Darabos Enikő

TALÁLTAM EGY KÖNYVET

Túl az ismétlésen

Pályi András: Túl. In: uő: Éltem, Másutt, Túl
Kalligram Könyvkiadó, Pozsony, 2001.
248 oldal, 1190 Ft

„Amit cselekszem, olyan, mintha az Írást akarnám gúnyolni” – tépelődik már a történet elején Havas Ármin, a meghasonlott katolikus pap, Pályi András Túl című kisregényének narrátor-főszereplője, aki mellesleg épp öngyilkosságának előzményeit és következményeit igyekszik számba venni. Esetében tehát olyan elbeszélői pozícióról van szó, amit egyfelől
a katolikus egyház sem támogat (eldobni az Istentől kapott életet, majd cinikusan a lélek örökkévalóságára hivatkozva, síron túli hangon előadni a védőbeszédet), másfelől a józan ész és, mondjuk, az elvárható minimális realizmus, esetleg a mimetikus irodalomfelfogás értékrendje szerint ítélő olvasó sem fog méltányolni.
A narrátori önvád ilyenformán kettős értelemben is jogosnak tűnhet: gúnyirat ez a Szentírás ellen és megcsúfolása az írás szent, művészi aktusának, amennyiben egy lehetetlen elbeszélői pozíció elfoglalásával megszegi az elbeszélhetőség áthagyományozódott normáit. Elbeszélni az elbeszélhetetlent még akkor is eretnekségnek számít, ha az elbeszélő olyan kvázi-liberális hagyományfelfogással dolgozik, miszerint „[v]annak, akik szétzúzzák a formát, és vannak, akik megismétlik. De szétzúznia csak annak szabad, aki újat teremt” (234.). Különösen, hogy a narrátor metareflektív kiszólása egyszerre vonatkozik a vallási rítus, a szexuális aktus és az írás hármas cselekvéstípusára, amelyek közül Havas Árminnak kettőt nem sikerül megújítania a későbbiekben kifejtendő okok miatt. Kudarcának elbeszélésével viszont olyan formai bravúrt hajt végre, amely a képzelgést a fikció gyilkos műveleteként éli meg.
Miről is van szó tulajdonképpen? Havas Ármin, az érzéki szerelem megváltó erejében csalódott katolikus pap az elbeszélés „közönségesen csak jelen” (203.) idejében, sekrestyéjének bőrfoteljában ülve végiggondolja múltját egy olyan jövő perspektívájából, amelyben az öngyilkosságból visszajáró lélekként szemléli saját temetését. Hangsúlyozom, a történet kezdetekor Ármin a fotelban ülve képzeli el saját jövőbeli temetését és a gyászoló tömeg reakcióit. Ez a hallucináció váltja ki belőle azt a létösszegző gondolatfolyamot, amely egy szerelmi háromszög és egy bibliai példabeszéd keretein belül papi és szeretői szerepének kudarcát elemzi végig. Az élet elvetésének hallucinációja tehát egyfelől a múlt értékelésének igényét váltja ki, és a kudarcok belátásával a tényleges öngyilkosságig vezet el, mintegy a fikció gyilkos erejét bizonyítandó.
A továbbiakban azt a folyamatot szeretném értelmezni, ahogyan Havas Ármint legyőzi a fikció, és a regény utolsó soraiban elkövetett öngyilkosságával, hallucinációját önbeteljesítő jóslatként értelmezve, végzetévé teszi.

(A halál mint új élet)
Havas Ármin létértelmezésének alapjául első misés prédikációja szolgál, amely az új élet sarjadását a mag elhalásához, a húsvét, a feltámadás és a tavasz misztériumához köti. A krisztusi példabeszéd (207.) allegorikusan sűríti a pap életének három dimenzióját: a vallásos szemléletet, az érzéki szerelmet és „a természet rügyfakadás előtti mámorát”, ami a regény végére a halál pillanatává válik (206., 228., 238.). Havas Ármin első misés papként kimondja azt a parancsot, amelyet a későbbiekben saját életére fog alkalmazni, csakhogy a vallásossal szemben teljesen más értelemben: „Veszítsétek el önmagatokat a világ számára, hogy Krisztus testének tagjai legyetek. Ez az út a halálon keresztül vezet az életbe, a vereségen át a győzelembe, a megaláztatáson át a dicsőségbe.” (207.)
Ennek a krisztusi felszólításnak egyféle értelmezése az, ahogyan Havas Ármin kiszolgáltatja magát a Lieber Viktória felől érkező erotikus provokációnak, elveszíti önmagát a vallás intézményes világa számára, és érzéki feltámadásában egy új élet lehetőségét kapja.
