Farkas Zsolt

IPOPZENEKA

A Bëlga együttes (Zigilemezé)ről

Hol van már a tavalyi hó?
Tavaly se volt hó.
Milyen a Bëlga együttes (Zigilemeze)? Yo.
Yo – de még nem elég könnyed, nem elég súlyos. Nem elég laza, nem elég sűrű. Nem elég zenei, nem elég költői – de maradjon a következő lemezre az átütő siker, az észrevétlen paradigmaváltás. (Remélem, igaz a hír, hogy a címe Tandzene lesz;-) A Zigi folytatja a Bëlga figyelemre méltó hagyományait. Remekek a fiúk, csodálom őket, ahol tudok, tanulok tőlük. Nekem egy kicsit túl ándergrándos-kultos, és kevéssé popos, ahol meg igen, ott a kommersz módján. Mert a kommerszet tematizálják, nagyon helyesen, nagyon frissen, érzékenyen, megbízhatóan – de kicsit dogmatikusan, némi szubkultos gőggel, körülményesen, olykor zene- és táncellenesen. Éppen ha jól nyomják a fiúk – miért ne táncolhatnának közben meglepőmód szemérmes tudós lányok vagy rátarti elitművészek? Igényes prolik, megújulni vágyó anyukák?
Minden megvan hozzá, de ez még nem az igazi zeneka.
Mert azért itt még mindig szigorú értekezések vannak, tudományos kutatómunka, szociológiai terepmunka, kulturális antropológia, fundamentál-ontológia, ami nagyon is szükséges persze, de még nem elég kommunikatív. Nem elég gazdaságos, nem elég demokratikus, nem elég szabad. Helyenként nem is jó. Helyenként, jobbára, igen. Távolról nem jó, csak közelről. Az egész, együtt jó, de ahhoz meg kell hallgatni az összes számot. Jogos igény lehet – mindenki tanuljon meg tanulmányozni –, de a tanulmányok még kicsit hosszadalmasak és szárazak, nemigen lépnek el az empirikus anyagtól.
Főként zeneileg. Sok a parodisztikus, és kevés a saját. Sok a kritika, és kevés a tézis. Sokat időzik az alacsonyban, és szinte sosem emelkedett.
Sorba megyek a számokon. És ezek kapcsán az általános ügyeken.
Az alpárit, a trágárt nem találom annyira poénosnak, hogy annyira meghatározó legyen, hogy már-már kúl legyen. Fontos funkció, de annyi más stílusjegy is fontos. Nincs jó hatással rám, amikor azt érzékelem, hogy az alpárit, a trágárt, a gyalázkodást stb. önmagában és önmagáért szereti a hallgatóság, és biza’ van úgy. De (mondja a sorok között bujkáló eszteta) inkább szépen játszani kellene velük/rajtuk és e korlátolt érdeklődésükkel/-ükön, mintsem „kielégíteni” őket. Ez már régebben is sikerült, hol meg nem. A (track01) Sz. L. B. (alias Szi-
ét Leszel Boaszva) című „szám” (csak szöveg,
nó hangszer, afféle intró), ha jól megnézzük,
-hallgatjuk, a jó változat. Illeszkedik az együttes, a lemez repertoárjába, a műfajba, felmutatja a Bëlga szokásos erényeit: szocio „életkép”, némi beleéléssel és némi parodisztikus távolságtartással, ami így együtt már elég a jóságos iróniához. Viszont miért ez a nyitó „szám”? Az időben kibontakozó – irodalmi, filmes, zenei, színházi stb. – műveknél az alkotók ha akarják sem tudják elkerülni, hogy a mű eleje és vége kitüntetett jelentőséggel (ne) bírjon az egészre nézve; valamiképp reprezentálja, szituálja azt. Az eleje és a vége szerkezeti, azaz határhelyzeténél fogva irányítja az egész mű értelmezését. Érzékeny pontok: ahol a mű és a világ összeér, ahol esztétika és etika, ahol poétika és politika.
„Sokkal jobb, sőt mit nem mondok: épületesebb a lemez annál, hogysem egy adrenalinban fürdőző izomagy háborús monológjával indítsák” – ez persze „kicsit” drámai, ennélfogva igazságtalan (iróniasüket) megfogalmazás. De még ennél is drámaibban borzasztó lehet maga a szám például azoknak (a tömegeknek), akik csak drámait (ezen belül is inkább tragikusat) fogyasztanak, legyen az minden lukból folyó pártviszály, katasztrófa bárhol, X betegsége, Y halála, munkahelyi intrika, mindennapos családi veszekedés, akik tehát tipikusan iróniasüketek, és akik ha hallják ezt a nyitószámot, nem hallgatják meg a többi számot is, pedig van köztük olyan is, amit még az ORTT is, szülői felügyelet nélkül is ajánlana. De az Sz. L. B.-től például a normálisnak mondható szülők zöme is féltené a gyerekét. Hát kell ez? Oké, nem elég szabadok, derűsek, bátrak – de épp ezért. Mondom, semmi baj az Sz. L. B.-vel, ott a helye a repertoárban – köszönet a szíves előadásmódért a művész úrnak: az utánzás is pontos, meg a kritikai távolságtartás is pontos, együtt érző is, meg szellemes is, szépen gyalázza a gyalázkodást –, viszont epizódként.
Másfelől persze a Bëlga éppen mint (dicséretesen) szociálisan érzékeny kénytelen foglalkozni környezetének valóban túláradó alpáriságával. Mert a környezet, ugye, magyar, mely igen káromkodós a népek között, és igen szex-
centrikusan, mintha a kettő mélyen összefüggne.
És ha ráközelítünk a „számra”: ugyanez a szerkezet. A dolgok közepébe, vagyis egy freestyle rap (azaz rögtönzött versmondás) végébe vágva kezdődik: „…szádba / elvittem a dzsekimet a bálba / ellopták bazmeg / bőrből volt nem hiába.”
Erre a többiek fikáznak, gúnyolódnak, „…jéééööö, bazmeg, úristen, mekkorát toltál, baaa…”, szörnyülködnek. Aztán egy másik rapper aszongya, „…jóvan, jóvan, akko most én jövök, jóvan?nnna, akko kezdem…”, megköszörüli a torkát, megigazítja nem létező nyakkendőjét, és belefog a produkciójába (a költőkben ősidők óta erős a versenyszellem), az „adrenalinban fürdőző izomagy háborús monológjába”. A végén a többiek elismeréssel adóznak a valóban szépen kivitelezett gyakorlatnak. Az utolsó hang egy reccs, ahogy kikapcsolják a mikrofont. Az első hang is, az első szó, a „szádba” első szótagjába csúszva. A szám épületes, didaktikailag gondosan összerakott. Az első dalnok maga van mínuszban, méltán vív ki nemtetszést. A második dalnok úgy mutat meg egy mínuszos embertípust vagy stílust, hogy aki érzékeli, az már többé nem lehet így mínuszos. A elismerés és a teljesítmény harmóniában van, ritka pillanat a fortélyos frusztra igazgatta világokban – kár, hogy pont ezek szereplőit riasztja el a szám tutira.

