Halmai Tamás

„ENGEM FÁRADTÁL KERESVE…”

Megjegyzések egy Babits-fordításhoz

„De ami marad, csak a költők műve.”
(Friedrich Hölderlin)

„Tündér változatok műhelye a világ…”
(Berzsenyi Dániel)

A Bartók Rádió Társalgó című műsorában – a Szerb Antal válogatta antológia, a Száz vers ürügyén – kéthetente kortárs literátorok mutatják be kedves verseiket. A 2008. március 11-i adásban Győri László vendége Nádasdy Ádám volt. Nádasdy többek között Celanói Tamás himnuszát hozta magával. Ezt Szerb gyűjteménye Sík Sándor fordításában szerepelteti. A rádió archívumából a Babits-féle fordításváltozat került elő s hangzott el Béres Ilona harminc év előtti előadásában. A kitűnő költő s a nemkülönben jeles műsorvezető a művet – a fordító kilétét nem ismerve – az archaikus nyelvezet okán régi magyar szövegnek vélte, egyszersmind a latin eredeti egyszerűségéhez képest túlírtnak, túlbonyolítottnak, nehézkesnek és nehezen érthetőnek találta. (Még tartott a műsor, amikor Lator László telefonon jelezte: Babits Mihály magyarításáról van szó.)
Nem megcáfolni kívánjuk Nádasdy és Győri értékítéletét. Még csak nem is kérdőjelezzük meg. Meglehet, a latin textus Babits kezén valóban más, esetleg zavaróan több lett. Csupán a költemény néhány nyelvi és verstani jellegzetességére szeretnénk felhívni a figyelmet. Hogy lássék: aki szépnek tartja, miért tarthatja szépnek a művet. Akár az eredetitől függetlenül is.
Celanói Tamás „Dies irae…” kezdetű éneke a ferences himnuszköltészet egyik legismertebb és legnagyobb hatású darabja. Nemcsak liturgikus, de zeneirodalmi utóélete is igen jelentős; elég csak Mozart Requiem-jére utalnunk. Síknál a címe egyszerűen Dies irae, Babitsnál [Celanói Tamás] Éneke az utolsó ítéletről. Más források Az utolsó ítéletről címen említik.
Babits fordítása természetesen megtartja az eredeti szerkezetet, a celanói retorikát. Azt, amelyik – például Balassi-versekből is ismerős módon – a végítélet idejére úgy kér személyes irgalmat, hogy könyörgését a krisztusi irgalom dicséretével alapozza meg. Magasztal és fohászkodik. Ezt visszaadni állt munkába a fordítói lelemény.
A – trochaikusan is olvasható – felező nyolcas sorokat keresetlen hármas rímek (többségük ragrím) kapcsolják össze, ami elevenné és természetessé teszi a versbeszédet. A hármas rímelés következetes verstani nyomatéka sajátos módon nem teszi egyhangúvá a művet. Nem, mert egyrészt magával ragadóan mutat vissza elszánt lelkületre. Másrészt finom árnyalatokkal játszik. Az 1. strófában például (amelynek legelső sorát ráadásul a mély a hang vészjósló monotóniája súlyosítja el) a „napja” és a „dobja” között a zöngétlen–zöngés p – b hangpár, a „dobja” és a „mondja” közt pedig az o hang létesít szorosabb kapcsolatot – mintegy egymásból bontva ki a sorvégeket: „Ama nap, a harag napja, / e világot lángba dobja: / Dávid és Szibilla mondja.” Itt meg kell említenünk a „világot lángba” áthallásos kapcsolatát is. Hasonló megoldás ez a 2. szakaszbéli „írtózat” (sic!) és „Bíró” kettőséhez. A 6. versszakban az „ami csak lappang, kipattan” sorban a rímelő szó válik egyúttal belső rím részesévé.
A vers eufonikus hatásában közreműködő alliterációk is több helyütt rímhelyzetben lévő szavakat fűznek szorosabban egymáshoz; a 3. versszakban kétszer a sorkezdő szó is részt vesz e játékban: „Harsonának szörnyü hangja / hull a millió sirhantra / kit-kit a Trón elé hajtva.” (Nem mellékes az sem, hogy itt három különböző toldalék rímel egymásra.) Másutt (8. vsz.) a betűrím a szakrális metaforát emeli ki: „kegyek kútja, válts meg engem!” Szakrális toposzra irányít figyelmet egy későbbi, sor eleji alliteráció is, amely a szép hangzás kedvéért a bibliai „gödölye” helyett is kész a „bak” szót használni: „Bárányaid közt helyezz el, / bakok közé ne rekessz el” (15. vsz.). („et ab haedis me sequestra” – Síknál: „Válassz el a gödölyéktől”.) A 14. versszakban pedig – az 1. strófa egymásból kibomló rímszavainak mintájára – az első két szót alliteráció vonja közelebb egymáshoz („kérésem” – „kegyessen”), míg a másodikat és a harmadikat az ortográfiát – az „írtózat” után újólag – felülíró hangzás („kegyessen” – „égessen”).
