László Emese

ÖRDÖGÖT A FALRA

Grecsó Krisztián: Tánciskola
Magvető, 2008. 303 oldal, 2790 Ft

Három évvel Grecsó Krisztián első regénye, az Isten hozott után megjelent a többszöri címváltoztatást követően Tánciskolá-nak keresztelt második nagyobb lélegzetű prózai műve. A könyv megjelenését az előző mű alapvetően pozitív fogadtatása miatt jelentős várakozás előzte meg, amelyet fokozott a kiadás halogatása is. A végeredményről megoszlanak a vélemények: lelkes dicséretek, indulatos ledorongolások láttak napvilágot; a kritikákból kirajzolódó összkép azonban inkább kedvezőtlen. A korábbi kötetekben – az elbeszéléseket tartalmazó Pletykaanyu-ban és az anekdotikus elbeszélői hagyományhoz szintén közel álló Isten hozott-ban – ugyanis a szerző olyasmit mutatott, ami a kortárs irodalom közegében frissnek, sőt merésznek hatott. Nemcsak plasztikus és emlékezetes figurákat teremtett, hanem humorral és lendületes mesélőkedvvel járta körül a falu témáját, amelynek megmosolyogtató abszurditásait, színes mítoszait, kívülről értelmezhetetlen öntörvényűségét szellemes iróniával mutatta be. Az Isten hozott gerincét képező, nemegyszer szaftos adomák pedig többé-kevésbé kiegyensúlyozottan találták meg helyüket a novellák láncolatából felépülő epikus formában, amely végső soron egy mágikus-realista vonásokkal színezett fejlődésregénynek nyújtott keretet. Az Isten hozott arányos szerkezetéhez képest viszont kevésbé tűnt megoldottnak a főhősben zajló identitáskeresés-problematika, amely néha talajt vesztve billegett a Klein-napló nyomozástörténete révén bekerülő zsidó tematika kulisszái között.
A Tánciskolá-ban Grecsó részben más utakon jár, mint előző könyveiben. Eltávolodik a falutól, és az új regény színterét kisvárosi környezetbe helyezi, a Békéscsabáról megformált Tótvárosba, ami nemcsak egyszerűen tartalmi átrendeződést jelent, hanem azt is, hogy a jól belakható és belátható falusi tér történeteivel, mítoszaival együtt elvész, és bizonytalanság marad utána. Megváltoznak az anekdotikus elbeszélésmódhoz illő kisepikai formának és a regényműfaj vonásainak arányai is, mivel a szerző igyekszik a korábbinál kevésbé széttartó szerkezetet létrehozni. Az áradóan mesélő narráció visszaszorításával a mű felépítése egyenletesebbé válik ugyan, és bár az új regény szerkezetét néhány kitérő színesíti, mégis úgy érezzük, hogy a szerzőnek nem sikerült betöltenie azt az űrt, amely a tágas és bőbeszédű elbeszélésmódtól való eltávolodás miatt támadt. Ennek ellensúlyozására Grecsó túlzsúfolja a regény szűkös cselekményidejét; akár egyetlen napba képes egy hétre való élményadagot és cselekményt tömöríteni, nem is beszélve a tényleges regényidőről (négy hónapról van szó), amely jó néhány évre elegendő történést sűrít magába. Mintha csakis az állandó pörgésnek lehetne szerepe egy regényhős fejlődéstörténetében, a cselekmény- és időbeli hiátusoknak nem.
Akadnak ugyan ebben a környezetben is mesélhető történetek, amelyek viszont összehasonlíthatatlanul „vértelenebbek” az előző regényben olvashatóknál, talán azért is, mert nincs megfelelően eltalálva a közeg, amelyben elhangzanak. Nem marad más hátra, mint olyan eszközhöz nyúlni, amellyel valószínűleg úgy tűnt, nem lehet túl nagy bakot lőni: nagy és klasszikus történetek regénybe emeléséhez (Oidipuszhoz, Fausthoz, Don Quijotéhoz, Szindbádhoz stb.). A szöveget megemelő intertextusok ráerőltetése az egyszerű, lapos tótvárosi miliőre azonban esetlen fordulatokat hozott. Ha Grecsó két korábbi prózakötete mellé helyezzük a mostanit, azt kell mondanunk, hogy a továbblépések nem túl szerencsések, hiszen a szerző előző regényének erényeiről sokszor nagyvonalúan lemondva megismétli annak gyengeségeit, sőt újakkal tetézi azokat.