A pap megsemmisülése mint új életének záloga, illetve kudarca, két szinten megy végbe a regényben: egyfelől nyilvánvaló tematikus utalással Viktória terhességére és tiltott-titkos abortuszára, másfelől mintegy lelki megtermékenyülésként a nő által „elültetett” gondolati mag kibomlásaként. Ezt a kettős logikát fejti ki Havas Ármin következő reflexiója: „A természet rendje, hogy a mag meghaljon, szár és kalász legyen belőle. Ha úgy halnék meg, hogy gyerekem születne tőled, világszép Lieber Viktória! Te ültetted el bennem a gondolatot.” (228.) A gyerek utáni vágyat ugyanis Viktória sugallja szeretőjének: „És te még elélvezés előtt a fülembe súgod, hogy gyereket szeretnél tőlem. Kizárólag tőlem. Mert benne van az ölelésemben a gyerek utáni vágy, mondjam azt, hogy már késő? Még gondolni se tudok erre
a későre. Inkább elhiszem, hogy valóban így lesz.” (223.)
Azzal, hogy a nő szeretőjének tulajdonítja a gyerekvágyat, mintegy új életet kínál fel számára, egy olyan leszt, amelyben a vallásos életérzés megsemmisülése az érzéki életszeretet jövőjét adja neki. Ezzel azonban fel is cserélődnek a nemi szerepek, hiszen a pap egy olyan új élet gondolatával lesz terhes, amely az érzékiség bűne helyett annak misztériumát tárja fel számára. A megtermékenyítés aktusa ezek szerint nemcsak élettani, hanem lelki folyamatként is beteljesedik, ám a szöveg zárlatában mindkettő kudarcba fullad. Egyrészt Viktória elveteti a gyereket, másrészt a pap öngyilkossága elpusztítja az életszeretet női gondolatmagját, és az esetlegesen tovább élő lélek számára a túlvilági végső terméketlenség ürességét ígéri.
A könyv utolsó (lehetetlen) mondata: „Szétloccsan a fejem a kövön” (238.) nemcsak a „mindent túlélő értelem” (206.) tagadásaként értelmeződik, hanem a folytatás, a halál által megszerzett új élet lehetetlenségeként is. Ez a tagadás azonban sokban a hegeli megszüntetve megőrzés műveletére hasonlít, elvégre a kövön szétloccsanó fej még reflektál saját pusztulására. Az, hogy a halál mégis inkább terméketlen berekesztődésként fogható fel, pusztán abból következik, hogy a narrátor szövegének itt van vége, ezek után nem esik egyetlen szó sem arról, hogy elért-e Havas Ármin az új élet végső dicsőségébe avagy sem. A halál nem más, mint az elhallgatás, a szótlanság – ez a könyv zárósoraiból kiolvasható tanulság, mely szembemegy ugyan a lélek halhatatlanságát próbára tevő narrátor-főszereplő vallásos szemléletével, eltörlődik azonban minden olyan értelmezéskísérlettel, amely a szöveget a gondolat továbbéléseként fogja fel.
Ez a kettős mérce alkalmazható Havas Ármin figurájának megítélésében is: egyfelől valóban kudarcot vallott az új élet keresésében, amikor öngyilkosságában a halál terméketlenségét választotta sorsául, másfelől azonban a meredten bámuló feszület alatt képes volt megnyílni az érzékiség kihívásainak, és az isteni szépségen túl (!) megismerni az érzéki test szépségét, azaz egy olyan új életet képzelni önmaga számára, melyben leszámol mindazzal, ami a papi szerephez köti. És mint a Pályi-szövegek nagy részében, itt is teljesen mindegy (illetve jobbára eldönthetetlen), hogy valóságosan megélte-e a gyönyör különböző fokozatait, vagy pedig hallucinációiban teremtette meg önmagának az érzéki beteljesedés különböző formáit. Többek között emiatt sem válik eldönthetővé, hogy „az a belvárosi éjszaka […] mikor dagadóban volt a hold” (236.), és amikor Viktória gyereket fogant tőle (231–233.), a képzelet játéka volt-e, vagy valóban megtörtént a megtermékenyülés. Akár a munkaszolgálatra elhurcolt Kálmán Stefié volt a gyerek, akár az övé, a Viktória által bejelentett abortusz mindenképp Havas Ármin pusztulásának előjele, az új élet eljövetelének lehetetlensége, amely ugyanakkor a háború kiteljesedésének allegóriájaként is jelentésessé válik a könyvben.