Viszont, hogy félreértés ne essék, rögtön utána jön a (track02) Kavboj meghökkentően bumfordi, amolyan sváb–bajor–tiroli–kunsági–ukrán, valamint mórickás humorú „country”-ja. Szintén van néhány erénye, de mindent összevetve elég alacsony szám. Kb. Sas József és/vagy Koós János magassága. Az ocsmány és a vicces milyen jó kis pár, erre tesz egy kísérletet a költő. A zenei alap is vicces, egyszerű, népszerű sémák érintetlenül, helyenként egy-egy effekt. Ebből a kombinációból is gyorsan kiderül aztán, hogy az ocsmány mint olyan érdektelen, értelmetlen – ami kellemetlen benne, az az, hogy mint ilyen mégis a figyelmed előterébe tolakszik, időt rabol az érdekestől, az értelmestől, a mosolygóstól, a fenségestől, a csodástól. A vicces meg olyan, mint a libidó: majdnem bármit megszáll. Jótékony természetű, de kicsit nihilista.
A népszerű pedig nem a kényszerűen rossz – mindenki tud példát mondani, hogy egy kkúrva jó szám népszerű is. Vagy fordítva. Gőgös elitisták és sznobok gondolják, hogy a népszerű szükségképpen alacsony színvonalú, akik vagy tehetségtelenek, vagy/és azért nem teszik közkinccsé tudásukat, mert csak ők akarnak belőle kaszálni. Ez az irigység- és lenézéselvű, deficites neuró-para magatartás, ez az ostoba „filozófia” ragaszkodik hozzá leginkább és tesz a legtöbbet azért, hogy a tömegkultúra a rossz ízlés kultúrája legyen.
Általános kérdés a Bëlga számainak többségével kapcsolatban: miért nincs több zene? Miért táncellenes – a jó és legnépszerűbb számokat kivéve? Legfőképp: miért hagyja a gagyiban a zenei anyagot? Miért nem játszik vele/rajta? Minden műfaj jó, kivéve az unalmasat.
És ez nem Titusz-probléma, hanem koncepcióprobléma. Mert Titusz megbízható, ízléses, jól tesz alájuk, de szerényen, engedi a fiúkat beszélni, de talán túlságosan is – lehetne több szerepe. Vagy még egy DJ-t ráengedni az anyagra… Csak hogy ne mondhassák a rossz nyelvek, hogy a Bëlga nem tud megújulni…

Nemkülönben a (track03) Felveszem a Nyújork Jenkis kabátom. Egy már-már lagziellenes előhang után szociodokumentumok következnek (vidéki) lagzi témakörben. A szövegek nem annyira parodisztikusak, mint inkább szemelvények. Egy-két helyen gúnyos reflexiók úsznak be, de már maga a szemelvénygyűjtemény is a gúny emlékműve. Pontos, érzékeny kritikának is mondhatjuk. Kitűnő dolgozat, értőn és igényesen dolgozza fel anyagát, noha talán túlságosan a gagyira koncentrál. Ebben megint csak jó partnere a zene, és a zene szolgáltatja megint a felismerést, hogy: (az érzékeny és pontos dokumentarizmuson túl) miért is csak a gúny, a szarkazmus, a lesajnálás? Nem is az, hogy nem jogos a kritika, hanem hogy kizárólagos. Zeneileg a lakodalmas betétek (a refrének) nem többek és nem kevesebbek, mint lakodalmas betétek. Még egy gagyikazettásmagnó-tompaságot is rátesznek – szép, szép, legyen szociokabaré is, de legyen zene is! Miért ne lehetne lagzielemekből összetenni valami olyat, amiben nemcsak a kritizált silányságát hallhatjuk kihangsúlyozva, hanem villant valamit a kiskunsági vagányoknak, hátha tényleg szeretnének a lagzijukon is – táncolniii!!! Bár így is, úgy is elő fog kerülni a szám konkrét lagzikon, ahogy az „Ó, Szolgáltató!”, az SMS Love című szám refrénje is azonnal letölthető volt csengőhangként a mobilodra.

A (track04) Melós pánkos zenei hátteret kapott. A szöveg meg markos–nádasos. (Az Irigy Hónaljmirigy vagy Laár Pour Galla-Dolák stb. is gyakran kísért. Ez nem lesajnálás, csupán műfaji megjegyzés.) DJ legyen a korongján, aki rá vagy alá tud tenni valamit, amire szexi és bájos nők (és férfiak) is rezdülnek. Na és? Kit érdekel? Jó, csak mondom.

