Szabó T. Anna

FÉNY, SÖTÉT

Vojnich Erzsébetnek

behatárolta a teret bedobozolta a fényt
a sötétet körbekötözte bezárta
árnnyal telített kőmedencét
fénnyel telített nyitott ajtót
ember nem járta váróteremben
megakasztotta a fény mutatóját
az óralapot letörölte

lépcsőkön jár a szem
föl-le
föl-le

le fel hova fel
mi tart mi emel
mérlegen a sötét semmi
fényes semmivel

– –
hiába holt tér
mikor tagolt tér
lélegzik benne a csend

tárgyaktól jár az idő ketyegve
tárgyakon reszeli magát rekedtre
lényegét a fény akadozva mondja
nem érti maga sem

– –
fénytár fénygenerátor
fénygyár fényteli fénytér
fényhang fényszíne árnyék
fénycsap fényízű fénycsepp

nyitott szemmel csukott szájjal
csukott szemmel nyitott szájjal
a máslétet inni inni

– –

Zárt tér puszta tér
engedj magamba
kopár magamba
hullnom

mély kút száraz kút
engedd időmet
üres időmet
múljon

napsugarak percegése
esőcseppek ketyegése

üres vassodronyon fekszem
minek az ágy eleresztem

kormos sötétség a testben

– –
ha van Isten ismeretlen
lakik világvégi csendben
ő a fal és ő az ajtó
újabb sötétbe szalajtó
útvesztőmben mint az ólban
– fény a fekete kanócban –
magára vár lesben

– –
Van-e, ami szomjunk oltsa?
Itt a csapból sötétség dől.
Az ágyon a senki alszik,
falba fut bele a lépcső.

Tetőablak üvegrácsa
öngyilkos fény zuhogása
beletapad a fehér vér
padlórések ragacsába.

– –
ablak szárnya
házak szárnya
padló plafon
oszlop árnya

lépcsőfokok tolla emel
föld mélyének magasába

nem lehullni
alászállni
mélybe menni
lenni várni

– –
várni mint a kő a tárgyak
kővé váljak térré váljak
tömörebb vagyok a fénynél
sötét vagyok mire várjak

valameddig lenni kell
létem által menni fel
hova menni fel
lépcsőfokok percein át
micsoda emel

holtomon kell általmenni
nesze semmi szól a semmi
fogd meg ez van egyelőre
légy belőle végy belőle
vidd amennyi kell

érd be ennyivel