Az új regény első munkacíme, a Doktor urak, amely Molnár Ferenc hasonló című színdarabja mellett móriczi áthallásokkal is bír, valószínűleg a két központi regényalak kiemelése miatt is kézenfekvő választásnak tűnhetett. Ha jól számolom, a regény fő cselekményszála –
a két hős Tótvárosba érkezésétől számítva – jóformán napjainkban játszódik: 20071 szeptemberének elsejétől (az iskolakezdést, vagyis a nevelődési folyamat megkezdését jelképező dátumtól) december 24-én éjfélig. Hozzáteszem, a már említett sűrítés miatt a cselekmény idejét hosszabbnak érezzük négy hónapnál. Másfelől azt, hogy a huszonegyedik század első évtizedében vagyunk, csak néhány esetleges kellékkel – például a Szex és New York című „kultuszsorozat” említésével, néhány köznyelvi fordulattal – érzékelteti az elbeszélő. Többnyire azonban egy korábbi időszak atmoszférája idéződik meg, köszönhetően elsősorban a rusztikus és anakronisztikusnak ható díszletezésnek.2
Dr. Voith Józsefet – Jocót –, a frissen diplomázott, „tohonya” jogászgyereket, akinek jól láthatóan semmiféle terve sincs a jövőjét illetően, bohém, minden lében kanál, nőcsábász nagybátyja, Szalma Lajos protekcióval benyomja egy fogalmazói állásba Tótváros ügyészségén. A jellegtelen, komplexusokkal küzdő fiú nem túl nagy lelkesedéssel lép állásba megkeseredett és hisztérikus főnöknője, özvegy Fejér Antalné Zsuzsa irányítása alatt, különösen mivel két fiatal kolléganőjével – Ildikóval és Angélával – szemben is rendre alulmarad az állandó versenyhelyzetekben. Jocó hivatali munkájáról a közös menzai ebédeken, a lányokkal és a főnöknővel való évődéseken kívül semmi konkrétat nem tudunk meg, mint ahogy marginális szerepet játszik az is, ahogy a fiú a karrierépítés részeként helyét keresi a kisvárosi elitben. Az alpolgármester és a helyi előkelőségek társaságában átdorbézolt vacsorajelenet, amelybe teljesen véletlenül csöppen bele hősünk, visszasugároz ugyan valamit a Móricz-regények hangulatából,3 és jól mutatja azt is, hogy Grecsónak van érzéke a kisvárosi erőviszonyok és kapcsolatrendszerek fülledtségének árnyalt ábrázolásához, de a jelenetnek önmagában nincs túl nagy jelentősége sem a fiú életében, sem a regény egészének szempontjából. Különösen, ha tekintetbe vesszük, hogy az alig huszonnégy órát felölelő fejezetben a szerző erősebbnél erősebb történeteket versenyeztet egymással, ami miatt ez az epizód nem játszik túl fontos szerepet. Annál is inkább, mivel közvetlenül két – Jocó és az olvasó számára emlékezetesebb – esemény közé ékelődik be, amelyek elnyomják a jelentőségét: a Méhkerékre való kiruccanás során a román vendégmunkásokkal való irracionális kaland és a főnök lányával, a mozgássérült Judittal való első találkozás közé.