A (track05) Boros alapja a karibi lakodalmas, a reggae, ez sem ígér túl nagy zenei változatosságot, de azért ez jócskán a felhasználóbarátabb számok közé tartozik. Laza, egyszerű, derűs, még egy kis dallamocska is belefért – na és a pozitív mondanivaló és a jó lelkiismeret ragyog rajta, mint szeptemberi napfény a fürtön: „…chardonnay chardonnay / a mátraaljai németh-chardonnay / igyál fröccsöt nyáron de ebbe a borba / ne tegyél semmit ebbe nem kell a szóda / de botrány hogy nem tér ki a btk / arra hogy emberiségellenes bűntett a vbk / 25 fölött kólát a borba / nem rak már senki maximum az orrba / tisztán nyomom szóda nélkül tisztán nyomom / legalábbis portugiser fölött haver én tisztán nyomom / ha te azt mondod az alföldön csak pancsolt bor van / mondok valamit hülyegyerek ott van a frittmann / úgyse fogod megkóstolni hiába mondom neked / ha borra mindig egy nonstopban baszod el a pénzed / piros marlbit szívva csinálja a borát / tokajon a 100 pontos áts karcsi a király / bock valér gere zsolti nú dzsenerésen / a franciáknak üzenem hogy legyenek résen / a présen a présen / mert keményen tolják a fiatalok a nú dzsenerésen / legalizáld legalizáld / a borból a minőséget legalizáld legalizáld…” …és így tovább, megy az észosztás, a helyes életmódra, pozitív gondolkodásra nevelés. A végére még egy aszúédes család(köz)i idill betét is sikeredett. És egy szerelmi vallomás? Vagy a Dominika az egy borfajta? A slágeres tónus indokolt. A borkultúra gyors, látványos és nagyszerű fejlődésen ment át kies hazánkban, ami mily jó és példaértékű így a rendszermegváltás zaklatott éveiben.
Épületes ez a szám is, vagyis tanító célzatú, didaktikailag gondosan kidolgozott. Az irónia itt is jolly joker. Összeérnek a szálak, nem szétszaggadnak. Nem oldódik fel minden egyetlen nagy dogmatikus ellentétben. A régi világban azt mondták volna: posztmodern. A romantikus a falusi kisgazda szerepében. A hippi a kisvárosi kispolgár szerepében. A bëlga hiphop rapper az ihletett nemzeti vátesz szerepében. Hiszi, hogy a verseny és az együttműködés nem zárja ki egymást, mint azt a hidegháborús időkben (nem) hitték, sőt. Meg lehet említeni a mindennapok hőseit, hivatott borászokat, de nem azért, hogy megfojtsa őket az ősi vallon irigység és flamand lehúzás, hanem mert tényleg sokakat lehetne említeni. A tájegységek elősorolásából hiányolom szülőföldem, a lágy völgységi dombok déli lejtőit alkonyatkor, bár addig is, amíg a honi főlobbigenerátor-mogulok meg nem teszik „az év felfedezettjének”, a völgységi borok max fele-, de inkább negyedannyiba kerülnek, mint átlag eszemadta villányi termékek, miközben ugyanolyan megbízhatóak – és, hipp-hopp, itt-ott már nonstopokban is felbukkannak.

A (track06) Hello, BAZ megye szintén az épületes számok egyike. A hazaszeretet egy megnyilatkozása. Nem rossz szám, szimpatikus meg minden, még drága munkahelyemet (Miskolci Egyetem), sőt a csajom gyermekkorának varázslatos helyszínét stb. is megénekli egy lágy rímpárban: „barcika is jó hely / sátoraljaújhely”, de zeneileg lehetne feszesebb. – Mi lenne, ha két nővel bővülne a zenekar?

A (track07) Dal a Magyar Madártani és Természetvédelmi Egyesülethez szintén az épületes-didaktikus vonalat nyomja, de szélsőségesen. Mondanivalójával csak egyetérteni tudok: ismerd és szeresd a madarakat! Környezetedet! Tanulj az isteni Természettől, egoista majom, zombi ember! Vicces szám, némi dadaista akciófílinggel. Már eszembe se jut a fixa ideám. A zene. Ami jótékony hatással van minden diskurzusra. A zenei, az ironikus, az erotikus – nem szinonimák, de együtt fordulnak elő az etikaival, az esztétikaival, a politikaival, a poétikussal, a játékossal… Szóval egy kicsit hosszú a szám. A negyedik percnél már, a negyedik hallgatásnál. A környezettudatos magatartásra nevelés nemes feladatát a Zsolti, a béka című korábbi Bëlga-klasszik (szintén icipicit hoszszú, viszont kitűnően lehet rá/alá keverni valamit, de magában is megél bármely táncos bulin) hatékonyabban teljesíti, mert zeneibb szám. Népszerű is. (A YouTube nézettségi adatai alapján a legnépszerűbb. Utána: Egy, két, há; Szerelmes vagyok; A gyaloglás vége; Nemzeti hiphop; Az a baj.)
Sok mindentől lehet jó egy zene, de az egyik legbiztosabb jel, hogy táncra indít. A tánc elemi. Például kivisz a hétköznapi, viszonylag szigorúan szabályozott mozgásrendből. A neurotikus görcsös, feszült, szorongó, stresszes izmait és mozgáskultúráját lelazítja, felszabadítja. Tükröt mutat az istenképmásnak, stílust, eredetiséget követel. Szigort, pontosságot, gyakorlást, önátadást a ritmus tiszta gépiességének. Reflektálatlanságot, önreflexiót. Hétköznapiságot, eksztázist, természetességet. Aki időről időre táncol, az jobb ember, mint aki nem. Hoppá. Nemcsak ezen múlik persze, de attól még igen szignifikáns az összefüggés.