A 10. versszak nem csak a már-már obligát betűrím miatt válik emlékezetessé („keresve” – „Keresztre” – „kárba esne”). E szakasz poétikai ereje elsősorban az első sorbéli inverziónak köszönhető: „Engem fáradtál keresve”. Nehezen feledhető, fontos szerkezet ez; nyelvi normáink szerint így szólna „helyesen”: „Engem kerestél fáradva”, avagy „Engem keresve fáradtál”. Az „Engem fáradtál” szintagma a Jónás könyvé-ben szereplő „futván az Urat” latinos bővítményét juttathatja eszünkbe. S ugyanitt, a gyakran idézett zárlatban találunk példát hasonló mondattani rendhagyásra is: „A szörnyü város mint zihálva roppant / eleven állat, nyúlt el a homokban.” Tehát egyedi bravúr a jelen írás címét is adó sor, de nem társtalan jelenség a babitsi életműben. (Ami értékét szemünkben tovább növeli.)
A stílus az emelkedettség himnikus regiszterében teljesedik ki, a szókincset a hangsúlyosan költői szófordulatok, stilizált és esztétizált nyelvi formulák határozzák meg. Olyannyira, hogy Babits fordítói nyelve bátran hagyatkozik a nagy kezdőbetűket kedvezményező szimbolista vershagyomány emlékezetére, s több latin köznévi alakot tulajdonnévvé magasít: „Bíró” (2. vsz.), „Trón” (3. vsz.), „Teremtés” (4. vsz.) stb. Ehhez a szókincs némely egyéb eleme is hozzájárul; gazdagítva azt, ami eleve gazdag, mert költészet. Nemcsak archaizmusokra kell gondolnunk (mint az 5. versszak rímhelyzetben lévő szenvedő igealakjai: „elhozatik” – „foglaltatik” – „formáltatik”, vagy ugyanitt a tárgyra utaló „kiből” vonatkozó névmás). A régies nyelvi/nyelvtani szerkezetek mellett találunk népies fordulatokat („ottan” [6. vsz.]), sőt, profánul köznyelvi fogalmazást is: „ami csak lappang, kipattan” (6. vsz.), „annyi munkád kárba esne” (10. vsz.). Ide tartozik egy-egy saját költői újításnak tetsző fogás is, például: „Mérlelő” (11. vsz.). S ide az utolsó sor stiláris karaktere is: az „őrizz, hogy jó véget érjek!” fohászában egy köznyelvi fordulat („véget ér”) lényegül át (hiszen véget érni dolgok, történetek szoktak), s szolgáltatja ki a tárgyi létezővé lefokozott ént az ítéletnek, az Ítélőnek.
Különös mozzanat, hogy a 19 versszakból Babits csak 17-et ültet át magyarra. A két záróstrófát (amely a műnek keretet adna) elhagyja, éppen azt a kettőt, amelyben a beszéd alanyi nyelvtanát és személyes érdekét többes megszólalás, az eszkatológia közös távlata, közösségi látomása váltja fel: „Lacrimosa dies illa, / qua resurget ex favilla / iudicandus homo reus. // Huic ergo parce Deus, / pie Iesu Domine! / dona eis requiem.” Sík fordításában: „Könnyel árad ama nagy nap, / Hamvukból ha föltámadnak / A bűnösök s számot adnak. // Uram, nekik adj jó véget, / Kegyes Jézus, kérünk téged, / Add meg nekik békességed.” Tudatos döntés eredménye a rövidítéssel mélyen személyesnek megőrzött mű? Vagy más-más szövegváltozat állt a két költő rendelkezésére? Talán csak Babits-filológus vagy a himnuszköltészet avatott ismerője tudna erre válaszolni; találgatásokba jobb nem belebocsátkoznunk. (Könnyen lehet, hogy csak a kérdés tűnik föl bonyolultnak, s a felelet közismert és banális.)
Hogy két gyakorlott irodalomértő, Nádasdy és Győri egyaránt historikus távlatba helyezte a művet, olvasatunkban a babitsi archaizáló poétika eredményességét dicséri. Amely poétika – nem függetlenül a korszak művészeti arculatát meghatározó újklasszicista törekvésektől – nemcsak az antikvitáshoz, de a középkori műveltséghez is új utakat keresett. Akarva-akaratlan a chestertoni megállapítás szellemében járva el: „Az emberiség nem jutott túl a középkoron. Inkább reakciósan megfutamodott, kihátrált belőle. Nem igaz, hogy a kereszténységet kipróbálták, és hiányosnak bizonyult. Túl nehéznek találták, ezért ki sem próbálták. […] Telis-tele a világ az efféle beteljesületlen álmokkal, félbehagyott templomokkal.”
„A himnuszok legcsodálatosabb tulajdonsága, hogy elvont teológia és mély, bensőséges líraiság zavartalanul olvad össze bennük” – összegzett Szerb Antal A világirodalom történeté-ben. „Mily naiv erővel tör föl a túlvilág borzalma ebből az egyszerű versből! E rímek »hármas kalapácsütése« ma is szívünkbe üt” – vallott maga Babits a versről Az európai irodalom története lapjain. Jó olvasója volt a szövegnek. S megítélésünk szerint nagyszerű fordítója is. Hogy munkája nehézkes? Lehet. Szívesebben mondanánk úgy: súlya van. Nehezen érthető? Talán. De úgy fogalmaznánk inkább: figyelmes olvasást kíván, befogadó olvasóra számít. Babits, mint Nádasdy mondta, „elvétette a mértéket”? Megengedjük. Ízlésünk szerint azonban csak egy másik mértékhez igazodott. A maga „szép hűtlenségével” másképp, ám végső soron ugyanahhoz igyekezett hű lenni, mint Celanói vagy Sík: ugyanahhoz az eszményhez, hit és költészet nála is közös eredőjéhez.