(Ismétlődés mint folytatás)
A másik dolog, ami a narrátor-főszereplő új életének kiteljesedését gátolja, hogy képtelen eltalálni a misztériumok ismétlésfogalmának működését. Illetve amikor eltalálná, a dagadó hold termékeny éjszakáján zajló szeretkezés során, eldönthetetlen, hogy átélte-e vagy csak képzelgéseiben valósította meg az állandóan újat hozó ismétlés gyönyörét, amiért egyébként vetélytársát, Kálmán Stefit irigyli. Tulajdonképpen a Viktória–Stefi–Ármin szerelmi háromszög az ismétlés megújító erejének felismerésén, illetve működtethetőségén alapul. Az élet és az érzékiség dolgaiban jártas „pótapa” (216.), aki úgy játszik a nőn, „akár egy hangszeren” (224.), azt a fajta cinizmust képviseli a pap számára, amellyel a férfi szerelmi ügyeiben szerzett rutinját saját előnyére tudja fordítani. Stefi mindig tudja, hogyan kell bizonyos gyönyörkeltő aktusok ismétlése által új gyönyöröket szerezni a nőnek, míg Ármin állandóan egyszeri és megismételhetetlen (beavatási) szertartásként éli meg aktusaikat, vagy pedig arra kényszerül, hogy „perverz játékot” művelve (221.) szeretőjének eljátssza a pótapa élvezetszerző rutinját (217.): „Elhatároztuk, eljátsszuk, hogy én vagyok a pótapád. Felültél az asztalra, eléd térdeltem, s a nyelvemmel izgattalak. Négykézlábra álltál, s hátulról másztam rád, ahogy a kutyák párzanak. Szádba vetted merev tagomat, majd azt kívántad, hogy a szemed láttára elégítsem ki magam. Nem sikerült. Egyikőnk se tudott teljesen feloldódni. Eszeveszett orgia lett az esténk…”
A színjátékban tapasztalt kudarccal, a kiüresedett orgiával szemben, ami Stefi szerepének újrajátszása során termelődik, a pap szeretkezései során „a szex áhítatát” (218.), a mindig mint(ha) először lehetetlen tapasztalatát éli meg, amit viszont az első misésként megélt „lélek áhítatával” (209.) hoz összefüggésbe. Legalábbis a vallásos és az érzéki misztérium leírásában szinte ugyanúgy ismétlődnek a mondatok. Így éli meg ugyanis az első misés pap az átváltoztatás misztériumát: „Már nem is a hívek némaságát figyeli, minden erejét leköti az a belső csönd, ami szervezetében szétárad. Mint aki meghalt a világ számára. Egy pillanatra magáról a templomról is megfeledkezik. Csuklóján a karing csipkés bő ujja előrecsúszik, a fele kézfejét eltakarja. Az ujjai remegnek. Ez a látvány hosszú időre összekapcsolódik emlékezetében a lélek áhítatával. […] Csak áll az oltár előtt, és áthatja a megilletődés, ez az ünnepélyes emelkedett állapot, ami úgy tört rá, mint valami kegyelmi adomány. Akár a felhők mögül előbukó nap égő sugara, mely mégis a lélek mélyéről tűz.” (209.)
És így éli meg szeretőként a szüzesség elvesztését: „…mintha ez is valami szertartás lenne. Egy pillanatra be kellett hunynom a szemem, minden energiámat lekötötte az a belső csönd, ami a szervezetemben szétáradt. Mintha meghaltam volna a világ számára. […] Úgy tört rám a megilletődött csodálkozás, az ünnepélyes, emelkedett állapot, akár valami kegyelmi adomány. Mint a felhők mögül váratlanul előbukó nap égő sugara, mely mégis a lélek mélyéről tűz”. (215.)
Ha viszont az ismétlődés során termelődő különbség az, amire figyelünk, akkor semmiképpen sem mellőzhető a fenti szövegrészekben is megmutatkozó narrátori nézőpontváltás. A sekrestye foteljában ülő meghasonlott ember első misés önmagára egyes szám harmadik személyű, eltávolított nézőpontból tekint, mint valami idegenre, akihez vajmi kevés köze van (209.). Ezzel szemben viszont egyes szám első személyként ismeri fel a szeretkezés végtelenné tágult idejében* feloldódott énjét, holott végül is ez az az idő, amikor (a halál pillanatától eltérően itt csak ideiglenesen) megszűnik az önszemlélet. Erre utal az a narrátori megjegyzés, miszerint „[a]z a különös, hogy minden, amit utólag elmondhatnék (de oda se figyeltem arra, amit elmondhatnék!), a testtel történt, az erőm mégis a lélek belsejéből támadt”. (215.)
