenkezôje: egy fala-omló pillanat / oktalanul fénylô gyönyörűsége. Mert mámoraink, elragadtatásaink is lehetnek megmagyarázhatatlanul aránytalanok. A folytatásnak: s micsoda sodrás hajt egy ismeretlen / barlang alacsony pézsma-éjjelébe kétfelé ágazó jelentése lehet. Odagondolhatjuk a sokunknak ma is valamilyen menedéket, védelmet, még valami többet is ígérô barlangot, de a pézsma-éjjel, kivált a folytatással: a hús fekete éhétôl ütöttennel az asszonytestet is a vers képzetkörébe vonja.
A verszáró sorpárt nagy kedvvel írtam, és szeretem ma is. Pedig csak lazán kapcsolódik az elôzményekhez. Ráadásul: nem éppen eredeti gondolat, hogy az ember, sok millió éves tapasztalatainak hála, homo sapiensszé válik. Én belülrôl képzeltem el a koponyát: mint a Pantheon, mint egy bazilika boltozata. De nem csak a befejezés közhely. Szinte minden az, amit a versben összehordtam. Az alapötletet, ha a magam kedvére átformáltam is, Maupassant-tól vettem. A többit innen-onnan. A lélekvándorlást valamelyik (hindu, egyiptomi, görög) hitvilágból vagy a mai ezoterikusoktól, de leginkább, bevallom, felszínes hétköznapi ismereteimbôl. Vagy Freudtól, Jungtól, hézagos emlékezetemre hagyatkozva. De hogy a vers jó-e vagy sem, kell-e mondanom? nem ezen múlik. Hanem azon, hogyan tudja az ember áthevíteni, különféle trükkökkel, képekkel, jól megvillanó társításokkal, nem rendes helyükre tett, váratlan jelentéstöbbletet nyerô szavakkal, a szabályostól akár elütô, meg-megtört, mégis mértani mondatszerkezetekkel, egyszóval, az anyag megformálásával, azt a valamit, amit versnek szánunk.

HÉRACLIUS GLOSS TÖPRENGÉSEI

Mióta járom egy lefokozott lét
káprázatokkal vemhes folyosóit,
ez irgalmatlanul körülhatárolt,
de sejtelmekkel villámló sötétet?
Mert ha igaz, hogy vándorol a lélek,
alább vagy feljebb, már kinek mi jut,
s legfeljebb az marad elôtte rejtve,
hogy mily akarva-akaratlanul
tett vétkekben találtatott bűnösnek,
és talán az is, hogy miféle mérték
szerint vetették latra tetteit,
ha igaz hát, hogy vándorol a lélek,
elménk beláthatatlan terein
nagy seregek vonulnak mozdulatlan
egymás lakatlan sorsain keresztül,
s emlékezetünk roppant súly alatt
egymás fölé torlódott rétegek
áttetszô földpát- vagy matt palatömbje.
Honnan különben egy-egy felszökô
homályos álomkép vagy foghatóan
világos rajzú részlet, épp csak
valami összefüggésbôl kivetve?
Honnan különben szorongásaink
földalatti sújtólég-robbanása,
két szemünk közt a keskeny félelem,
egy alacsonyabb rendű létre valló
riadalmaink vágtató bozótja?
S honnan egy fala-omló pillanat
oktalanul fénylô gyönyörűsége,
s micsoda sodrás hajt egy ismeretlen
barlang alacsony pézsma-éjjelébe
a hús fekete éhétôl ütötten?
Vagy nem érzem-e, hogy szűk koponyámat
hogy feszíti homorúbbra a vágy?

1970