Berecz Ágnes

HANTAI SIMON
1922–2008

A Simon Hantaď néven ismert Hantai Simon 1982 nyarán a velencei Madonna dell’Ortóban lemásolta a Jacopo Robustiként született Tintoretto sírfeliratát. A szöveg utolsó sorai lemaradtak ugyan, de Tintoretto temploma Hantai egy 1962-ben festett képén újra felbukkant. A Madonna köpenyérôl eredetileg Mariales-nak nevezett és az MD2 szám alatt is ismert hajtogatott vásznat a festô Tintoretto és a velencei utazás emlékére 1997-ben Mariale dell’Ortó-nak nevezte el.
Hantai 1982 nyarán azért járt Velencében, hogy a Biennálé francia pavilonjában állítsa ki a Tabulas című sorozatának vásznait. A biai svábkötények mángorolt, hajtogatott, préselt rácsmintáit monumentális dekorációba fordító képek Hantai pliage néven ismert, a batikolással rokon festôi módszerével készültek. Az 1960 óta alkalmazott módszer során Hantai a gyűrt és csomózott vásznat befestette, majd kihajtotta és kisimította, és így a festékkel nem érintkezô fehéren és üresen maradt részek, valamint a festett felületek együttesébôl véletlenszerűen összeálló mintákat hozott létre. A festett színes felület és a nem festett fehér egymás mellé rendelése láthatóvá tette a színérzékelés viszonylagosságát, és ahogy Mallarmé Kockadobás-ában, a látszólag jelentés nélküli fehéret tevékennyé, a kép felületének szervezôelemévé tette.
Röviddel a velencei kiállítás után Hantai a párizsi Galerie Jean Fournier-ban mutatta be Tabulas lilas elnevezésű fehéren-fehér képeit. A hét nagyméretű vászon a fehér poliszémiáját a festetlen vászon sárgásfehérje és a festett titánium fehér különbségeként mutatta meg. A Tabulas lilas a festészet folytathatatlanságának és a festett kép halálának Kazimir Malevicstôl Ad Reinhardtig és Daniel Burenig ívelô hagyományának része, ugyanakkor Hantai pliage-ának nagyon is valóságos záró darabja. A Tabulas lilas bemutatását követôen a festô visszavonult a művészeti élettôl, és csak 1997-ben, amikor képei egy részét a Musée d’art moderne de la ville de Paris-nak adományozta, állított ki újra. Az ajándékozott festmények egyike az a Mariales vagy MD2 vagy Mariale dell’Orto, melynek címe a velencei utazás emlékét ôrzi. Mi a köze Jacopo Robustinak Tintorettóhóz, Simon Hantaďnak Hantai Simonhoz és a Mariales-nak az MD2-höz vagy a Mariale dell’Ortó-hoz? Mi köze Tintoretto dell’Orto-beli, a teret fényes, sötét rétegekbe gyűrô Utolsó ítélet-ének Hantai 1962-ben festett fénylô piszkoszöldjeihez, a gyűrt vászon felületén ülô festék vaskos kidudorodásaihoz? Mi köze a falképnek egy csomózott absztrakt festményhez? Elképzelhetô-e, hogy a nevek sokasága nem a genealógia és a történetmondás rendjében, hanem az egymásmellettiség rendetlenségében él együtt?
Hantai deleuziánus festô volt, a történeteket és neveket nem az egymásra következés hierarchikus és vertikális rendjében, hanem a földön heverô és terjeszkedô rizómatikus rendetlenségben képzelte el. Mint csupa fehér párizsi műtermének padlóján, az egymást fedô könyvek, szótárak és füzetlapok mélyrétegei, úgy Hantai festészete is a felülírások és visszatérések, késleltetett találkozások és felismerések összevisszaságában bomlik ki. A pliage, ahogy talán a nyugati festészet egész története, az ismétlések története, a sírfeliratok másolásáé, a befeketedett képek újranézéséé, az idôn átívelô philia nevében létrehozott társulásoké. Ahogy Manet és Velázquez, Cézanne és Poussin, Bacon és Rembrandt, úgy Hantai és Tintoretto. Tudva, hogy a névadás, a megfeleltetés már mindig és eleve utólagos, Hantai nyitottá tette saját életművét – képeit és életét – a folytonos retrospekcióra, a jelentések eltolására. Így lehetséges az, hogy az emlékezés és a festés palimpszesztjében a svábkötény gyerekkori emléke és a késô modernista absztrakció mintája – mint Proustnál az öltözékek optikája – egyszerre és egymást kioldva, de ugyanakkor láthatóvá téve, elfedve, de megidézve jelenik meg. A festészet története Hantai felôl nézve a folytonos jelenben, a jelenre hozás aktusaiban van jelen. És innen, a folytonos jelen felôl nézve válik érthetôvé a pliage Matisse-tól öröklött színe, amely sohasem valaminek a színe, hanem a tér kitágításának, végtelenítésének az eszköze. Hantai pliage-a saját történetét minduntalan felülírva az idô, a tér és a festészet kapcsolatait is újramodellezi.
Maradt-e más választása Hantai Simonnak, mint hogy a festészet történetének tudatában, de azon kivülrôl változtassa meg a képek történetét? Lehetett-e Duchamp ready made-jei, Matisse papírkivágásai és Pollock csurgatott képei után a festészet történetének függôleges rendjét tudomásul véve festeni? A kékfestés és a mángorlás munkáját festészetté emelô Hantai a háború utáni modernizmus zsákutcáit megkerülve olyan módszerre talált, amely az idiota de sapientia mintájára a kézművesmunka felôl gondolta újra a festészet praxisának és médiumának képességét a gondolkodásra. Ha a festô buta, ahogy Marcel Duchamp gondolta (bęte comme un peintre), de a festészet gondolkodik, ahogy Leonardo szerette hinni (cosa mentale), mi mást tehet a festô, mint hogy a falvédôt és a kötényt kérdésekre méltó képpé és teoretikus tárggyá teszi?
Hantai Simon 1922. december 7-én Bián született, és 2008. szeptember 12-én Párizsban, álmában halt meg.

Berecz Ágnes