A beavatás és a nevelődés, mely szeptember elsejével kezdődik, így nem a „közéletbe” való bevezetést, a homo politicusszá nevelést jelenti Jocó számára, hanem valami egészen mást. A fiú mestere – aki a hagyományos nevelődési regények mintájára beavatja őt, mint tanítványt az élet titkaiba – Szalma Lajos, az élvezeteket két kanállal habzsoló, lassan ugyan kiöregedő (hiszen ajzószerekre szoruló), testnevelés–biológia szakos tanár nagybácsi. Az ő démonikussá maszkírozott, ugyanakkor roppant könnyen kiismerhető alakja a regény egyik – halovány – színfoltja, mivel az egyetlen olyan szereplő, akinek legalább valódi arca és személyisége van. A múltjáról megtudhatjuk, hogy egy baleset miatt kettétört ígéretes élsportolói karrierje, és az így támadt űrt misztikus mesékkel (a harmadik szemről, a szférák zenéjéről) és különböző narkotikumokkal pótolja, sőt erre az életformára egész pedagógiát és teológiát épít. Az unokaöccse, Jocó, mondhatni az ő doppelgängere, aki egyszer fennhangon is kimondja – amikor az egyik Angélával való civódás után a lány a fejéhez vágja, hogy „lazítson, legyen egy kicsit önmaga” (106–107.) –, hogy fogalma sincs arról, mit is jelent „önmagának lenni”. Jocó minden kényesebb helyzetből kihátrálna, de még erre sem képes, Lajos pedig úgy cipeli magával a fiút a különböző kalandokba, ahogy éppen kedve tartja. Jocó alakjának megformálásakor Grecsó egyrészt arra törekedhetett, hogy az Isten hozott kamaszkori nevelődéstörténetétől egy életkori lépcsőfokkal továbblépve a fiatal felnőttkor beavatástörténeteit mutassa be. Másrészt ahhoz is ragaszkodott, hogy hőse egész személyiségében (testben és lélekben), mint egy tiszta lap, érintetlen és tapasztalatlan legyen, ami egy huszonhárom éves felnőtt ember esetében nemcsak nevetségesen hat, hanem sokszor valószerűtlenül is.
Míg Jocó idegenül áll a tótvárosi környezetben, a nagybátyjának hatalmas udvartartása van, sőt mintha keze a város minden szegletébe elérne, mindenhol ismerik a nevét. Közeli baráti körének tagjai nem rendelkeznek különösebben karakteres vonásokkal. Míg az Isten hozott-ban Gallér Gergely körül a „kalibereknek” jól megkülönböztethető személyiségük volt, a Tánciskolá-ban Csicsely, Kucsera vagy a Pedró kocsma többi törzsvendége – akik elvileg Tótváros egészét „személyesítik meg” (40.) – összetéveszthetők. Csupán a köréjük szőtt történetek (például a kacsa- és libafejek mániákus konzerválása) maradnak emlékezetesek; vagy egy-egy jelentősnek feltüntetett gesztusuk, amelyek azonban valamiért kifulladnak a történet folyamán, mint Csicselynek az a képessége, hogy ki tudja találni Jocó gondolatait, aminek végül semmi szerepe sem lesz a történetben. De Jocó két munkatársnője is összetéveszthető karakter, sőt azt is mondhatnánk, hogy a harmadik fiatal nőt, Juditot is csak az különbözteti meg a másik két – szintén nagyszájú és feledhetően csinos – lánytól, hogy a fiú „fejlődéstörténetében” etikai jelentőséget kap az a tény, hogy egy baleset következtében nem tudja mozgatni a lábát.
