Király Odett

LEVÉLNYOM

Nem mondom el, miért szerettelek.
A hallgatás – szokás szerint – enyém.
Kettőnk között az eleven beszédre
soha nem volt és most sincsen remény.
Ettől függetlenül szerettelek.
Ettől függtem, mint ágakon a lélek.
Te szó voltál, én némaság, lehet,
hogy ezért vártam engedelmességet.
Szavak nélkül is tudtad a parancsot –
így éltünk te a szolga s én a zsarnok,
borítékba zárt, le nem írt szavakban.
Egy vesszőt adtál, ez maradt emlékül
nekem, ki betűk, s eleven nyom nélkül
éltem benned, pontos, metsző alakban.