Darányi Sándor

RILKE 1903-BAN

„Seit Wochen will ich diese Worte schreiben
und wage es nicht aus Furcht, es könnte
viel früh zu sein…” A szakítás után
a jambust mintegy lélegezni kell –
hetek óta, igen; és rettegésbôl,
hogy túl korán, s ha nem, akármi késôn,
felesleges kockázat így kiadni
magad bírádnak, csak hogy válaszoljon;
és mégis vállalod, hogy megmutasd:
nem adtad fel – nem számít semmi sem,
s az élet addig az, míg merni mersz.

Magad, neki. A régi megnyitás.
Hová vezethet így az újabb játszma?
Ha visszaír, elhárít-e, s ha mégse,
hogyan tovább, mi a következô
lépés – s ha el, feketére, fehérre?
Vagy nem is sakk ez, kockáztok csupán,
minden helyzet hatesélyes, nem kettô,
s ô tisztán látja annyi, számadásnak
álcázott számításod, neveti,
vagy ami rosszabb, unja, cselt se vet?
Merre. A tiltott szublimációba?
A testetlenbe mentett lényeget
kristályosítja sebzett magatok:
a sértett ô, amiért lekötötted
konok rajongásoddal, mint a hámba,
múzsádnak, széllel járó vadlovat,
s nem tudtad, vissza akkor jön, ha mint
a szív bánatát, szabadon ereszted?
S a véres te, durván rákényszerítve
az önzetlenre, önként; tiszta önzés,
aki láng voltál, ôbelôle éltél,
s mindaddig vallhattad büntetlenül:
a művész dolga égni, másoké
pedig, hogy táplálják maró tüzét. –
Innen hová?
Az önfeláldozásba:
magad lenned énedet megtagadva,
nônöd fényébe, ki másnak világít,
kifosztatásodba beletörôdnöd,
embersége kényének átadatni.
Ô lesz utad és ô kalauzod:
beavat eddig titkolt életébe,
ad szabadsága misztériumából,
mint éltetô kenyérbôl, és irigység
nélkül osztja szét másoknak magát,
s ha elbírod, hogy egy legyél csupán
a sok közül, csak szemtanúja dús
áldozatának, nem haszonlesôje,
sorsoddá szelidíted végzeted.
Ezért írsz most: „Ich werde diesen Sommer
während des July und August in Deutschland
sein (in Worpswede wahrscheinlich).” Szeretlek.
Elverted mindened, tilos szavak
vesznek körül. De lásd, ez lesz a kezdet.