A (track08) Jenő szintén inkább a Voga–Turnovszky vonal, keserédes dal a Singing in the Rain dallamára, a Yellow Submarine hangszerelésére, egy beázásra és arra, hogy nem jön ez a fasz Jenő, a vízvezeték-szerelő. Hofi Géza is kedvelte volna ezt a számot. Ha ez a népszerű félkabarés-félzenei hagyomány masszívan jelentkezik az alkotók érdeklődésén, hát legyen, attól lesz csak érdekes, hogy hiphop is. Már önmagában az a tény is, hogy a szám több távol eső hagyományt/számot idéz meg és dolgoz össze (hiphopot ezúttal pont nem), zeneivé és otthonossá teszi, még akkor is, ha a zene – ismét csak – parodisztikusan kommersz. A szám végén Jenő is megszólal a telefonban – zseniális; hódolat érte.

A (track09) Puputeve viccesen indul, a néni a kívánságműsorban kéri a számot, Tibornak küldi 22. házassági évfordulójuk alkalmából, majd szépen átsiklunk egy beindulós bassbe, ami viszont azonnal leáll, és nem is jön vissza, mert jön az okoskodás, ami viszont (a tett halála és) nem áll le a szám végéig. Dadaisztikus hablaty, három versszak, közöttük pedig különféle magyar könnyűzenék legpunnyadtabb pillanatait idéző varázslatos betétek, nem túl érdekes szószaporítás. A zárósorpárt azért kiemelem: „azt mondta a nejem / milyen má a fejem”.
Ahogy a Puputevé-ből, úgy a (track10) Mit parodizálsz? című számból is teljesen hiányzik az épületes. Inkább antididaktikus. Ez egyáltalán nem baj, a változatosság is szórakoztat. Noha veszélyesebb, mert ilyenkor felerősödik a paródia és az irónia, a kritika és az önkritika szerepe. Ez se baj, noha fokozottabb figyelmet és bölcsességet igényel. Hanem az a baj a Mit parodizálsz?-szal, hogy idegesítő. Nyilván szándékosan. Kötelező ándergrándos gyakorlat. A Dada kiáltvány szerint is elviselhetetlen műveket kell alkotni, vagy a kemény kapitalizmuskritikus Adorno is azt mondta, hogy a szép a status quo legitimációja, de nagyjából ez a fíling jellemzi a punkot is.
A szám első versszaka nemigen érthető (a vége igen: „üzenem, hogy diszlexia”). A második egy agresszív, menősködő, szörnyen cinikus „sikerfilozófia” – csak a kultosok nehogy élesben értsék! – paródiája. Ám csupán a sors iróniája folytán ez, vagyis a szerzői szándék ellenében. Eszerint ugyanis – lehet, hogy a kultosoknak félig igazuk van? – a dalnok eljátssza azt az ördögszerepet, amit a buta újságíró (?) rávetített. A harmadik versszak a felszínes újságíró vagy/és műsorvezető direkt gyalázása. A refrén fe Lugosi Laca leghisztérikusabb manírjait idézi – a Bizottságban sem az idegesítőt szerettem. Nem igazán áll össze a szám. Meghökkenve látom ugyanakkor, hogy a Zigilemez-ről ez (eleddig) a legnépszerűbb. Hatvanszor népszerűbb ez az ideges és szerénytelen szám, mint a szerény és laza California (hiphopzeneka) – ez súlyos morbus hungaricus, valamint neurotico-paranoidicus tünet.
No! Hát eddig nem a népszerű meg a pop mellett érveltem? De. Mosmeg az a baj? Nem egészen. Persze a „népszerű” meg a „pop” sem szinonim, hát még a „népbetegség”. Attól, hogy az influenza vagy a rák oly elterjedt, még nem népszerű, sem nem pop. A Mit parodizálsz? kétségkívül a zeneileg gondosabb számok közé tartozik. De kétlem, hogy ez lenne népszerűsége oka. Az első versszak és a refrének hisztis üvöltözése alatt egy enyhén diszharmonikus hangzású minimál alap megy, a második versszak alatt egy poposabb hangzású minimál alap, a harmadik alatt meg tán a kettő együtt. Rendben, de semmi különös. Klip készült a számhoz, ez sokat számít. Noha például a Hazakísérlek című korábbi (ugyancsak minimál, de nem rossz) szám klipje jobb, mégis alacsony a nézettsége.
Semmiképp sem a nehezen érthető első versszak miatt fut a szám, bár nyilván fontosak az itt-ott elcsíphető modatok, hívószavak, „te most elhúzol innen, mert láb alatt wagy”, „újságíró”, „ha valamit nem értek”, „irónia” stb. A második versszaknál kitisztul a szöveg is meg a zene is: „itt az idő nem a te időd hanem az én időm / a te nőd most nem a te nőd hanem az én nőm / oké ha nem vagyok dzsentlmen / kipicsázom nem játszok plédement / diszkós büdös kurvát csinálok belőle / akit a hiphoposok vesznek majd előre / mindenen túl vagyok a született poszt / kifirkálom a beteg családod / most édesanyádra hitlerbajuszt / monalisa apád szájába kunszt / kiverem a csipát a csajod hátára / te meg majd jól lenyalod azt mehettek a hányásba / idejössz nekem hogy ez gúny vagy komoly / döntsed el baszdmeg magadnak faszom / tudom te is tudod hogy akinek az inge / ennyire feltételezem nem vagy hülye / ha akarom patkány diszkós patkány / ha akarom metál hevi metál / ha akarom hiphop ha meg úgy hogy funky / akármilyen lehetek ha le akarsz szopni / mit parodizálok kit figurázok / úgyse tudod eldönteni miről magyarázok / mit parodizálok kit figurázok / ha akarom a seggemmel mindenkit lehányok / gyerekkorom óta készülök itt erre / ne állj az utamba mert el leszel temetkezve / a és igen hogy a spanod a múltkor a faszomat csinált / te vagy a beteg és és nem én / te vagy a beteg és és nem én / te vagy a beteg és és nem én / te vagy a beteg és nem én / temittemittemitemittemitparódizálsz?”
