Szabó Marcell

NEGYEDIK JEGYZET

Szeretném, ha most látnál,
ahogy egy közepes méretű
szobában reggel óta mindent
leegyszerűsítek. Nem hiszem,
hogy számít, de ezt néha sokat
mondogatom.

Van egy ágyam. Valójában
csak egy matrac. Melletted sokáig
féloldalt akartam elaludni.
Megszokni, ami egyedül egy hát
mögött készülhet el, de úgy hogy
reggelre egy átizzadt póló is sok.
Valami ilyesmire lyukadnék ki,
egy hideg üveget szorongatok,
nem emelem meg csak fogom.
Hová feküdjek, egy ilyen háttal, mibe.

Aztán a kerthelyiség, egyszerre van
ott a rozsdás hűtő, a kempingszékek,
egyszerre a sövényen az ablakkeret.
Leülünk és kicsivel később rájövök,
abban a keretben sosem lehetett üveg.

Mintha valaki túl sokáig hallgatta
volna le-föl járni a liftet, le-föl,
és most azt mondaná, emiatt
van hideg. Ezt el lehet hinni.
Cipelni ugyanígy egy másfajta
okot, ami után előbb-utóbb
én következem. Kimegyek és
arra gondolok, ha megszámolnám,
egészen biztosan hiányozna
egy emelet. Nem tudom, honnan,
de hiányozna. Ezt az egészet,
minden erőmmel, ezt magamra értem.

Valahogy kora este lehetett,
nyár vége, még egészen meleg,
emlékszem, egyetlen történetem
maradt rólad, akkor már vagy
egy éve, két-három könnyen
megjegyezhető mondat.
Mentem valahová, de lehet,
hogy este volt, egy kaptató
jött, lejtett az út, ez megmaradt.
Aztán visszafelé, tőled el. Mint
egy kezdettől ismerős test, ebben
reménykedtem, amin már csak
taszítani vagy gyakorolni lehet,
szóval, hogy olyan leszek neked.
Gyakorolni, felszálltam egy buszra,
tök mindegy hogy mit.

.