Ami a szerelmi szálakat – a regény egyik legkínosabb rétegét – illeti, úgy tűnik, Grecsó nem tudott hőse életében hiteles, téttel bíró választásokat felmutatni: elsősorban naiv, a női lapok szókészletével és logikája szerint legyártott kliséket halmozott össze kevés fantáziával. Példaképpen hadd álljon itt egy rövid idézet abból a jelenetből, amelyben Jocó és Judit – akárcsak egy parodisztikus Platón-átiratban4 – meztelenül fekve egymás mellett érintetlenül sóhajtozzák át az éjszakát: „annyira kívánta a lányt, hogy sírni, zokogni lett volna kedve, a szenvedély felkúszott a hasfalából, és összeugrasztotta a gyomrát, fájt, kínzóan sajgott benne a vágyódás, átjárta az egész testét […]. A fiú úgy érezte, széthasad, minden sejtjében durva vágyakozás volt, elég lett volna egyetlen mozdulat, és minden kirobban, de ahogy emelkedni kezdett, Judit tekintetén megint átsiklott valami”. (246–247.) Kis engedménnyel invenciózus szerelmi jelenetnek számít az, amikor Jocó Ildikó tudatába kerülve önmagával szeretkezik, de ténylegesen ennek az ötletnek sincs eltalálva a helye, mivel a két szereplő további kapcsolatát nem befolyásolja érdemben. Ildikó a kellemetlen tapasztalatok után továbbra is Jocó körül legyeskedik, a fiú pedig ezt követően sem utasítja vissza egyértelműen a kínálkozó helyzeteket.
Nem is beszélve arról, hogy a szerelmi tematika vonatkozásában sematikus formulák tárháza a regény. Jocó nők iránti vágyakozásának mértékét például – mint ahogy már láttuk is – legtöbbször abból lehet pontosan lemérni, hogy éppen mennyire kezd el fájni a fiú hasa a testi közeledésekkor; hogy Jocó és Judit rövid ismeretségük alatt – egymástól teljesen függetlenül, hiszen alig néhányszor találkoznak a történet folyamán – mennyi szenvedésen estek át, az jelzi, hogy hány kilót adtak le, és milyen vonzóvá váltak a nyomorúságok miatti fogyás révén. (244.) A Tánciskola világképe láthatóan roppant egyszerű, menthetetlenül közhelyes, ráadásul suta artikuláltsága miatt sokszor igen lapos szinteken mozog. Az evésekre való látványos előkészületek, maguk az étkezések vagy
a különböző extrém szerelmi együttlétek arra utalnak, hogy Grecsó a testi-fizikai létezés poétizálásával kísérletezik, amit próbál összefüggésbe hozni a regény spirituálisabb („ördögös”) szintjével. A baj az, hogy a testiség cselekményeinek ritualizálásához Grecsó nem mindig találja meg a megfelelő gesztusokat és az alkalmas nyelvet sem. A lángossal való áldozásjelenet – egyáltalán az áldozás visszatérő motívuma – éppen ennek a próbálkozásnak a kudarcát mutatja. Az egyszerű, végiggondolatlan teológiai fejtegetéseknek és párhuzamok erőltetésének a legtöbbször gyerekes okoskodás a vége, mint például a regény elején Jocó nagybátyjának teremtéskoncepciója (18.) vagy a démonológia és teológia kapcsolatáról (137.) mondott véleménye esetében.
Lajos bácsi hedonista szemléletű pedagógiájának a célja egyébként az volna, hogy kizökkentse tanítványait az unalmas (kis)polgári létformából, és felnyissa titokzatos harmadik szemüket a mélyebb metafizikai tudás befogadására. Az egyik ilyen „beavatási szertartás” – amelyben Jocónak többször is része van Tótvárosba érkezése után – Lajos hobbikertjének burjánzó kábítószer-ültetvényéhez és a kisházban zajló szeánszokhoz kötődik, amelyek alkalmával olykor az ördög is tiszteletét teszi. Innen a regény második, később ugyancsak elvetett Ördöglugas címváltozata. A Szalma Lajos-féle „filozófia” sokkal ügyesebben eltalált formában nyilvánul meg akkor, amikor Lajos tornacsapata „edzést” tart a sportpályán. Mintha mitikus jelenetet látnánk nimfákkal vagy még inkább önfeledt bacchánsnőkkel, akik nekiindulnak a folyóknak és mezőknek, hogy végrehajtsák istenük titkos parancsait. A Dionüszosz-kultusz ironikus kifordítása az, ahogy Lajos bácsi tanítványai a tátott szájú sportolók között lengén és öntudatlanul szökdécselnek, míg Lajos, a mámor tótvárosi istene (vagy inkább szatürosza) irányítgatja őket. (123–124.)