Ha valaki hallott már legalább öt Bëlga-számot, nem ijed meg ettől, sőt megnyugtat: nem kell megijedni. Rendesek egyébként a srácok, Friderikuszban is benne voltak, Fókuszban is, ott is tanúbizonyságot tettek róla. Magánemberként mindegyik szemérmes, dolgoznak rendesen, szabadidejükben pedig ezt csinálják, arról énekelnek, ami a legtöbb embert is érdekli. Ha viszont valakinek ez az első Bëlga-szám, amit hall, lehet, hogy félreérti. Kb. pont úgy, ahogy a kultosok. Csak ő megijed ettől, a kultosok meg épp ezért ápolják a kultuszt.
A harmadik versszakkal az a baj, hogy nem bëlga, hanem igazi bunkómagyar, parodisztikus távolság nélkül. Az a fajta gőg, (gy)alázás, fikázás, amely ellenséget akar, megvált(oztat)hatatlan rohadékokat, és amelyet oly jól ismerünk a magyar politikából éppúgy, mint a köz- és magánélet bármely szférájából, és amely az egyik legsúlyosabb tünete (volt!, eddig:) a morbus hungaricusnak. És amelyet máskor a Bëlga oly szépen kezel. Azt, hogy a hihetetlenül jó magyar újságírásról is születhessen egy hihetetlenül jó Bëlga-dal, inkább akadályozza, mint segíti ez a leoktató tiráda.
És akkor vegyük elő harmadszorra is azt a második versszakot. Itt, ugye, megint csak az ocsmány, az alpári, no meg a geci mint olyan, valamint átvitt értelemben, és hasonló fontos problémák kísértenek. Az Egy, két, há című korábbi szám, a námber tú Bëlga-hit nyomvonala. (Meg is idéződik, ennek refrénjével zárul a Mit parodizálsz?) Ez a szám furcsa mixben hozta a bulvár- és polgárszaggató keménykedést
– „egy, két, há, kurva anyád / négy, öt, hat, kapd be a faszt / hét, nyolc, kilenc, tíz, nyeljél gecit / vagy négy-öt decit” – és az épületes-didaktikus szózatot, amely ezúttal nem szép tájak, lányok, madarak, borok dicséretét zengte, hanem a – micsodáét is? Na mindegy, nem aggódom, hogy a káromkodás és a szex meccsét melyik nyeri. Mindenesetre a fiúk nagyon betolták a szám mögé az egót meg az identitást, amire ráerősített, hogy a hiphopban úgyszólván elemi műfaji követelmény a közszeméremsértés. Hasonlót látunk a Mit parodizálsz?-ban is. Azon el lehet gondolkodni, hogy ezt a szöveget ki mondja, kik mondják – túl sok realisztikus megoldás nincs. Ezek a beszélő alanyt érintő bizonytalanságok természetes velejárói az iróniának – de itt inkább csak zavaros lesz az ügy. Nagyjából azért, mert a legvalószerűbb értelmezés – a rapperek/dalnokok eljátsszák a (geci vagy buta?) újságíró rájuk vetített paranoid projekcióját – szerinti alany viszont túlságosan „hiteles”. Túlságosan hasonlít a harmadik versszak beszélőjére, vagy az Egy, két, há „bevállalós” fenegyerekére. Aki a szabadszájúság apostola, csak az nem derül ki, hogy a káromkodás, a gyalázkodás, főleg mint állandó stíluselem, amint azt oly sok polgártársunk esetében láthatjuk, egyáltalán nem a felszabadultság, a felszabadítás műfaja, ellenkezőleg, a frusztráltságé, a hisztérikus korlátoltságé. És bizony, mennyien csinálják ezt már-már életforma-, világnézetszerűen: káromlása, gyalázása mindennek, ami adódik, állandóan. De ne csak bántsuk őket: tőlük is lehet tanulni, például azt, hogy különösen akkor szokott ideges(ítő) lenni valaki, ha ő nem oldott meg egy problémát, amit másokon próbál leverni.
Az irónia azért gyógyító, mert áthangolja a rossz megnyilvánulásokat. Áthangolja, áthangszereli, átdolgozza, átértelmezi, új összefüggésbe, új történetbe helyezi. A rossz megnyilvánulásokat, szokásokat, megoldásokat. Amikből a jó fejeknek is van elég, a rossz fejeknek meg annyi, hogy szórják a világba, vegyen át más is belőle, ők nem bírnak ennyivel. Az irónia antiháborús alakzat: felszívja, megemészti a háborús (a tragikus) konfliktust. Az irónia vicces és szép alakzata annak a játéknak, amely legyőzi a háborút. Olyasmi, amit a csapat neve is szimbolizál, vagy legalábbis könnyen asszociál, hogy ugyanis se nem flamand, se nem labanc, se nem román, vagy tán egészen mindegyik. Az irónia azt jelenti, hogy nem vagyok áldozata egy „kibékíthetetlen” ellentétnek valamelyik „oldalon”, amiből csak kettő lehet, és amiből csak egy a frankó. Nyitott vagyok azzal szemben is, amit elutasítok. Átengedem magamon betegtársaim tüneteit, hadd tanuljanak, hogyan kell meggyógyulni belőlük. A paródia ezért lényeges elem: tudom utánozni is a hülyeségeket, meg kifigurázni is, ellépni tőlük. A másikét is: a magamét is. A paródia képessége elsőrendű jelentőségű: intenzív másikra figyelést igényel, önmagam alakításának könnyedségét stb. Amire a „többségi”, a normatív „normális” – vagyis a neuró, a para és a neurópara – legharcosabbjai képtelenek, és főleg ettől betegek. Irónia nincs a paródia képessége nélkül, aki pedig valami rosszat találna az iróniában, az valamit nagyon nem ért, jellemzően például „összekeveri” a cinizmussal. Az ironikus résztvevő és együttérző is, meg távolságtartó és független is – ezek nemhogy nem zárják ki egymást, hanem egymás létfeltételei.