A szöveg egyébként is érzékelhető líraiságát csak erősíti a narrátor folyton megújuló törekvése, hogy sorozatos nézőpontváltásai közben megteremtse egyes szám második személyű olvasóját/hallgatóját – vélhetően a szeretett nőt, Viktóriát, akinek figyelme a halált legyőző, múlhatatlan szerelem garanciájává válhatna. Ennek metaforikus kibontását olvashatjuk az alábbi sorokban: „Pedig nem ért véget. Különben nem keringenék kényszeresen körötted, akár az éjjeli lepke. Itt a Dunakanyarban nyaranta gyakori látvány, hogy a lepke hímporos szárnya egyszer csak rátapad a forró kerti villanykörtére. Fogva van, meghal, megbékélhetne, mégis vergődik. Mit tehetnék mást, ha végül megtettem, amit megtettem? Megvontam magamtól az események folyamatosságát. Amíg az emlékezetem bírja, felidézhetem a múltat. De sok értelme nincs. Hisz nem hallja senki a szavam.” (217.)
Már a kisregény első mondata jelzi, hogy az emlékek, képzelgések, vágyképek és hallucinációk légiójával küszködő pap maga sem ura narratívájának: „Előbb-utóbb elveszítem az események folyamatosságát.” (203.) A gondolat utal arra, hogy az élő, emlékező ember az események folyamatosságának felismerésével szervezi identikussá önmagát múltja megidézése során. Az erről való lemondás nem egyéb, mint a halál. Amikor tehát a narrátor azt állítja, hogy „megvontam magamtól az események folyamatosságát”, egyfelől identitásának széthullására utalhat, vagyis arra, hogy képtelen ezután rendet tartani az őt megrohanó gondolatfoszlányok, vágyak és emlékek, a megélt idő és az elképzelt esemény ideje között. Másrészt ezzel be is jelenti a halálát, a másiktól való végleges elszigeteltséget, aminek a regényben visszatérő motívuma az átlátszó üvegfal (205., 225.), a jeges nevetés (219., 220.), ám a regény végére a hidegség a tavasz attribútumává is válik, jelezve a megújulás lehetetlenségét.
Az emlékezet szétesésének bejelentése után mondja ki Ármin, hogy „[f]élek az ismétléstől” (215.). Ebben a kontextusban azonban az ismétléstől való félelem már nemcsak arra vonatkozik, hogy képtelen megélni a misztériumok meg-megújuló jelentéslehetőségeit, amelyekben az élet változatossága mutatkozik meg, hanem arra is, hogy számára összefolynak a képzeletbeli és a megtörtént események, bármelyik megismétlődhet bármelyikben, képtelen különbséget tenni képzeletbeli és valóságos esemény között. Ez a döntésképtelenség szigeteli el az összezavarodott beszélőt a többiektől, és leginkább ahhoz a pszichotikushoz kezd hasonlítani, aki nem ismeri a valóságpróbát: „Mintha mindenfelől jeges üvegfal venne körül. És hiába dörömbölök rajta. Ki kell törnöm, ki kell törnöm! Micsoda téboly ez, hogy meghaltam, és mégis tovább élek! Akkor legalább pusztuljak el végleg! Ki hitte volna, hogy még akkor is van folytatás, miután az agyvelőm szétloccsant a kövön? Folytatás! De hát folytatásnak nevezhető-e, ami közönséges ismétlődés?” (225.)
Súlyos egzisztencialista kérdésfelvetés kierkegaard-i hangolásban. Mindez pedig abban a regény végén bejelentett felismerésben éri el csúcspontját, hogy „[a] kör bezárul” (238.). Ekkor ugyanis bezárul az ismétlődések és a tükröződések áramköre, amelynek kezdőpontja egy végtelenül morbid presque vu (az öngyilkosság hallucinációja), ami narrátori nézőpontváltásokkal és déjŕ vukkel (azonosíthatatlan emléknyomokkal) alaposan megtűzdelt retrospektív létösszegzéssé dagad, hogy a szöveg végpontjaként visszatérjen eredetéhez: az öngyilkossághoz. Ez esetben azonban az öngyilkossághoz mint eseményhez, ami elég lehetetlen módon egyszerre az ismétlődés és a folytatás alakzata. Valami nem nyelv, nem emlék, nem hallucináció. A fej szétloccsanása a kövön. „A mindent túlélő értelem nevetséges kombinációjának” (206.) vége. Az írás berekesztődése. Az a pont, ahonnan el lehet kezdeni az olvasást. Az újrakezdés és az újraolvasás alakza-
ta. Illetve mindennek a gúnyirata. Leginkább azonban mégis valami mindezen túli.