A beavatások közül kevéssé sikerült a már említett, Méhkerékre történő kirándulás. Ennek az eseménynek, amely teljesen kilóg a regény testéből, a szereplők valamiféle mélyebb értelmet és rendkívüli fontosságot tulajdonítanak. Az epizód azonban – hiába a tragikus és megrendítőnek szánt ábrázolásmód – számos megoldatlan pontot tartalmaz. Követhetetlen például Lajos bácsi szándéka azt illetően, hogy milyen mélyebb tudást akar közvetíteni unokaöccsének azzal, hogy a gépszerűen vegetáló, érzéketlen lényeknek ábrázolt román vendégmunkásokat l’art pour l’art megveri és megalázza. De motiválatlan az is, ahogy a három barát – Jocó, Csicsely és Lajos – a munkásokkal együtt a razziázó rendőrök elől egy gödörbe menekülve szorong, és az a démonikus pillanat is, amelyben az albínó férfi Jocó szeme láttára kifakad. Grecsó egy kényes téma bevetésével láthatóan nagyon erős helyzetet akart teremteni úgy, hogy a lehető leghidegebb realizmussal próbálja megjeleníteni az emberi szenvedéseket. A szituációból azonban itt nem tud kihozni hiteles és valódi történést, mivel a teljesen szürreális jelenet átgondolatlansága miatt nem megrendülést, inkább bosszúságot okoz.
A Tánciskola tovább akar lépni a Bildungsroman keretein, és sűrűre szőtt hálót emel maga köré az irodalmi hagyomány különböző történeteiből, amelyek nem tudnak szervesen belesimulni a regény alaprétegeibe. A szövegbe leglátványosabban „benyomakodó” intertextust a Faust-monda különböző előfordulásai alkotják, mindenekelőtt Thomas Mann Doktor Faustus-ának szó szerinti idézetei és allúziói.
A Tánciskola ördögregénnyé avanzsálása egyáltalán nem problémamentes. Az ördög megjelenésének – legalábbis a regény logikája ezt sugallja – jelentős eseménynek kellene lennie, amit több tényező is lehetetlenné tesz. Először is felfoghatatlannak tűnik az, hogy az ördög választása éppen Jocóra esett: mi kedvére valót találhatott ebben az unalmas és gyerekes figurában, ami értékes és nélkülözhetetlen volna a pokolban? Az ördöggel folytatott első párbeszédben a fiú alakja mindenképpen túlméretezettnek tűnik. Nincsenek előkészítve és meg-
alapozva például az olyan kijelentések, hogy „ne tedd magad, mintha nem vártál volna régen. Viszonyunk megköveteli az őszinteséget” (52.), hiszen Jocó a regény végén sem lesz olyan nagy formátumú személyiség, hogy el lehetne képzelni róla az ördöggel való kacérkodást, nemhogy a regény elején. A ördög kétszer is elhangzó jellemzése pedig („Tehetséges fiú vagy. Éppen ez az, amit idejekorán felismertünk, s amiért régóta szemmel tartunk.” [54., 274.]) első és második előfordulásakor is sántít. Az olvasó előtt ugyanis Jocó jelentőségének oka rejtve marad, és fel is merül a gondolat, nem lehetséges-e, hogy az ördög téved. Hiszen nyilvánvalóan nem paródiáról vagy valamilyen szubverzív poétikai fogásról van szó. Akkor miről? A Tánciskola irodalmi utalásainak problematikus volta többek között abban áll, hogy Grecsó nem tud mit kezdeni a beemelt irodalmi anyaggal. Nem érez rá arra, hogy egy vendégszöveg miképpen hat az alapszövegre: hogyan erősítheti vagy olthatja ki egyik a másikat. Ebben az esetben sajnos az utóbbi történik. Emiatt válhat értelmezhetetlenné a Jocónak felkínált szerződés célja és tartalma is,5 hiszen az ördög koncepciótlanul lebeg a történetben, csakúgy, mint az irodalmi hagyomány többi eleme, melyek nem nyernek új értelmet a Tánciskolá-ban.