(Track11) Get One Rhyme. Szép bemutatása az üres női csajoskodás és az üres férfi csávóskodás üres poétikájának. A cukros és a keserű mély összefüggésének. A kövér pitbull és a kövér perzsamacska örök barátságának.Szük sé ged wan rhám, ged one rhyme. Kicsit a Szerelmes vagyok című korábbi, vicces és népszerű szám nyomvonala. De igen szikár, száraz szám ez is.
Persze ott van például a Pharcyde Runnin’ című száma, ahol a süket is hallja, hogy hiphop és zene és tánc milyen jól hathatnak egymásra. De az is van, hogy a hiphop mint olyan elég száraz zeneileg. Hivatalból, műfaji szabályként. Virtuális kontextusa nem a stúdió, sok spéci hangszerrel és előre megírt dalokkal, hanem a baráti összejövetel, a buli, bármely kézügybe eső tárggyal és spontán költői produkciókkal. Ez az „amatőrizmus” azonban jellegzetesen „afro-amerikai”, vagyis feka, vagyis – mozgósítsuk csak igaz pozitív előítéleteinket – ritmikailag kifogástalan, laza, játékos, igényes, eredeti, népi és zsigerből „profi”, továbbá zeneileg (vö. mozgásilag) őszseni. (Vö. cigány.) Aztán persze a hiphop nagyon is stúdió- és elektronikus és dj-zene is. Inkább, mint a Zigilemez. A Get One Rhyme zeneileg túl egyszerűre sikeredett. Ami benne van, az nem rossz, a hossza is megfelelő, mégis olyan, hogy nem szívesen hallgatom sokszor. Nyilvánvaló értékei vannak, mégis, valahogy nincs benne feloldozás. Feloldódás a zeneiben. Csak a keménykedés.

A (track12) SMS Love című szám nagyon szépen kivitelezett dolgozat. A pszichológiai és szociokulturális elemzés nagyszerű benne, például nők és kislányok mobilhasználatán jelentkező neuró-para tünetek feltérképezése, és egy hatásos kis negatív utópia poétikus felvillantása a refrénben. Ízléses szám, a paródia és az irónia termékeny egymásba tűnései. A zene egyszerre melodikus és harmonikus, no meg persze parodisztikusan gagyi. Az előadó, a dalköltő, a hiphopper jól ismeri anyagát, benne van, beszéli a nyelvet, kitűnően érzékelteti empátiáját, kedvességét is, de ragaszkodik az őszinte véleménynyilvánítás szabadságához és
a „Bunkóoltás Legkirályabb Rétora” babérkoszorúhoz. De milyért ilyen szomorú a szám? Mert hosszú. Ez is, egy kicsit. Az is igaz, hogy a balladák hosszúak. A végén a klasszik kislánykórus: „Ó, mondd meg, hogy áll / az egyenlegünk! / Ó, Szolgáltató! / Ezért fizetünk! / Mondd, hol váltható / egy új akció! / Ó mondd meg nekünk, / mi az opció!”

A (track13) Készülj fel a hangulatra egy szép diszkósláger palóc tájszólásban. Felvilágosítás felvidéki lakosoknak buli témakörében. Ez a szám társadalmi célú hirdetésként is mehetne a tévécsatornákon, ha lenne hozzá egy szép klip és ha a Magyar Szociális, Belügy-, Művelődési, Ifjúsági és Sport-, valamint a Szlovák, Román és Szerb Kisebbségügyi Minisztériumokban lenne valakinek egy csöpp jókedve.
A zene az északgermán zengőpop stílusirányzatra hajaz, csillog-villog, mint Mozart és Andy Warhol. Bemutatja a zombi elitkultnak az eleven népművészetet, és a zombi konzervativizmusnak az eleven liberalizmust. Megengedi a rockereknek a popot, a poppereknek a rockot, emósoknak a világzenét, deathmetálosoknak a flamencót. „Ha- a-z íletet ha-bzsolnaad na-gy ka-naalla-l, / Ha-llga-ssaa meg, ellaatla-k paar ta–
naaccsa-l / Szomba-t estig tőcsd föl a- ruha-taara-d, / Va–
sa-lta-sd ki a-nyaadda-l a- ga-tyaada-t / Aallítsd be voxsza-l a- frizuraada-t, / Borotvaald szépre a- sza-kaalla–da-t / Szólj a-paadnâk, a-dja- oda-’ja- bukszaajaat, / a-z-
utaan meg kírd el a-z Octaaviaat / La-ssa-n indulj, vigyaazz, ne ka-pa-rjaa’ / Maasok is ha-gynaak, hogy a-luggyaa’ / Ha- motorkaan mísz, legyen naala-d ha-j-
taasi / Ne szaaguldjaa’ nem va-gy te Ta-lmaacsi / Elba-mbúsz, meg is va-n a- ka-ra-mbol, / Oszt’ ma-jd nígy da-ra-bba-n húzunk ki a- Ga-ra-mból / Oda-írsz a- diszkó utcaajaaba-, / Tekerheted a- ha-ngerőt csutkaara- / Aallj le egy biztonsaagos utcaaba-, / a- pa-rkolaasnaal vigyaazz a- pa-dkaara- / Innentől a- ba-raatom folyta-ssa-, / Aata-dom a- mikrofont, hogy mondha-ssa- / Kikiki-kíszüljé’ fel a- ha-ngula-tra-, / Ne ha-llga-ssaa’ a- buze-
ra-ntra- / Ha- a- Becherovka- na-gyon draaga-, / Vaasaarolj be elő a- Jednotaaba-’”
Csak egy icipicit kellett volna meghúzni, kb. 4 percesről 3 percesre, és még egy-két icipici zeneeffektet rakni rá, és akkor teljesen oké lenne. Még ezzel a „politikailag inkorrekt”, mindazonáltal többségi érzületet képviselő icipici kiszólással is a refrénben. Akárhogy is, a Készülj fel a hangulatra a Mit parodizálsz?-szal szemben méltán slágerszáma a Zigilemez-nek.

