Ágh István

A NEMZEDÉK BEHAJÓZÁSA

Ha volt évfolyamtársam, B nem keres mostanában,
talán attól fél, amiről én sem akarok hallani,
s kerüljük egymást, nehogy kitudódjon, ami lassan
megszokott ettől a kifelé tartó nemzedéktől.
Velünk már semmi sem történik időnap előtt,
miként a zöldből a sápadt levelek rég lehulltak,
elég valamely éjszakai fagy, hirtelen támadt szél,
s egymásba kapaszkodva rántjuk le a másikat föntről.
Hát van miért aggódnom B miatt, hiszen
barátságunk is egy végső búcsúra készülve újult meg,
mikor a hozzánk csatlakozó C-vel elhatároztuk,
hogy a nagybeteg D-t meglátogatjuk.

Látszatra kirándulni indultunk D falujába,
ahova nyugdíjasan visszatelepült Budapestről.
Ismerős volt a környék, csak már nem a vasútról
gyalog, bár a Mecseken át, de Pécs felől érkeztünk
busszal, s mintha idegen utcákba tévedtünk volna.
Inkább a forróság idézte föl egykori ottlétünket
az ifjúság nyarából, s mintha az akkori kánikula
tartana egyfolytában, s negyvenvalahány év
összegyűlt tikkasztó hőségét ontja fejünkre.
Közben egy beláthatatlan merényletre készülünk
ezzel a kényszerű látogatással, hiszen fölöttébb
szokatlan és gyanús, ha csak most jutott eszünkbe
emlékezetes lakodalma óta, hogy fölkeressük.
Ezért is szerettem volna késleltetni az érkezést,
s mindhárman szorongtunk valamiképpen,
s nem bántam, hogy nehezen találtunk oda,
miután a kihalt faluban azt mondta egy járókelő:
„Az a szegény? Nem húzza már sokáig.”

Az idők metszéspontján fogadott bennünket
a csontra soványodott D, nagyszülők, szülők, lovak,
baromfinép, kutya, pajta, diófa árnyékában.
S a nyárszombati délben az anyai módra főzött
tyúkleveshez, rántott csirkéhez ültetett, s borral kínált,
mintha saját halotti torát rendezné meg velünk.
Ám a bajáról tapintatosan hallgattunk, látszott
az szavak nélkül is, üvegesen villanó szemén,
rézárnyalatú bőrén, mint valami feszélyező idegenség.
A képzelgés túlzásait lassan visszafogta,
megnyugtatott ismerős magabiztossága, ahogy
beteljesedett életéről beszélt, kívánatossá színezte
hangjával még a halált is, amelyről nem szólt,
csak utalt rá virágba borult hegységét illetően:
„Mikor a magasból utoljára láttam a Mecseket…”
ezt az átkozott tájat talpa alatt az udvarig,
hol a fönti verőfény annyi rózsát fakaszt,
amennyit a lenti uránium fekete sugárzása pusztít,
s annak hullat, akit majd hantjába porlaszt, s maga is
fertőz újabb generációkat egyre korábban.

Panasztalan és magától értetődő mozdulattal
dőlt hátra a heverőn, ahogy az aggok szoktak.
Fényképezéshez álltunk végül az udvaron.
A felvételt majd postán kapom C-től D temetése után,
hiába féltem úgy magunkat együtt látni, mint valami
titkos üzenetben közölte, hogy közülünk elsőnek ő következik,
s már csak ketten nézhetjük őt is B-vel.

Zárulhatna e vers visszatérvén a kezdetéhez,
de még nem lehet befejezni az újabb fordulatok miatt,
melyek más ágon, mégis ugyanúgy folytatódnak,
miként a halál szomszédsága mindig bajt hoz valakire,
ahogy E és F barátaimmal meglátogattuk X-et,
majd E-vel együtt végbúcsút vettünk F-től,
és nemsokára E-t is át kellett fordítanom fektében,
aztán a koporsójánál állnom, az őt követő G nélkül.
És B sem jelentkezik mostanában,
talán attól fél, amiről én sem akarok hallani.