Mint ahogy a túlcsavart Oidipusz-történet szereplői sem találják meg mindig a helyüket a regényben. A mítoszpárhuzam túlerőltetésével találkozunk például akkor, amikor Jocó bevallja nagybátyjának, hogy a cigány lánnyal kapcsolatba kerülve elkövette azt a bűnt, amiért az apja már korábban megbűnhődött. A felelőtlen és felszínesen ábrázolt kaland és következményeinek különös interpretálása a következő szöveghely: „Jocó nem akart valami ostoba, freudista szöveggel előállni, de legalább olyan mocskosnak érezte magát, mintha az apját eltéve láb alól az anyjával hált volna, és akkor ez az ügynek még csak az egyik oldala. Milyen lélekre vall, hogy elkövette a bűnt azok után, hogy az apja gyakorlatilag ártatlanul már megkapta érte a büntetést?” (83.) Nemcsak azért kirívó ez a párhuzam, mert Jocó épp azt éri el, amit nem akart (ostoba, freudista szöveggel áll elő), hanem azért is, mert más helyen a történet értelmezése ugyanilyen sekélyes reflektáltsággal a pogány mítoszból átcsúszik keresztény közegbe. Méhkerékre tartva például útközben a három barát történetesen misét hallgat az autórádión, amikor egy roma asszonyt látnak meg az autóból, aki kenyeret majszoló gyereket visz a karján. (149.) Az asszociáció természetesen rögtön Jocóra és történetére irányítja a figyelmet, mintha a cigány lány egy személyben Iokasztét, Máriát és még ki tudja, kiket olvaszthatna magába gond nélkül. Túl erős a különböző történetek konnotációja, ami kuszává, következetlenné, máskor – például az elhibázott befejezéskor a Juditot választó Jocóval a karácsony éjféli misén – feleslegesen túltelítetté, giccsessé teszi a szöveg metaforikáját.
A Tánciskola olyan könyv, amely talán éppen azért zuhan nagyon gyakran alacsony régiókba, mert erején felül vágyik túl magasba. Grecsó hiába kísérletezik az európai irodalmi hagyomány jól ismert történeteivel és mondataival, nem tud köréjük új, érvényes összefüggést és kontextust teremteni. A legjobban az ördög példája mutatja meg ezt: a szerző ördögöt helyezett egy világba, amely úgy van berendezve, hogy nehezen hihetjük azt, hogy érdekli az ördögöt. Más szóval: meglenne ez a regény ördög nélkül, mi pedig meglennénk regény nélkül, mert jobban jártunk volna, ha a szerző a könyv némelyik jelenetét novellának írta volna meg.

László Emese


1 Voith József egy évvel az ezredforduló után (2002) fejezte be gimnáziumi tanulmányait (12.), feltehetően tizennyolc évesen; a regény cselekménye pedig öt évvel ezután játszódik, amikor a fiú huszonhárom évesen már végzett jogászként áll előttünk.
2 Lásd még erről Bedecs László írását: Nincs már több móka. Műút, 2008/007. 78.
3 Benyovszky Krisztián egyenesen a Vidéki hírek, az Úri muri vagy a Forró mezők világához hasonlítja a jelenetben kirajzolódó erőviszonyokat a kisvárosi elit és a közéjük törekvő fiatal Jocó között. (A hagyomány kísértése. Műút, 2008/007. 72.)
4 Nem véletlen a hasonlat, mivel a szöveg antik kulturális hivatkozásai közül a thébai mondakör egyes részletei mellett Platón-utalások is előkerülnek még elvétve, mint például a teljesen váratlanul felidézett barlanghasonlat az utolsó fejezet elején. (281.) Ezek az „intertextusok” azonban – beleértve a Szophoklész-utalásokat is – sokszor egyszerű díszítőelemek (mint Judit idétlen szóvicce az Antigoné-ról [214.]).
5 Keresztesi József: Faustus mint kísértő. http://www.revizoronline.hu/article.php?cat_id=1&id=336&first=60, utoljára megtekintve: 2008. július 31.