A (track14) Pipitánc fura szám. Céges rendezvények alkoholban és nosztalgiában dagonyázó közönségéről és – számára. Szövege is, zenéje is alighanem dokumentarista. Ez a műfaj kimaradt az életemből, de érzem, ilyen szövegeket és témákat (Valika produkciójától a tombola-nyereményhúzásig) lehetetlen csak úgy költeni, ezek az életből vett, talált szövegek és témák kell legyenek. A tipikus-sematikus nyálas-popos zene is igen élethű lehet hozzá. De itt is hiányolom a zeneibb szellemet, a játszadozást, a komolyanvételt. A jóvátételt. Ha úgy tetszik: a műfaj megváltását. Az, hogy ez a nyálas-popos tipikus-sematikus viszonylag érintetlenül marad, mintha az alpári iránti fogékonyság egy másik megnyilvánulása lenne. A Pipitánc zenéjében is van szellem és érdekesség, de valahogy mégis a gúny hangjai túl erősek benne ahhoz, hogy tényleg jó szám, I mean: jó szám legyen. Minél inkább táncolnál rá, annál inkább terajtad gúnyolódna. Ez gyakran kísért a Bëlgánál, de legtisztábban talán Sickratman Evvel a dalban című száma mutatja fel a problémát: a dal tökéletes, nagyszerű paródiája a cukros-nyálas sanremói avagy kordagyörgyös-aradszkylászlós, nemritkán apostolos-mátépéteresbe hajló stílusirányzatnak, ám éppen mint tökéletes paródia zár ki mindennemű zenei és szövegi együttrezdülést. Az az együttrezdülés, amit a paródia nagyszerűsége kelt, 99%-osan kritikai jellegű. Viszont a kritikai jelleg tartós 7×7% fölé kúszása elveszi a helyet a produktivitástól. Csökken a felszabadító, nő a bénító hatás.

