Miklya Anna

IMA ESŐÉRT

Ugyanarról szólunk mind a ketten. Akár egy könyv
különböző kiadásai, csak az előszó más. Te azt állítod,
ismerős test. Én csupán azt, a mellettem levő.

Megvan a valószínűsége annak, hogy az ember éjszaka
a saját kiáltására riadjon fel. Vagy hogy épp sír, csikorgatja
a fogait. Oldalra nyúl, és ahogy tapogat, a derékon lejjebb
gyűri a vásznat. Ismerjük jól, egy aszkétatest körvonalait.

Az is lehet, hogy csak belül sikolt. De még végigsimít
egy meggyötört karon, belenyúl a sebbe. Csukló, tenyér,
ujjbegy, mondom. Beszélgessünk a határokról.

Ahol nincs csont, csak ott lehetek igazán közel. Egy könyv
lapjaira gondolok, ahogy hirtelen beléd marnak, megvágják
az ujjad. Beszéljünk, mondj egy szót, fejezd ki magad.
Nyögd végül, gerincbe nyilalló lucskos fájdalom.

Mégis, mondd, ez a fájdalom csak a húsé. Mit kezd a test
a hirtelen megismeréssel? Talán tanul, talán újrakezd.
A kezét innen mélyebbre bújtatja majd.