A (track15) De szar itt élni az összes bëlgás didaktikus elemet és témát felvonultatja: „Na mi van itt, nézz körül / Aki valóban körülnéz, örül / Nagykörúton végigmegyek / Az isten szerelmére ó mennyi jó nő / Bizony mennyi jó nő, bizony meny-
nyi jó nő / De vidéken is, whá, ugyanannyi jó nő /
Dunakanyar, mediterrán Szeged / A Balatonon sem csak vitorlázni lehet / Van itt lepke, de nincs medve / A sasnak is itt van szaporodni kedve / Kerecsensólyom, túzokmadár / A barátom is látott már túzokmadárt / Fürdőben gyógyító hatású termál / Ha még nem voltál, egyszer menj el már / Kevés földrengés, hurrikán alig / Vagy vegyük például az asztali teniszt / A statisztika megnyert 25 BEK-et / Bizony még a Real-Madrid-nál is többet / Vízilabda, kajak-kenu, öttusa, vívás / Azt kell nézni, mi a faja, nem azt, mi a szívás / Teljes joggal elvárom, hogy ne rinyáljon senki se / Mer’ a boldogsághoz több se kell ide / Mint szilvásgombóc, pontyhalászlé / Egy szép feleség és jó borból kis mennyiség / Ipari nagy mennyiség, pálinkából mennyiség / Gyönyörű tájakból, lányokból mennyiség / Akinek ez nem tetszik, tényleg, menjen innen el / Na de barátom, nyugodtan, tényleg / Elmész, rájössz, visszajössz, haver vagy / Itt semmiből se csinálunk mi problémát / Szeretjük egymást mint a sárgarépát / Itt vannak a világon a legszebb lányok / De szar itt élni / Itt vannak a gyönyörű, sokféle tájak / De szar itt élni / Világhírű az ország borkultúrája / De szar itt élni / Messzeföldön híres a magyarok kajája / De szar itt élni.”
Kicsit közhelyes, de attól még igaz lehet. Az igazi romantikus csakúgy, mint az igazi magyar, bevállalja, hogy számol a polgári középosztály gyengéivel és értékeivel is. És ez egyáltalán nem azt jelenti, hogy felhagyna mindenféle rejtélyes, csodálatos, borzasztó, hihetetlen stb. dolog szenvedélyes kutatásával. – Persze a világ minden táján jelentős mennyiségű legszebb lány tanyázik és szaladgál, és éppúgy nagyon kellett az európai és egyéb vérfrissítés a magyar szőlőfajtáknak („Chardonnay, chardonnay…”), mint a kajakultúrának, ahogy a pacalpörkölt mellé is jól jön egy kis háromfajta rafinált idegenszívű saláta. De ez a költői túlzás a nemzeti önértékelés alacsony színvonala, valamint a magyar(országi) lányok, borok magas színvonala miatt védhető, és remélhetőleg a gasztronómiai fejlődés üteme sem lassul, és remélhetőleg a külföldre menési kedv is emelkedik, hogy láthassanak a magyarok tényleg gyönyörű, sokféle tájakat.
Hosszú-hosszú szám, és végig ugyanolyan. Monoton reggaea-alap, pitty-punny, pitty-punny, pitty-punny, egyet jobbra, egyet balra. Ennyire nem kéne bevállalni a polgári közép gyengéit. Ezt leszámítva, a Bëlga nagyjából helyénvalóan magyar. Legalábbis például abban, hogy a panaszkodós, fikázós, lamentálós, projektív, ellenségelvű, vádaskodó, veszekedő, gyűlölködő, beszomorodó, bekeseredő tónusokat és beállítódásokat, ami a magyarok – különösen a nagyon magyarozók – kommunikációjában oly túlnyomó (volt eddig:), a bëlgák nem kultiválják; ellenkezőleg, parodizálják és ironizálják. Igyekeznek pozitív, örömelvű beállítódásokat kultiválni. A népszerű Nemzeti hiphop is jelezte ezt: radikális is, kiegyensúlyozott is, vicces is, komoly is. A szám a magyar ilyen-olyan jobboldali retorikák szellemes paródiája, de afelől is aligha van kétség, hogy a fiúk éppen ezért őszintén köszöntik (a végén) a csángó breakeseket, székely deszkásokat, vajdasági falfirkászokat, felvidéki zsiványokat. Ahogy a Zigi-n BAZ megyét és a Magyar Madártani és Természetvédelmi Egyesületet. Ahogy általában is igaz hazafiként végzik magas szintű néprajzi és kultúraelemző munkájukat, dicsérik a jót, és gúnyolják a rosszat. Még azt is megengedhetik maguknak, hogy (az elején) hasonlóan köszöntsék Jobbágy Ferit, Trianon Tagadó Tibi alias 3T-t, Népi Jóskát, Bakonyi Betyár Sanyit, Jobbos Tibit, Táltos Bandit. Köszöntse már egyszer valaki őket, aki nem bunkó. És jó, ironizálnak rajtuk, de ha egy szép napon egyszer csak kapják, vágják, érzik, érzékelik, táncolnak, lazulnak, megteszik, hallják, fogják, megvan, kenik, tapasztalják, frankón, követik, attól fogva nem fognak haragudni érte.
Nevéhez híven a Bëlga semmiképp sem esik abba a rémisztő negativizmusba, amely oly mélyen áthatja a magyar társas viszonyokat, mint amilyen magasan is. Odafönn mindenki kőkeményen önző és korrupt, ugye, egyrészt, másrészt meg ha én ott lennék, ugyanezt csinálnám – „a hatalom” / a pénz / az ember / a világ már csak ilyen. A hangos többség ezzel az arcátlansággal traktál – amely pont annyira igaz(ságtalan), ahányan és amennyire „hisznek” benne; amely pont annyira valóságos, ahányan és amennyire eszerint élnek, gondolkodnak és cselekszenek. Itt van különös jelentősége annak, hogy mennyi a kritikaiban (és mellett) az eredeti-alkotó-játékos aránya. Ha sok a kritikai, és benne a megvető, elítélő, dühödt, akkor félő, hogy beleolvad az általános negativizmusba. Ennél nagyobb veszélyt keveset tudok elképzelni mainapság, ezért lényeges minden olyan műfaj, stílus, érzés, irány, ami pozitív, ami nem rossz példákat bírál csak, hanem jó példákat mutat. És persze negativizmus nemcsak fenn is, lenn is, de jobbra-balra is; nem tiszteli még a flamand–vallon határokat sem. Mia mia „miaszar ezena magyarugaron – tette fel a kérdést az emlegetett ex-bëlga, és így felelt rá: – az hogy mindenki hülye a jobbol dalon”, és nagyjából igaza is lett volna volna, ha ebben a legjelentősebb szerepe nem éppen a „szoclib oldal” szinte tagolatlan fensőséges gőgjének lenne; amely pedig mintha masszívan egy ostoba és hisztérikus jobboldalban (és Félmagyarországban) lenne érdekelt: ilyennek láttatja, mindig, ilyennek akarja. 18 éve nem képes javítani rajta, egy jottányit sem, sőt: akkor mire a gőg? (Jobbra át, jó fejek! Belülről bomlasszátok a létező Fideszt!) Nem, a gőg a legnagyobb ellensége a demokratikus és liberális érzületnek. Ahogy persze kereszténynek se lehet nevezni senkit, semelyik „oldalon”, aki nem a Mester egyik legfőbb tanácsa szerint él: szakítsd meg te a kődobálást, a bosszúk és a gyűlölködés pusztító köreit. Mutass jó példát, és megszüntetted az átkot, ami visszaszállt rád, valahányszor elhagyta ajkadat. Légy pozitív és kedves, és nem kell többé megvigasztaltatnod, mert örömödben sírsz. Ceterum censeo: oláh, tót, rác, sváb, héber, brazil hiphopzenekák, szevasztok!

A (track16) Metasláger is érdekes dal. Keményvonalas szám. És mégis derűs szám. Egyrészt kőkemény Heidegger-mondatok kopognak a gúnyosan édeskés és kicsit hamiskás éneklés lágyságában. Jellegzetes Heidegger-mondatok, az a kicsit rossz poétika, az a pöffeszkedő, az a túl szigorú „sajátlagos” stílus – de mégis, nagyon is értelmes mondatok, a dalnok hallhatóan érti őket, és elmondja hallgatóinak, hogy mi a helyzet ezzel a pipi-popi stílusirányzatocskával, amelyet 13 éves lányocskák ha hallgatnak, akkor a neveltetésükre feltétlenül jó hatással lesz a Metasláger. Másrészt mégiscsak afféle romantikus szám, mert egyszer csak hirtelen és észrevétlen elhallgat Heidegger, és egy bugyuta szentimentális dalrefrénben folytatódik, de a kettő mégis úgy cseng össze, hogy segít annak a 13 éves lányocskának gondolkodni. Riszpekt. Kicsit túl szigorúak azért a bácsik, de a szám hossza megfelelő.

A (track17) California (Hiphopzeneka) az a szám, ami felé a száraz dogmatizmusra oly hajlamos Bëlgának mennie „kell”, ők is tudják, ezért tették a végére. Nem is a szöveg miatt – egyszerű szavakkal elmondják, hogy születnek a számok –, hanem a zene miatt. És a zene (ezúttal) sem az a hivalkodóan hipertruvájos szuperrafinált „fajta”. Kevés eszközzel dolgozik, de kitűnő ökonómiával. Táncos, ütős, laza, szerény, vidám szám, méltán lesz népszerű bármely buliban, bármely műsorsávban. Idővel.